Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Shakespeare, William: A Midsummer Night's Dream (Detail)

Shakespeare, William portréja

A Midsummer Night's Dream (Detail) (Angol)


SCENE I. Athens. The palace of THESEUS.



Now, fair Hippolyta, our nuptial hour
Draws on apace; four happy days bring in
Another moon: but, O, methinks, how slow
This old moon wanes! she lingers my desires,
Like to a step-dame or a dowager
Long withering out a young man revenue.


Four days will quickly steep themselves in night;
Four nights will quickly dream away the time;
And then the moon, like to a silver bow
New-bent in heaven, shall behold the night
Of our solemnities.


Go, Philostrate,
Stir up the Athenian youth to merriments;
Awake the pert and nimble spirit of mirth;
Turn melancholy forth to funerals;
The pale companion is not for our pomp.


Hippolyta, I woo'd thee with my sword,
And won thy love, doing thee injuries;
But I will wed thee in another key,
With pomp, with triumph and with revelling.



Happy be Theseus, our renowned duke!


Thanks, good Egeus: what's the news with thee?


Full of vexation come I, with complaint
Against my child, my daughter Hermia.
Stand forth, Demetrius. My noble lord,
This man hath my consent to marry her.
Stand forth, Lysander: and my gracious duke,
This man hath bewitch'd the bosom of my child;
Thou, thou, Lysander, thou hast given her rhymes,
And interchanged love-tokens with my child:
Thou hast by moonlight at her window sung,
With feigning voice verses of feigning love,
And stolen the impression of her fantasy
With bracelets of thy hair, rings, gawds, conceits,
Knacks, trifles, nosegays, sweetmeats, messengers
Of strong prevailment in unharden'd youth:
With cunning hast thou filch'd my daughter's heart,
Turn'd her obedience, which is due to me,
To stubborn harshness: and, my gracious duke,
Be it so she; will not here before your grace
Consent to marry with Demetrius,
I beg the ancient privilege of Athens,
As she is mine, I may dispose of her:
Which shall be either to this gentleman
Or to her death, according to our law
Immediately provided in that case.


What say you, Hermia? be advised fair maid:
To you your father should be as a god;
One that composed your beauties, yea, and one
To whom you are but as a form in wax
By him imprinted and within his power
To leave the figure or disfigure it.
Demetrius is a worthy gentleman.


So is Lysander.


In himself he is;
But in this kind, wanting your father's voice,
The other must be held the worthier.


I would my father look'd but with my eyes.


Rather your eyes must with his judgment look.


I do entreat your grace to pardon me.
I know not by what power I am made bold,
Nor how it may concern my modesty,
In such a presence here to plead my thoughts;
But I beseech your grace that I may know
The worst that may befall me in this case,
If I refuse to wed Demetrius.


Either to die the death or to abjure
For ever the society of men.
Therefore, fair Hermia, question your desires;
Know of your youth, examine well your blood,
Whether, if you yield not to your father's choice,
You can endure the livery of a nun,
For aye to be in shady cloister mew'd,
To live a barren sister all your life,
Chanting faint hymns to the cold fruitless moon.
Thrice-blessed they that master so their blood,
To undergo such maiden pilgrimage;
But earthlier happy is the rose distill'd,
Than that which withering on the virgin thorn
Grows, lives and dies in single blessedness.


So will I grow, so live, so die, my lord,
Ere I will my virgin patent up
Unto his lordship, whose unwished yoke
My soul consents not to give sovereignty.


Take time to pause; and, by the nest new moon--
The sealing-day betwixt my love and me,
For everlasting bond of fellowship--
Upon that day either prepare to die
For disobedience to your father's will,
Or else to wed Demetrius, as he would;
Or on Diana's altar to protest
For aye austerity and single life.


Relent, sweet Hermia: and, Lysander, yield
Thy crazed title to my certain right.


You have her father's love, Demetrius;
Let me have Hermia's: do you marry him.


Scornful Lysander! true, he hath my love,
And what is mine my love shall render him.
And she is mine, and all my right of her
I do estate unto Demetrius.


I am, my lord, as well derived as he,
As well possess'd; my love is more than his;
My fortunes every way as fairly rank'd,
If not with vantage, as Demetrius';
And, which is more than all these boasts can be,
I am beloved of beauteous Hermia:
Why should not I then prosecute my right?
Demetrius, I'll avouch it to his head,
Made love to Nedar's daughter, Helena,
And won her soul; and she, sweet lady, dotes,
Devoutly dotes, dotes in idolatry,
Upon this spotted and inconstant man.


I must confess that I have heard so much,
And with Demetrius thought to have spoke thereof;
But, being over-full of self-affairs,
My mind did lose it. But, Demetrius, come;
And come, Egeus; you shall go with me,
I have some private schooling for you both.
For you, fair Hermia, look you arm yourself
To fit your fancies to your father's will;
Or else the law of Athens yields you up--
Which by no means we may extenuate--
To death, or to a vow of single life.
Come, my Hippolyta: what cheer, my love?
Demetrius and Egeus, go along:
I must employ you in some business
Against our nuptial and confer with you
Of something nearly that concerns yourselves.


With duty and desire we follow you.

Exeunt all but LYSANDER and HERMIA


How now, my love! why is your cheek so pale?
How chance the roses there do fade so fast?


Belike for want of rain, which I could well
Beteem them from the tempest of my eyes.


Ay me! for aught that I could ever read,
Could ever hear by tale or history,
The course of true love never did run smooth;
But, either it was different in blood,--


O cross! too high to be enthrall'd to low.


Or else misgraffed in respect of years,--


O spite! too old to be engaged to young.


Or else it stood upon the choice of friends,--


O hell! to choose love by another's eyes.


Or, if there were a sympathy in choice,
War, death, or sickness did lay siege to it,
Making it momentany as a sound,
Swift as a shadow, short as any dream;
Brief as the lightning in the collied night,
That, in a spleen, unfolds both heaven and earth,
And ere a man hath power to say 'Behold!'
The jaws of darkness do devour it up:
So quick bright things come to confusion.


If then true lovers have been ever cross'd,
It stands as an edict in destiny:
Then let us teach our trial patience,
Because it is a customary cross,
As due to love as thoughts and dreams and sighs,
Wishes and tears, poor fancy's followers.


A good persuasion: therefore, hear me, Hermia.
I have a widow aunt, a dowager
Of great revenue, and she hath no child:
From Athens is her house remote seven leagues;
And she respects me as her only son.
There, gentle Hermia, may I marry thee;
And to that place the sharp Athenian law
Cannot pursue us. If thou lovest me then,
Steal forth thy father's house to-morrow night;
And in the wood, a league without the town,
Where I did meet thee once with Helena,
To do observance to a morn of May,
There will I stay for thee.


My good Lysander!
I swear to thee, by Cupid's strongest bow,
By his best arrow with the golden head,
By the simplicity of Venus' doves,
By that which knitteth souls and prospers loves,
And by that fire which burn'd the Carthage queen,
When the false Troyan under sail was seen,
By all the vows that ever men have broke,
In number more than ever women spoke,
In that same place thou hast appointed me,
To-morrow truly will I meet with thee.


Keep promise, love. Look, here comes Helena.



God speed fair Helena! whither away?


Call you me fair? that fair again unsay.
Demetrius loves your fair: O happy fair!
Your eyes are lode-stars; and your tongue's sweet air
More tuneable than lark to shepherd's ear,
When wheat is green, when hawthorn buds appear.
Sickness is catching: O, were favour so,
Yours would I catch, fair Hermia, ere I go;
My ear should catch your voice, my eye your eye,
My tongue should catch your tongue's sweet melody.
Were the world mine, Demetrius being bated,
The rest I'd give to be to you translated.
O, teach me how you look, and with what art
You sway the motion of Demetrius' heart.


I frown upon him, yet he loves me still.


O that your frowns would teach my smiles such skill!


I give him curses, yet he gives me love.


O that my prayers could such affection move!


The more I hate, the more he follows me.


The more I love, the more he hateth me.


His folly, Helena, is no fault of mine.


None, but your beauty: would that fault were mine!


Take comfort: he no more shall see my face;
Lysander and myself will fly this place.
Before the time I did Lysander see,
Seem'd Athens as a paradise to me:
O, then, what graces in my love do dwell,
That he hath turn'd a heaven unto a hell!


Helen, to you our minds we will unfold:
To-morrow night, when Phoebe doth behold
Her silver visage in the watery glass,
Decking with liquid pearl the bladed grass,
A time that lovers' flights doth still conceal,
Through Athens' gates have we devised to steal.


And in the wood, where often you and I
Upon faint primrose-beds were wont to lie,
Emptying our bosoms of their counsel sweet,
There my Lysander and myself shall meet;
And thence from Athens turn away our eyes,
To seek new friends and stranger companies.
Farewell, sweet playfellow: pray thou for us;
And good luck grant thee thy Demetrius!
Keep word, Lysander: we must starve our sight
From lovers' food till morrow deep midnight.


I will, my Hermia.


Helena, adieu:
As you on him, Demetrius dote on you!



How happy some o'er other some can be!
Through Athens I am thought as fair as she.
But what of that? Demetrius thinks not so;
He will not know what all but he do know:
And as he errs, doting on Hermia's eyes,
So I, admiring of his qualities:
Things base and vile, folding no quantity,
Love can transpose to form and dignity:
Love looks not with the eyes, but with the mind;
And therefore is wing'd Cupid painted blind:
Nor hath Love's mind of any judgement taste;
Wings and no eyes figure unheedy haste:
And therefore is Love said to be a child,
Because in choice he is so oft beguiled.
As waggish boys in game themselves forswear,
So the boy Love is perjured every where:
For ere Demetrius look'd on Hermia's eyne,
He hail'd down oaths that he was only mine;
And when this hail some heat from Hermia felt,
So he dissolved, and showers of oaths did melt.
I will go tell him of fair Hermia's flight:
Then to the wood will he to-morrow night
Pursue her; and for this intelligence
If I have thanks, it is a dear expense:
But herein mean I to enrich my pain,
To have his sight thither and back again.


SCENE II. Athens. QUINCE'S house.



Is all our company here?


You were best to call them generally, man by man,
according to the scrip.


Here is the scroll of every man's name, which is
thought fit, through all Athens, to play in our
interlude before the duke and the duchess, on his
wedding-day at night.


First, good Peter Quince, say what the play treats
on, then read the names of the actors, and so grow
to a point.


Marry, our play is, The most lamentable comedy, and
most cruel death of Pyramus and Thisby.


A very good piece of work, I assure you, and a
merry. Now, good Peter Quince, call forth your
actors by the scroll. Masters, spread yourselves.


Answer as I call you. Nick Bottom, the weaver.


Ready. Name what part I am for, and proceed.


You, Nick Bottom, are set down for Pyramus.


What is Pyramus? a lover, or a tyrant?


A lover, that kills himself most gallant for love.


That will ask some tears in the true performing of
it: if I do it, let the audience look to their
eyes; I will move storms, I will condole in some
measure. To the rest: yet my chief humour is for a
tyrant: I could play Ercles rarely, or a part to
tear a cat in, to make all split.
The raging rocks
And shivering shocks
Shall break the locks
Of prison gates;
And Phibbus' car
Shall shine from far
And make and mar
The foolish Fates.
This was lofty! Now name the rest of the players.
This is Ercles' vein, a tyrant's vein; a lover is
more condoling.


Francis Flute, the bellows-mender.


Here, Peter Quince.


Flute, you must take Thisby on you.


What is Thisby? a wandering knight?


It is the lady that Pyramus must love.


Nay, faith, let me not play a woman; I have a beard coming.


That's all one: you shall play it in a mask, and
you may speak as small as you will.


An I may hide my face, let me play Thisby too, I'll
speak in a monstrous little voice. 'Thisne,
Thisne;' 'Ah, Pyramus, lover dear! thy Thisby dear,
and lady dear!'


No, no; you must play Pyramus: and, Flute, you Thisby.


Well, proceed.


Robin Starveling, the tailor.


Here, Peter Quince.


Robin Starveling, you must play Thisby's mother.
Tom Snout, the tinker.


Here, Peter Quince.


You, Pyramus' father: myself, Thisby's father:
Snug, the joiner; you, the lion's part: and, I
hope, here is a play fitted.


Have you the lion's part written? pray you, if it
be, give it me, for I am slow of study.


You may do it extempore, for it is nothing but roaring.


Let me play the lion too: I will roar, that I will
do any man's heart good to hear me; I will roar,
that I will make the duke say 'Let him roar again,
let him roar again.'


An you should do it too terribly, you would fright
the duchess and the ladies, that they would shriek;
and that were enough to hang us all.


That would hang us, every mother's son.


I grant you, friends, if that you should fright the
ladies out of their wits, they would have no more
discretion but to hang us: but I will aggravate my
voice so that I will roar you as gently as any
sucking dove; I will roar you an 'twere any


You can play no part but Pyramus; for Pyramus is a
sweet-faced man; a proper man, as one shall see in a
summer's day; a most lovely gentleman-like man:
therefore you must needs play Pyramus.


Well, I will undertake it. What beard were I best
to play it in?


Why, what you will.


I will discharge it in either your straw-colour
beard, your orange-tawny beard, your purple-in-grain
beard, or your French-crown-colour beard, your
perfect yellow.


Some of your French crowns have no hair at all, and
then you will play bare-faced. But, masters, here
are your parts: and I am to entreat you, request
you and desire you, to con them by to-morrow night;
and meet me in the palace wood, a mile without the
town, by moonlight; there will we rehearse, for if
we meet in the city, we shall be dogged with
company, and our devices known. In the meantime I
will draw a bill of properties, such as our play
wants. I pray you, fail me not.


We will meet; and there we may rehearse most
obscenely and courageously. Take pains; be perfect: adieu.


At the duke's oak we meet.


Enough; hold or cut bow-strings.


Szentivánéji álom (Részlet) (Magyar)


Athén. Terem Theseus palotájában.
Theseus, Hippolyta, Philostrat és kísérők jőnek

Gyorsan közelget; szép Hippolytám,
A nászi óra; négy boldog nap új
Holdat derít föl; ah, de mily soká
Fogy e vén hold nekem! s epeszti vágyam,
Mint özvegy asszony, hervadt mostoha,
Ki egy fiú örökjén teng sokáig.

Majd csak leszáll e négy nap éjbe már,
S elálmodozza négy éj az időt;
És akkor a hold, mint az égre újan
Felvont ezüst ív, fogja nézni dús
Menyegzőnk éjjelét.

Eredj, Philostrat,
Serkentsd örömre Athén ifjait;
Ébreszd föl a kedv játszi szellemét:
A méla bút űzd a halotti házhoz,
Sápadt alakja nem közénk való.

Philostrat el

Kard volt ugyan kérőm, Hippolyta,
Bántalmakon vevém szerelmedet;
De a menyegző más hangból megyen:
Az fény, az ünnep, az vigság legyen.

Egéus, Hermia, Lysander és Demetrius jőnek

Üdv és szerencse, nagyhirű vezér!

Üdv, jó Egéus; nos mi jót hozasz?

Panasszal és bosszúsággal teli
Jövök leányom, Hermiám iránt. -
Demetrius, állj elő. - Kegyelmes úr,
Ez az, kinek nejűl igértem őt.
Lysander, állj elő: s ez itt, uram,
Ez bűvölé meg gyermekem szivét:
Te, te Lysander, adtál néki verset,
S váltál szerelmi zálogot vele:
Te zöngted a holdfénynél ablakán
Álhangon álszerelmed énekit;
Bokréta, hajlánc, gyűrü, pipere,
Nyalánkság és tanult fogásid által
(Mi balga lyánynak mind nyomós követ),
Képzelme mássát te orroztad el;
Csellel csenéd ki gyermekem szivét,
S tetted fanyar-dacossá ellenem
Az engedelmest. - Én tehát, uram,
Kegyelmes úr, ha itt, fejedelmi színed
Előtt se vállalná Demetriust:
Athéne ős jogán követelem,
Hogy mint enyémmel bánhassak vele,
S vagy e derék ifjúnak adjam őt,
Vagy a halálnak, mit törvényeink
Rögtön fejére szabnak íly esetben.

És Hermia? Fogadj szót, szép leány.
Nézd úgy atyádat, mint istent, kitől
Eredtek összes bájaid; igen,
Kinek viasznyomása vagy te csak,
És akitől függ, épen hagyni a
Nyomott ábrát, vagy eltörölni azt.
Demetrius jeles, derék fiú.

Lysander is.

Magában ő is az:
De nem birván atyád igéretét,
A másikat kell tartanod jelesbnek.

Ó, bár szememmel nézné őt atyám!

Jobb, hogy te nézd atyád eszével őt.

Kérem, bocsásson meg, fenséges úr.
Én nem tudom, mi tész ily vakmerővé,
Szemérmem is hogyan engedheti
Ily körben érzelmimről szólanom;
De kérem, hadd tudjam, kegyelmes úr,
Mi az, mi érhet, legrosszabb, ha én
Demetriushoz nőül nem megyek.

Halállal halni meg, vagy mindörökre
Száműzni férfi-körből tenmagad.
Vess hát sziveddel számot, Hermia,
Vizsgáld meg ifju pezsgő véredet:
Lesz-é erőd, ha most szót nem fogadsz,
Viselni vesztaszűzek öltönyét,
Sötét zárdába csukva, holtodig
Sivár apáca lenni s elhaló
Himnuszt rebegni meddő holdvilágon.
Háromszor áldott, ki vérét leküzdve
E szűzi pályát híven futja meg;
Hanem letörve mégis boldogabb
A rózsa, mint ha szűz tövissein
Áldott magányban nő, él és hal el.

Úgy nőjek, éljek, haljak én, uram,
Mintsem lemondjak szűzi szép jogomról
E férfiért, kinek gyülölt igáját
Szivem hódolva el nem ösmeri.

Időt adok még a megfontolásra:
S majd a jövő újholdkor - az napon,
Mely szép arámmal engem összefűz
Örök frigy által - vagy halálra készülj
Mint engedetlen ősz atyád iránt,
Vagy hogy Demetriusnak nője léssz;
Vagy a Diána oltárán örökre
Sivár, magános életet fogadni.

Hajolj, szép Hermia; s te is, Lysander,
Add fel jogomnak áligényedet.

Birod, Demetrius, atyja szerelmét;
Hagyd nékem a leányét; vedd el apját.

Gúnyos Lysander! jó, ő birja hát
Szerelmem, és ez néki adni kész,
Ami enyém! A lány enyém; azért
Demetriusra átruházom őt.

Uram! vagyonra, vérre nem vagyok
Alábbvaló; szerelmem gazdagabb;
Van birtokom, csakoly jól rendezett,
(Ha nem különben) mint Demetriusnak;
És ami több, mint mind e kérkedés,
Engem szeret szépséges Hermia.
Mért hát feladni gyáván jogomat?
Demetrius, szemébe mondom ezt,
Nedár leányát, a bájos Helénát
Szerelmi csábitással megnyeré;
S az most eped szegény, híven eped,
Bálványozásig, e rossz hűtlenért.

Hallottam erről, volt is szándokom
Beszélni, megvallom, Demetriusszal;
De szorgos ügybajom közt feledém. -
Azonban, jer velem, Demetrius,
Egéus, jertek mindketten velem:
Egy kis magános lecke vár reátok. -
Te meg, szép Hermia, szeszélyidet
Atyád parancsának rendeld alá,
Másképp Athéne zord törvénye (melyet
Nem áll jogomban meglágyítani),
Halálra, vagy rideg életre szán. -
Hát te, szerelmem?... Jer, Hippolyta;
Jerünk, Egéus és Demetrius:
Egy s más dologra majd nászunk körül
Használni foglak, s holmit közleni,
Mi bennetek közelről érdekel.

Tisztünk parancsol, vágyunk vonz követni.

Theseus, Hippolyta, Egéus, Demetrius és kíséret el

No édes?... arcod mért ily halovány?
Rózsái mért hervadnak ily hamar?

Tán mert eső nincs rájok, bár szemem
Viharja őket váltig öntözi.

Ó, jaj! a hű szerelmek folyama,
Amennyit én olvastam, vagy regében
Hallottam, kényelmes nem volt soha;
De majd a vérség volt különböző -

Ó, fájdalom! nagy lenni a kicsinyhez.

Majd korra nézve állt be akadály -

Ó, bosszuság! vén lenni ifjuhoz.

Majd a rokonság választása dönte -

Ó, kész pokol! szeretni más szemévei.

Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet,
Halál, betegség, harc rohanta meg,
S percig-valóvá tette, mint a hang,
Mint árny, tünővé; mint álom, röviddé!
S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók: nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény.

Ha hát a hű szerelmet akadály
Gyötörte mindig: úgy sorsvégzet ez;
Azért tanítson tűrni e kisértet,
Ha már ez oly szokott szerelmi baj,
Mint álom, ábránd, vágy, könnyek, sohaj,
Szegény szerelmünk útitársai.

Jó hitben élsz: de halld csak, Hermia.
Van nékem egy jó néném, aki özvegy,
Dús jövedelmü, és gyermektelen:
Lakása innen hét mérföld csupán;
S engem szeret, mint egyetlen fiát.
Ott elvehetlek, édes Hermiám,
Athéne zord törvénye ott nem ér.
Ha hát szeretsz, osonj ki holnap éjjel
Atyád lakából, és ama ligetben,
Mely városunkhoz egy mérföldre van,
(Hol téged egykor s a kedves Helénát
Találtalak volt május ünnepén)
Ott várni foglak.

Jó Lysanderem!
Esküszöm Ámor legfeszesb ivére
S aranyhegyű nyilára itt neked;
A hű galambra, mit kedvell Cythére,
S mindenre, ami forraszt szíveket;
A tűzre, mely lángolt Didó alatt,
Midőn a csalfa trójai szaladt;
Amennyi férfi-hit már szegve lőn,
Mely számra több, mint nő valaha tőn:
Hogy holnap éjjel a mondott helyen
Hű kedvesed bizonnyal megjelen.

Úgy legyen, édes. Ím, Heléna jő.

Heléna jő

Hová sietsz, Heléna, szép-magad?

Szépnek gunyolsz? Vedd vissza "szép" szavad:
Boldog szép! mert szeret Demetrius,
Kit szép szemednek sarkcsillagja húz;
S ajkad zenéje dallamosb neki,
Mint kis pacsirta zengő éneki
A pásztornak, midőn zöld bársony a
Vetés, s rügyedzik a galagonya.
Ragály ragad: ó, bár ragadna rám
Arcod, beszéded is, szép Hermiám!
Fülemre szózatod, szemed szememre,
Ajkamra nyelved bájos zöngedelme!
Ha volna egy világom: mind elédbe
Raknám, az egy Demetriust kivéve.
Ó, mondd: hogyan nézsz rá? mi a cseled,
Mellyel szivét úgy megbilincseled?

Mordan tekintek rá, mégis szeret.

Ó, hogy mosolyom annyit nem tehet!

Ha megszidom, szerelme a viszonzás.

Ó, bár imámba volna ennyi vonzás!

Utánam jár, ha mégúgy megvetem.

S engem kerül, ha mégúgy szeretem!

Nem én hibám, Heléna, hogy imád.

Csak bájodé: ó, voln' enyém hibád!

Légy nyugton: engem ő nem lát soha;
Lysander és én szökünk innen tova.
Amíg Lysandert nem láttam, Helén,
Athént paradicsomnak képzelém:
S ó, lásd, szerelmünk mennyi kéjt adott,
Hogy üdvem így pokollá válhatott.

Heléna, tőled mért titkoljuk el:
Holnap, ha Phoebe éji útra kel,
S ezüst arcával habtükörbe néz,
S hig gyöngye a mezőn elhintve lész -
Midőn a biztos éj lesz csak tanúnk,
Athéne kapuin elillanunk.

És a ligetben, hol friss ibolyán
Szoktunk heverni pázsit nyoszolyán,
Kiöntve gondtól dadogó szivünk -
Lysander és én össze ott jövünk;
S onnan, Athénének fordítva hátot,
Megyünk keresni új hont, új barátot.
Isten veled, barátnőm; zárj imádba;
S Demetrius szeressen még, imádva.
Légy ott, Lysander; holnap éjfelig
Szemeink egymás kéjét nem ízlelik. (El)

Ott édes, ott. Élj boldogul, Helén,
Demetrius viszonzó kebelén. (El)

Mily boldog némely ember! Engem éppen
Oly szépnek tart mindenki Athenében;
Mit ér? Demetrius izlése más
Csak ő nem tudja, mi köztudomás.
S mint ő csalódik Hermia kecsét
Nagyítva: túlzom én az ő becsét.
Naggyá, dicsővé tesz a szerelem;
Nem szeme lát, csak szíve - s ez okon
Festik Cupídót szárnnyal, de vakon;
Elméje van s balúl itél vele:
Szárny, szem nekűl: ez a hóbort jele.
Gyereknek is jól mondják annyiban,
Hogy oly könnyelmű választásiban,
És, mint játszó gyerek szavát szegi,
Játszik hitével, sosem áll neki:
Demetrius is, míg nem látta őt,
Hogy' szórta esküit, mint jégesőt!
S alig sütött Hermia fénye ki,
A jég elolvadt: zápor hull neki!
Most a szökést megyek tudtára adni;
Majd éjjel a ligetbe fog szaladni
Utána; s ha ezért hálája vár rám,
Nagy áron vettem, a féltés nagy árán;
De látnom azt, ha majd a távozó
Üresen tér meg - oly jutalmazó! (El)


Szegényes lak Athénben
Vackor, Gyalu, Zuboly, Dudás, Orrondi és Ösztövér jőnek

Itt az egész társaság?

Legjobb lesz, olvasd fel őket névről névre, lista szerint.

Itt vagyon a lista mindazon férfiak nevéről, kik egész Athénben képesnek találtattak, hogy e mi komédiánkban, a fejedelem és fejedelemné előtt, menyegzőjük estvéjén föllépjenek.

Először is, Vackor barátom, halljuk, miről traktál a darab; aztán olvasd a játszók neveit, s a többi.

No hát, a darab. - Egy igen siralmas komédia, Pyramus és Thisbe borzasztó kegyetlen haláláról.

Mondhatom, igen jó darab és furcsa. No mármost, Vackor barátom, szólítsd a játszókat lista szerént. - Sorba, urak!

Feleljen hát ki-ki, amint szólítom. Zuboly Miklós, takács.

Jelen. Mi a szerepem? s tovább.

Te, Zuboly, Pyramusnak vagy beírva.

Mi az a Pyramus? szerelmes vagy zsarnok?

Szerelmes bizony, ki csupa szerelemből gavallérosan megöli magát.

No lesz sírás, ha azt amúgy istenigazában eljátssza az ember; ha én azt eljátszom, lesz drága dolog a nézők szemének; vihart indítok, szánakozást gerjesztek, néminemű részben. Halljuk a többit: - azonban legfőbb gusztusom van zsarnokot játszani: Herkulest pompásan játszanám, vagy egy oly szerepet, melyben törni-zúzni kell mindent.

"A bérc dühöng,
S a sziklatönk
Rombolva döng
A börtön zárán:
És Fébusch gyors
Kereke forg, s
Jó vagy bal sors
Támad sugárán."

Ez egyszer a fellengős! - No, olvasd a többi játszót. - Ez már Herkuleshez illő düh, zsarnoki düh; a szerelmes inkább csak pityereg.

Dudás Ferenc, fúvó-foldozó.

Itt vagyok, barátom, Vackor.

Te Thisbével birkózol meg.

Mi az a Thisbe? Kóbor lovag?

Dehogy! Kisasszony, akibe Pyramus belészeret.

Menkőbe! ne adj nekem leányszerepet, hisz már ütöget a bajuszom.

Az mindegy, játszhatod álarcban, hisz te oly véknyan tudsz beszélni, ahogy akarsz.

Ha el lehet takarni a képem: ide nekem Thisbét is! Rettentő vékony hangon tudok beszélni: "Tisbí! Tisbí! - Ah, Pyramis, ídes kincsem! Tisbéd hív; híved szíve hív!"

Nem, nem. Te Pyramust játszod, te pedig, Dudás, Thisbét.

No jó. Tovább.

Ösztövér Róbert, szabó.

Itt vagyok, barátom, Vackor.

Ösztövér Róbert, te a Thisbe anyját fogod játszani. - Orrondi Tamás, üstfoltozó.

Itt vagyok, barátom, Vackor.

Te meg a Pyramus apját; én magam a Thisbe apját. - Gyalu asztalos, te az oroszlán szerepét. Most már, úgy hiszem, rendben van az egész komédia.

De le van írva az oroszlán szerepe? Ha le van, kérlek, add ide, mert kissé nehéz fejem van.

Játszhat'd azt extempore, hiszen csak ordítni kell.

Ide nekem az oroszlánt is. Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: "Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!"

De már minek ordítnál oly rettenetest; még holtra ijesztenéd a fejedelemnőt s az asszonyságokat, hogy elkezdenének sikoltozni: s akkor nem kéne több, hogy mind felaggassanak bennünket.

Bizony, fel is aggatnának, egy lábig.

Elhiszem azt, barátim; mert ha az ember a nőket eszökből kiriasztja, csupán annyi eszök marad, hogy bennünket felkössenek; de forcírozom a hangomat, oly szendén fogok ordítni, mint a szopós galamb; úgy fogok ordítni, mintha csalogány volnék.

Te nem játszhatol egyebet Pyramusnál; mert Pyramus kedves arcú legény; nyalka legény, minőt csak nyári napon láthatni; igen szeretetreméltó úrfi; tehát mindenesetre Pyramust kell játszanod.

Jó, elvállalom. De milyen szakállal lesz legjobb játszani?

Hát amilyennel tetszik.

Eszerint, vagy szalmaszín szakállal adom, vagy narancsszín szakállal, vagy tulipiros szakállal, vagy franckoronaszín szakállal, vagy csupa sárgával.

A francok közül némelyiknek már egy szál szőre sincs: akár sima állal játszanád. - De urak! itt a szerep; kérlek, követlek, kényszerítlek, holnap estig jól bemagoljátok, s akkorra gyűljünk össze a várligetben, a várostól egy mérföldnyire; ott, a szép holdvilágon, megtarthatjuk a próbát; mert ha a városban gyűlnénk össze, nyakunkra jönne valaki s az egész dolog kipattanna. Addig én összeírom a darabhoz kellő requisitumokat. Kérlek, el ne maradjatok aztán.

Ott leszünk; mert ott a próbát nagyobb obscoenitással és kurázsival lehet tartani. Minden ember hozzálásson; tanulja be, mint a karikacsapás; adieu.

A fejedelem cserfájához gyűlünk.

Jól van, jól! törik-szakad.

Mind el

Az idézet forrásaWilliam Shakespeare: Szentivánéji álom