Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Shelley, Percy Bysshe: Hymn to Intellectual Beauty

Shelley, Percy Bysshe portréja

Hymn to Intellectual Beauty (Angol)

The awful shadow of some unseen Power

Floats through unseen among us,-visiting

This various world with as inconstant wing

As summer winds that creep from flower to flower,-

Like moonbeams that behind some piny mountain shower,

It visits with inconstant glance

Each human heart and countenance;

Like hues and harmonies of evening,-

Like clouds in starlight widely spread,-

Like memory of music fled,-

Like aught that for its grace may be

Dear, and yet dearer for its mystery.

 

Spirit of Beauty, that dost consecrate

With thine own hues all thou dost shine upon

Of human thought or form,-where art thou gone?

Why dost thou pass away and leave our state,

This dim vast vale of tears, vacant and desolate?

Ask why the sunlight not for ever

Weaves rainbows o'er yon mountain-river,

Why aught should fail and fade that once is shown,

Why fear and dream and death and birth

Cast on the daylight of this earth

Such gloom,-why man has such a scope

For love and hate, despondency and hope?

 

No voice from some sublimer world hath ever

To sage or poet these responses given-

Therefore the names of Demon, Ghost, and Heaven,

Remain the records of their vain endeavour,

Frail spells-whose uttered charm might not avail to sever,

From all we hear and all we see,

Doubt, chance, and mutability.

Thy light alone-like mist oe'er the mountains driven,

Or music by the night-wind sent

Through strings of some still instrument,

Or moonlight on a midnight stream,

Gives grace and truth to life's unquiet dream.

 

Love, Hope, and Self-esteem, like clouds depart

And come, for some uncertain moments lent.

Man were immortal, and omnipotent,

Didst thou, unknown and awful as thou art,

Keep with thy glorious train firm state within his heart.

Thou messgenger of sympathies,

That wax and wane in lovers' eyes-

Thou-that to human thought art nourishment,

Like darkness to a dying flame!

Depart not as thy shadow came,

Depart not-lest the grave should be,

Like life and fear, a dark reality.

 

While yet a boy I sought for ghosts, and sped

Through many a listening chamber, cave and ruin,

And starlight wood, with fearful steps pursuing

Hopes of high talk with the departed dead.

I called on poisonous names with which our youth is fed;

I was not heard-I saw them not-

When musing deeply on the lot

Of life, at that sweet time when winds are wooing

All vital things that wake to bring

News of birds and blossoming,-

Sudden, thy shadow fell on me;

I shrieked, and clasped my hands in ecstasy!

 

I vowed that I would dedicate my powers

To thee and thine-have I not kept the vow?

With beating heart and streaming eyes, even now

I call the phantoms of a thousand hours

Each from his voiceless grave: they have in visioned bowers

Of studious zeal or love's delight

Outwatched with me the envious night-

They know that never joy illumed my brow

Unlinked with hope that thou wouldst free

This world from its dark slavery,

That thou-O awful Loveliness,

Wouldst give whate'er these words cannot express.

 

The day becomes more solemn and serene

When noon is past-there is a harmony

In autumn, and a lustre in its sky,

Which through the summer is not heard or seen,

As if it could not be, as if it had not been!

Thus let thy power, which like the truth

Of nature on my passive youth

Descended, to my onward life supply

Its calm-to one who worships thee,

And every form containing thee,

Whom, Spirit fair, thy spells did bind

To fear himself, and love all human kind.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://classiclit.about.com/library

Himnusz az értelem szépségéhez (Magyar)

Egy láthatatlan Erő roppant árnya

leng köztünk láthatatlanul – akár

a nyári szél, amely csapongva száll,

verdesvén a világot kósza szárnya

s mint ormok fenyvei mögé szórt hold sugára,

kósza fényével úgy követ

emberi arcot és szívet;

mint hang és szín, ha alkonyul a táj,

mint csillagtépte fellegek,

mint zene, amely ellebeg

mint ami annál édesebb,

szépségében minél rejtélyesebb.

 

Szépség szelleme, ki önnön színeddel

szentelsz be mindent, eszmét s alakot,

amire sütsz – hová tűnsz? mért hagyod,

hogy még zordabb legyen itt e kietlen

siralom-völgye, hol élnünk kell kivetetten?

Kérdd, mért nem sző a nap örök

szivárványt a folyó fölött;

mért húny ki, ami egyszer ragyogott;

homályt e földre mért igéz

álom, rém, halál, születés,

mért, hogy az ember ily vadul

szeret s gyűlöl, remél s kétségbe fúl?

 

Bölcs és költő ottfentről soha még e

kérdéseire választ nem kapott

ezért marad Menny, Szellem, Démonok

csak hiú buzgalmuk örök meséje,

gyarló szavak: a lét kétes, múló esélye

nem tágít varázsukra sem

attól, mit fül hall, lát a szem.

Csak fényed, mely ormot ködből kibont,

s zene, mit éji szél lop a

néma hangszer húrjaiba,

vagy víztükrön holdfény lehet

az élet dúlt álmára enyhület.

 

Remény, Szerelem, Önérzet, akár

a felhők, jön és máris illanó.

Halhatatlan lenne s mindenható

az ember, ha, nagy idegen! te már

szívében örökös székhelyet tartanál.

Vonzalmak követe, te fény

és árny a szeretők szemén,

te – ember eszméletét felszító,

mint húnyó lángot a sötét!

Ne menj, mint árnyad jött elébb,

másként lesz oly rideg-reális,

mint félelem s élet volt, a halál is.

 

Már kisfiúként odvas romokon,

csillagzó erdők s hallgatag szobák

során űztem a szellemek szavát,

hogy tán lehet majd vélük szólanom,

mákonyos neveket ízlelve ajkamon:

de meg nem hallgattak, elém

se tűntek, míg merengve én

a sorson, élvén édes évadát

a szélnek, mely szárnyára kap

feslő virágot, madarat –

árnyad egyszerre rám esett;

ó, felsikoltó, vad önkívület!

 

Megfogadtam, hogy neked szentelem

minden erőmet, s mondd, nem állom-e?

Őket hívom, mint már oly sokszor, e

kísérteteket most is, siketen

kongó sírjukból, kik, megosztván szertelen

vívódásaimat s a kéjt,

velem tölték az irigy éjt –

tudják, szívemnek nem volt öröme

a remény nélkül, hogy kiváltod

a szolgaságból e világot,

hogy te, ó rettentő Varázs,

kimondod, amit nem mondhat ki más.

 

Dél múltával derültebb s ünnepibb

lesz a nap is – van oly harmónia

az őszben, s egének oly csillaga,

mely nyáron át nem látszik s hallatik,

mintha nem lehetne s nem is lett volna itt!

Tedd hát, hogy ez a hatalom,

mely sóvár ifjuságomon

rám hullt, mint a természet igaza,

töltse be teljes életét

annak, ki érted égten ég,

s kit, szép Szellem, bűvöd tanít

merni, s szeretni minden emberit.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap