Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Shelley, Percy Bysshe: The Mask of Anarchy

Shelley, Percy Bysshe portréja

The Mask of Anarchy (Angol)

Written on the occasion of the massacre carried out by the British Government at Peterloo, Manchester 1819

 

As I lay asleep in Italy

There came a voice from over the Sea,

And with great power it forth led me

To walk in the visions of Poesy.

 

I met Murder on the way -

He had a mask like Castlereagh -

Very smooth he looked, yet grim;

Seven blood-hounds followed him:

 

All were fat; and well they might

Be in admirable plight,

For one by one, and two by two,

He tossed the human hearts to chew

Which from his wide cloak he drew.

 

Next came Fraud, and he had on,

Like Eldon, an ermined gown;

His big tears, for he wept well,

Turned to mill-stones as they fell.

 

And the little children, who

Round his feet played to and fro,

Thinking every tear a gem,

Had their brains knocked out by them.

 

Clothed with the Bible, as with light,

And the shadows of the night,

Like Sidmouth, next, Hypocrisy

On a crocodile rode by.

 

And many more Destructions played

In this ghastly masquerade,

All disguised, even to the eyes,

Like Bishops, lawyers, peers, or spies.

 

Last came Anarchy: he rode

On a white horse, splashed with blood;

He was pale even to the lips,

Like Death in the Apocalypse.

 

And he wore a kingly crown;

And in his grasp a sceptre shone;

On his brow this mark I saw -

'I AM GOD, AND KING, AND LAW!'

 

With a pace stately and fast,

Over English land he passed,

Trampling to a mire of blood

The adoring multitude.

 

And a mighty troop around,

With their trampling shook the ground,

Waving each a bloody sword,

For the service of their Lord.

 

And with glorious triumph, they

Rode through England proud and gay,

Drunk as with intoxication

Of the wine of desolation.

 

O'er fields and towns, from sea to sea,

Passed the Pageant swift and free,

Tearing up, and trampling down;

Till they came to London town.

 

And each dweller, panic-stricken,

Felt his heart with terror sicken

Hearing the tempestuous cry

Of the triumph of Anarchy.

 

For with pomp to meet him came,

Clothed in arms like blood and flame,

The hired murderers, who did sing

'Thou art God, and Law, and King.

 

'We have waited, weak and lone

For thy coming, Mighty One!

Our Purses are empty, our swords are cold,

Give us glory, and blood, and gold.'

 

Lawyers and priests, a motley crowd,

To the earth their pale brows bowed;

Like a bad prayer not over loud,

Whispering - 'Thou art Law and God.' -

 

Then all cried with one accord,

'Thou art King, and God and Lord;

Anarchy, to thee we bow,

Be thy name made holy now!'

 

And Anarchy, the skeleton,

Bowed and grinned to every one,

As well as if his education

Had cost ten millions to the nation.

 

For he knew the Palaces

Of our Kings were rightly his;

His the sceptre, crown and globe,

And the gold-inwoven robe.

 

So he sent his slaves before

To seize upon the Bank and Tower,

And was proceeding with intent

To meet his pensioned Parliament

 

When one fled past, a maniac maid,

And her name was Hope, she said:

But she looked more like Despair,

And she cried out in the air:

 

'My father Time is weak and gray

With waiting for a better day;

See how idiot-like he stands,

Fumbling with his palsied hands!

 

He has had child after child,

And the dust of death is piled

Over every one but me -

Misery, oh, Misery!'

 

Then she lay down in the street,

Right before the horses' feet,

Expecting, with a patient eye,

Murder, Fraud, and Anarchy.

 

When between her and her foes

A mist, a light, an image rose,

Small at first, and weak, and frail

Like the vapour of a vale:

 

Till as clouds grow on the blast,

Like tower-crowned giants striding fast,

And glare with lightnings as they fly,

And speak in thunder to the sky,

 

It grew - a Shape arrayed in mail

Brighter than the viper's scale,

And upborne on wings whose grain

Was as the light of sunny rain.

 

On its helm, seen far away,

A planet, like the Morning's, lay;

And those plumes its light rained through

Like a shower of crimson dew.

 

With step as soft as wind it passed

O'er the heads of men - so fast

That they knew the presence there,

And looked, - but all was empty air.

 

As flowers beneath May's footstep waken,

As stars from Night's loose hair are shaken,

As waves arise when loud winds call,

Thoughts sprung where'er that step did fall.

 

And the prostrate multitude

Looked - and ankle-deep in blood,

Hope, that maiden most serene,

Was walking with a quiet mien:

 

And Anarchy, the ghastly birth,

Lay dead earth upon the earth;

The Horse of Death tameless as wind

Fled, and with his hoofs did grind

To dust the murderers thronged behind.

 

A rushing light of clouds and splendour,

A sense awakening and yet tender

Was heard and felt - and at its close

These words of joy and fear arose

 

As if their own indignant Earth

Which gave the sons of England birth

Had felt their blood upon her brow,

And shuddering with a mother's throe

 

Had turned every drop of blood

By which her face had been bedewed

To an accent unwithstood, -

As if her heart had cried aloud:

 

'Men of England, heirs of Glory,

Heroes of unwritten story,

Nurslings of one mighty Mother,

Hopes of her, and one another;

 

'Rise like Lions after slumber

In unvanquishable number,

Shake your chains to earth like dew

Which in sleep had fallen on you -

Ye are many - they are few.

 

'What is Freedom? - ye can tell

That which slavery is, too well -

For its very name has grown

To an echo of your own.

 

'Tis to work and have such pay

As just keeps life from day to day

In your limbs, as in a cell

For the tyrants' use to dwell,

 

'So that ye for them are made

Loom, and plough, and sword, and spade,

With or without your own will bent

To their defence and nourishment.

 

'Tis to see your children weak

With their mothers pine and peak,

When the winter winds are bleak, -

They are dying whilst I speak.

 

'Tis to hunger for such diet

As the rich man in his riot

Casts to the fat dogs that lie

Surfeiting beneath his eye;

 

'Tis to let the Ghost of Gold

Take from Toil a thousandfold

More that e'er its substance could

In the tyrannies of old.

 

'Paper coin - that forgery

Of the title-deeds, which ye

Hold to something of the worth

Of the inheritance of Earth.

 

'Tis to be a slave in soul

And to hold no strong control

Over your own wills, but be

All that others make of ye.

 

'And at length when ye complain

With a murmur weak and vain

'Tis to see the Tyrant's crew

Ride over your wives and you -

Blood is on the grass like dew.

 

'Then it is to feel revenge

Fiercely thirsting to exchange

Blood for blood - and wrong for wrong -

Do not thus when ye are strong.

 

'Birds find rest, in narrow nest

When weary of their wingèd quest

Beasts find fare, in woody lair

When storm and snow are in the air.

 

'Asses, swine, have litter spread

And with fitting food are fed;

All things have a home but one -

Thou, Oh, Englishman, hast none!

 

'This is slavery - savage men

Or wild beasts within a den

Would endure not as ye do -

But such ills they never knew.

 

'What art thou Freedom? O! could slaves

Answer from their living graves

This demand - tyrants would flee

Like a dream's dim imagery:

 

'Thou art not, as impostors say,

A shadow soon to pass away,

A superstition, and a name

Echoing from the cave of Fame.

 

'For the labourer thou art bread,

And a comely table spread

From his daily labour come

In a neat and happy home.

 

'Thou art clothes, and fire, and food

For the trampled multitude -

No - in countries that are free

Such starvation cannot be

As in England now we see.

 

'To the rich thou art a check,

When his foot is on the neck

Of his victim, thou dost make

That he treads upon a snake.

 

'Thou art Justice - ne'er for gold

May thy righteous laws be sold

As laws are in England - thou

Shield'st alike the high and low.

 

'Thou art Wisdom - Freemen never

Dream that God will damn for ever

All who think those things untrue

Of which Priests make such ado.

 

'Thou art Peace - never by thee

Would blood and treasure wasted be

As tyrants wasted them, when all

Leagued to quench thy flame in Gaul.

 

'What if English toil and blood

Was poured forth, even as a flood?

It availed, Oh, Liberty,

To dim, but not extinguish thee.

 

'Thou art Love - the rich have kissed

Thy feet, and like him following Christ,

Give their substance to the free

And through the rough world follow thee,

 

'Or turn their wealth to arms, and make

War for thy belovèd sake

On wealth, and war, and fraud - whence they

Drew the power which is their prey.

 

'Science, Poetry, and Thought

Are thy lamps; they make the lot

Of the dwellers in a cot

So serene, they curse it not.

 

'Spirit, Patience, Gentleness,

All that can adorn and bless

Art thou - let deeds, not words, express

Thine exceeding loveliness.

 

'Let a great Assembly be

Of the fearless and the free

On some spot of English ground

Where the plains stretch wide around.

 

'Let the blue sky overhead,

The green earth on which ye tread,

All that must eternal be

Witness the solemnity.

 

'From the corners uttermost

Of the bounds of English coast;

From every hut, village, and town

Where those who live and suffer moan,

 

'From the workhouse and the prison

Where pale as corpses newly risen,

Women, children, young and old

Groan for pain, and weep for cold -

 

'From the haunts of daily life

Where is waged the daily strife

With common wants and common cares

Which sows the human heart with tares -

 

'Lastly from the palaces

Where the murmur of distress

Echoes, like the distant sound

Of a wind alive around

 

'Those prison halls of wealth and fashion,

Where some few feel such compassion

For those who groan, and toil, and wail

As must make their brethren pale -

 

'Ye who suffer woes untold,

Or to feel, or to behold

Your lost country bought and sold

With a price of blood and gold -

 

'Let a vast assembly be,

And with great solemnity

Declare with measured words that ye

Are, as God has made ye, free -

 

'Be your strong and simple words

Keen to wound as sharpened swords,

And wide as targes let them be,

With their shade to cover ye.

 

'Let the tyrants pour around

With a quick and startling sound,

Like the loosening of a sea,

Troops of armed emblazonry.

 

Let the charged artillery drive

Till the dead air seems alive

With the clash of clanging wheels,

And the tramp of horses' heels.

 

'Let the fixèd bayonet

Gleam with sharp desire to wet

Its bright point in English blood

Looking keen as one for food.

 

'Let the horsemen's scimitars

Wheel and flash, like sphereless stars

Thirsting to eclipse their burning

In a sea of death and mourning.

 

'Stand ye calm and resolute,

Like a forest close and mute,

With folded arms and looks which are

Weapons of unvanquished war,

 

'And let Panic, who outspeeds

The career of armèd steeds

Pass, a disregarded shade

Through your phalanx undismayed.

 

'Let the laws of your own land,

Good or ill, between ye stand

Hand to hand, and foot to foot,

Arbiters of the dispute,

 

'The old laws of England - they

Whose reverend heads with age are gray,

Children of a wiser day;

And whose solemn voice must be

Thine own echo - Liberty!

 

'On those who first should violate

Such sacred heralds in their state

Rest the blood that must ensue,

And it will not rest on you.

 

'And if then the tyrants dare

Let them ride among you there,

Slash, and stab, and maim, and hew, -

What they like, that let them do.

 

'With folded arms and steady eyes,

And little fear, and less surprise,

Look upon them as they slay

Till their rage has died away.

 

'Then they will return with shame

To the place from which they came,

And the blood thus shed will speak

In hot blushes on their cheek.

 

'Every woman in the land

Will point at them as they stand -

They will hardly dare to greet

Their acquaintance in the street.

 

'And the bold, true warriors

Who have hugged Danger in wars

Will turn to those who would be free,

Ashamed of such base company.

 

'And that slaughter to the Nation

Shall steam up like inspiration,

Eloquent, oracular;

A volcano heard afar.

 

'And these words shall then become

Like Oppression's thundered doom

Ringing through each heart and brain,

Heard again - again - again -

 

'Rise like Lions after slumber

In unvanquishable number -

Shake your chains to earth like dew

Which in sleep had fallen on you -

Ye are many - they are few.'



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.artofeurope.com/shelley/she5.htm

A zűrzavar farsangja (Magyar)

Készült a manchesteri vérfürdő alkalmából

 

A tengeren át egy hang tovaszállt,

Itáliában alva talált,

s iszonyú erővel vitt tovább

a Líra látomásain át.

 

A Gyilkosság lépdelt felém,

Castlereagh-maszk a fején,

simulékony, de dühödt -

hét véreb mögötte jött.

 

Rengett hátukon a háj;

nem csoda: a bő talár

alól elébük törött

embersziveket lökött -

hadd faljanak a dögök.

 

S láttam Eldont, a Csalást,

vállán hermelinpalást;

könnye - mert jól zokogott -

malomkővé változott.

 

Lábánál a sok gyerek

azt hitte, hogy gyöngyszemek,

azért is ujjongtak ugy,

míg ki nem loccsant agyuk.

 

A Biblia fény-köntösét

hordva, és az éj ködét,

Sidmouthként jött egy új iszony:

az Álszentség, krokodilon.

 

S az álcás szellemraj között

sok más Romlás árnya jött:

grófok, szemig elfödött

bírák, spiclik, püspökök.

 

A Zűrzavar zárta a sort,

véres ménen lovagolt,

baljós, ajkig-sápadt isten:

Halál az Apokalipszisben.

 

Koronásan ült lován,

jogart markolt s homlokán

írást láttam: "ÉN VAGYOK

ISTEN, KIRÁLY ÉS A JOG!"

 

Anglia földjén veszett

méltósággal léptetett,

vérpocsolyává törve meg

a rajongó tömeget.

 

A rengő föld majd meghasadt

roppant csapata alatt,

véres kardját rázta mind,

lesve Urát, hátha int.

 

Büszkén gázolt át e vidám

diadalmenet Anglián,

megszállta őket a mámor -

tán a rombolás borától.

 

Városok, mezők, tengerek

közt e vágtató sereg

gáttalan, tiporva dúlt,

végül Londonba vonult.

 

S minden lakos fejvesztetten

vacogott, vakrémületben

hallva, hogy a Zűrzavar

szilajon bőgi: Diadal!

 

Várták vérben-lángban ott

koronás bérgyilkosok,

s ezt dalolták lábainál:

"Te vagy Isten, Jog, Király!

 

Gyöngén és társtalanul,

rád vártunk, Hatalmas Úr!

Kardunk hideg, üres a bukszánk,

hírt és vért és aranyat hoz ránk!"

 

Jogász- és pap-csőcselék

porig hajtotta fejét,

s mint rossz imát susogta, hogy

"Te vagy az Isten és a Jog."

 

S újból felharsant a Kar:

"Istenünk vagy, Zűrzavar,

porig meghajlunk neked,

szenteltessék meg neved!"

 

S a Csontváz sorfaluk között

hajlongott és röhögött,

látszott, hogy neveltetése

tízmilliót rótt a népre.

 

Tudta: övé jog szerint

királyaink kincse mind,

aranyos ruha, palota,

országalma, korona.

 

Elküldte hát embereit

a Bankba s a Towerbe, míg

ő a lepénzelt Parlament

tisztes ülésére ment.

 

Ekkor egy őrült lány-alak,

- a Remény - odaszaladt

sikoltva - mindenre kész

élő Kétségbeesés:

 

"Idő-apám jobb napokat

várt és most roskatag agg,

nézzétek, mily bárgyun áll,

szélütött keze kaszál.

 

Milliárd gyermeke volt,

ma már valamennyi holt,

én maradtam vele csak -

iszonyat, ó, iszonyat!"

 

S az útra a lópaták

elé vetette magát

megadó nyílt szemmel várva

a Csalásra, Gyilkosságra,

 

Zűrzavarra - amikor

könnyű köd, kép, fény-gomoly

kélt köztük, gyenge, zsenge még,

mint párázó völgyi rét;

 

és nőtt mint bástya-koronás

száguldó felhő-óriás,

villámmal néz, míg űzi szél,

s az égnek dörgéssel beszél,

 

és jött már - vértje mint a fény

a vipera pikkelyén,

szárnya szivárványosabb,

mint esőn a napsugarak.

 

Egy csillag ült a sisak

hegyén, mint a hajnali nap,

tollain átcsorgatta a fényt

bíbor harmat záporaként.

 

Lágyan lépdelt a fejeken

mint a szél - s oly sebesen,

hogy bár lesték, mint röpül,

csak űrt láttak maguk körül.

 

Mint május nyomán bimbók nyílnak,

s az éj hajából hull a csillag,

szél-füttyre hullám - úgy fakadt

lépte alatt a gondolat.

 

S a leborult nép mentőjeként

megláthatta a Reményt;

bokáig vérben járt a lány,

arca nyugodt és vidám.

 

S a Zürzavar, e Szörnyszülött,

holtan feküdt: rögön a rög.

A Halál lova vágtatott,

s patájától mint a homok

megőrlődtek a gyilkosok.

 

Egy felragyogó villámfény és

egy riasztó, de gyöngéd érzés -

s ily rémes és boldog szavak

ömlöttek aztán, mintha csak

 

a sértett Föld, mely szülte a

gyermekeidet, Anglia,

homlokán érezné a vért,

s anyai gyötrelmeiért

 

minden cseppnyi vérharmatot,

mit sok fia ráhullatott,

szavakra váltott volna ott -

így csak szive kiálthatott:

 

"Angol nép: egy anya vére,

reménye, s egymás reménye,

a Dicsőség öröklője,

megiratlan monda hőse -

 

ébredj már, mint oroszlánok

roppant hada, rázd le láncod,

mint a harmatot, amely

az alvókat lepi el -

túlerődnek győzni kell!

 

Mi a Szabadság? - Te csak

a Rabság tudósa vagy,

hiszen neve a neved

eleven visszhangja lett.

 

Munkát jelent s annyi bért,

mely tagjaidban a vért

mint zárkában, napra nap

a zsarnokért őrzi csak,

 

így leszel számára te

ásó, rokka, kard, eke,

oltalma és étele -

nem kérdi: akarod-e.

 

Téli szélben gyermeked,

s anyja tőle lesz beteg,

sorvadoznak sápadón,

meghalnak, míg ezt irom.

 

Vágy a Rabság oly falat

után, mit a kutya kap,

mely hájasan elterül

rakott asztalok körül.

 

Miatta nyer az Arany

szelleme százszorosan

többet belőled, Robot,

mint a régi zsarnokok.

 

Papírpénz ő - kincset ér

e hamis birtoklevél

a Földön mindenkinek -

legalábbis úgy hiszed.

 

Azt jelenti: lelkedet

szolgaságra add s ne tedd

amit akarsz: más pimasz

kezében légy lágy viasz.

 

S ha zúgolódsz hasztalan

panasszal vigasztalan,

a zsarnokhű csőcselék

lova rád és nődre lép -

vért harmatozik a rét.

 

Bosszúszomjat is jelent:

vérért vágyad vért eseng,

rosszért rosszat - így te még

ha erős leszel se tégy!

 

Fáradt madár nyugtot talál,

ha fészkébe hazaszáll,

vackán a vad jó húst harap,

míg vihar bőg, hó szakad.

 

Ló és ökör hazatér,

ha robotja véget ér,

ha szél bömböl, az ebek

szobákban melegszenek.

 

Almot kap disznó, szamár,

s illő élelmet zabál -

csak nektek, ó, angolok,

nektek nincs otthonotok!

 

Ez a Rabság! Barlangjának

mélyén vadember vagy állat

nem tűrné ezt így el - és

rajtuk nincs is ily verés.

 

Mi vagy, Szabadság? - Tudna csak

élő sírjából a rab

felelni - mint álomképek

a zsarnokok elszöknének!

 

A gaz rádfogja: tétova,

tűnő árny vagy, babona,

visszhang, amely kongva szól

a Hírnév barlangjaiból.

 

A dolgozó kenyeret

tisztel benned, teritett

asztalt, csinos és vidám

otthont munkája után.

 

A letiport sokaság

étket, tüzet és ruhát

lát benned - szabad haza

nem éhezhet úgy soha,

mint manapság Anglia.

 

Gazdagnak te vagy a gát -

ha áldozata nyakát

éri lába - ahelyett

kígyóra te lépteted.

 

Igazság vagy - a te jó

törvényed nem eladó,

mint az angol - kicsi, nagy

egyforma védpajzsa vagy.

 

Bölcseség vagy - te mondod, hogy

Isten nem ró örök poklot

azokra, kik nem hiszik,

amit a pap hazudik.

 

Béke vagy - vért, aranyat

nem pocsékolsz, mint a vad

zsarnok-had, mely szövetkezett,

hogy kioltsa gall tüzed.

 

Mit ér a kiáradó

angol verejték- s vérfolyó?

Ó, Szabadság, lángodat

mérsékelni tudta csak!

 

Szeretet vagy - lám a gazdag

csókkal illeti a talpad,

s mint ki Krisztust, úgy követ,

aranyát adva neked,

 

vagy változtasd vagyonuk

fegyverré s kezdj háborút

saját drága érdekedben

háború, pénz, ármány ellen!

 

Lámpád a Líra, Gondolat,

Tudomány - fényük enyhet ad

a kunyhók lakóinak,

s nem átkozzák sorsukat.

 

Jóság vagy, Ész, Türelem,

s mind ami áldást terem -

tettek zengjék, ne szavak

határtalan bájadat.

 

Bátor, szabad emberek,

mind-mind gyülekezzetek,

övezzen körül a tág,

roppant angol rónaság.

 

A zöld föld, amire lép

lábatok, s az égi kék,

s ami örök, mind legyen

tanú ünnepeteken.

 

Anglia minden zuga,

viskója és faluja,

ahol mindenki saját

gyötrelmét vagy más baját

nyögi egy életen át -

 

városa, ahol a szenny

odvaiból eleven

hullák bújnak kúszva ki,

sírok élő lakosai -

 

börtönök és szegényházak,

hol mint feltámadt holt, sápadt

nő, gyerek és ifju, agg

sír a kín, a fagy miatt -

 

napi robot piaca,

hol ínség és gond csak a

bér, mely elveti a sok

szív mélyén a rossz magot -

 

s legvégül a paloták,

hol a nyomor moraját

úgy hallják, mint messzi szél

hangját, mely a pompa s kéj

 

börtönein túl riad,

s hol a gyötrődők miatt

pár emberben részvét támad,

hogy arcuk is belesápad -

 

mondhatatlan kínu nép,

s mind, ki látja, hogy miképp

adják elkótyavetyélt

honát vérért, aranyért -

 

roppant gyűlést tartsatok,

s hirdessétek ott ki, hogy

szabadok vagytok, ahogy

az Isten megalkotott.

 

Legyen szavatok egyszerű,

mint a kard, kifent-hegyű,

s mint a pajzs, olyan legyen,

tágas, biztos védelem.

 

Rémisztő vad zajjal a

zsarnok hadd öntse hada

címerpajzsos tömegét,

mint egy tengert, szerteszét.

 

Töltött ágyúk, jöjjetek,

s a holt leget töltse meg

élettel kocsik zaja,

s a lópaták dobaja.

 

Angol vérre oly mohón

vágyjon a kivont szurony

csillámló és fent hegye,

mint más, hogy legyen kenyere.

 

Pörögj, villogj lovas-szablya,

mint hulló csillag, mely arra

vágy, hogy halál-óceánba,

gyásztengerbe fúljon lángja.

 

Ti mint egy sürű vadon,

álljatok hallgatagon,

kulcsolt karral, és legyen

pillantástok győzelem.

 

S a harci ménnél sebesebb

pánik kutyába se vett

árny legyen, ha átoson

szilárd falanxotokon.

 

Legyen végre a haza

törvényének igaza:

rossz vagy jó - e küzdelem

eldöntője ő legyen.

 

Sok ős törvényed, Anglia,

tisztes ősz lett már, hisz a

bölcsebb korszakok fia;

s ünnepien ejtve a szót,

Szabadság! - mind a te echód!

 

Ki e szent hírnököket

először gyalázza meg,

azokra száll majd a vér,

s mocska nem titeket ér.

 

S ha közétek vágtat a

zsarnokok bősz csapata,

vág, döf, testetekbe lép -

hagyjátok, hogy hadd tegyék!

 

Nyugodtan, alig félve tőle,

és még kevésbé meglepődve

nézzétek, amíg a vad,

öldöklő düh elapad.

 

Ekkor majd mind hazatér,

szemük szégyenről beszél,

s a kiontott vér, tudom,

tüzes pír lesz arcukon.

 

Bárhová is mennek ők,

rájuk mutatnak a nők,

szótlan kullognak, hiszen

nem mernek köszönni sem.

 

S a hős bajnokok, akik

a Vészt harcból ismerik,

s kiket undorít ily társaság,

a szabadulókhoz állnak át.

 

S e mészárlás a nemzetben

feltör sugallatnál szebben,

ékesszóló jós-zene,

mintha vulkán zengene.

 

És az elnyomás fölött

ily itélet mennydörög

minden szíven, agyon át,

újra - újra - még - tovább -

 

Ébredj már, mint oroszlánok

roppant hada, rázd le láncod,

mint a harmatot, amely

az alvókat lepi el -

túlerődnek győzni kell!"



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://baloghpet.blogspot.com/2009/01/byron-shelley-keats-versek-iv.html

minimap