Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Shelley, Percy Bysshe: Egy mezei pacsirtához (To a Skylark Magyar nyelven)

Shelley, Percy Bysshe portréja
Kosztolányi Dezső portréja

Vissza a fordító lapjára

To a Skylark (Angol)

Hail to thee, blithe spirit!

Bird thou never wert-

That from heaven or near it

Pourest thy full heart

In profuse strains of unpremeditated art.

 

Higher still and higher

From the earth thou springest,

Like a cloud of fire;

The blue deep thou wingest,

And singing still dost soar, and soaring ever singest.

 

In the golden light'ning

Of the sunken sun,

O'er which clouds are bright'ning,

Thou dost float and run,

Like an unbodied joy whose race is just begun.

 

The pale purple even

Melts around thy flight;

Like a star of heaven,

In the broad daylight

Thou art unseen, but yet I hear thy shrill delight-

 

Keen as are the arrows

Of that silver sphere

Whose intense lamp narrows

In the white dawn clear,

Until we hardly see, we feel that it is there.

 

All the earth and air

With thy voice is loud,

As when night is bare,

From one lonely cloud

The moon rains out her beams, and heaven is overflow'd.

 

What thou art we know not;

What is most like thee?

From rainbow clouds there flow not

Drops so bright to see,

As from thy presence showers a rain of melody:-

 

Like a poet hidden

In the light of thought,

Singing hymns unbidden,

Till the world is wrought

To sympathy with hopes and fears it heeded not:

 

Like a high-born maiden

In a palace tower,

Soothing her love-laden

Soul in secret hour

With music sweet as love, which overflows her bower:

 

Like a glow-worm golden

In a dell of dew,

Scattering unbeholden

Its aërial hue

Among the flowers and grass which screen it from the view:

 

Like a rose embower'd

In its own green leaves,

By warm winds deflower'd,

Till the scent it gives

Makes faint with too much sweet those heavy-wingèd thieves.

 

Sound of vernal showers

On the twinkling grass,

Rain-awaken'd flowers-

All that ever was

Joyous and clear and fresh-thy music doth surpass.

 

Teach us, sprite or bird,

What sweet thoughts are thine:

I have never heard

Praise of love or wine

That panted forth a flood of rapture so divine.

 

Chorus hymeneal,

Or triumphal chant,

Match'd with thine would be all

But an empty vaunt-

A thin wherein we feel there is some hidden want.

 

What objects are the fountains

Of thy happy strain?

What fields, or waves, or mountains?

What shapes of sky or plain?

What love of thine own kind? what ignorance of pain?

 

With thy clear keen joyance

Languor cannot be:

Shadow of annoyance

Never came near thee:

Thou lovest, but ne'er knew love's sad satiety.

 

Waking or asleep,

Thou of death must deem

Things more true and deep

Than we mortals dream,

Or how could thy notes flow in such a crystal stream?

 

We look before and after,

And pine for what is not:

Our sincerest laughter

With some pain is fraught;

Our sweetest songs are those that tell of saddest thought.

 

Yet, if we could scorn

Hate and pride and fear,

If we were things born

Not to shed a tear,

I know not how thy joy we ever should come near.

 

Better than all measures

Of delightful sound,

Better than all treasures

That in books are found,

Thy skill to poet were, thou scorner of the ground!

 

Teach me half the gladness

That thy brain must know;

Such harmonious madness

From my lips would flow,

The world should listen then, as I am listening now.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://classiclit.about.com/library

Egy mezei pacsirtához (Magyar)

Köszöntelek, víg szellem!

Nem is vagy te madár,

ki fönn a messze mennyen

lágyan dalolva jár

s csorog a szívedből az édes dallam-ár.

 

Pályádnak íve felnő

a mennyig, égre kelsz,

akár a tűzi felhő;

a mély kéken kerengsz,

dalolva röppensz és röppenve énekelsz.

 

Az áldozó aranyban,

az alkonyi ködön,

szállsz a felhőkbe halkan,

öröktől-örökön,

mint fiatal, vidám, test nélküli öröm.

 

A bíbor is merőben

halvány röptöd felett;

mint csillag a verőben

alig-alig remeg,

oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.

 

mely éles, mint ezüsttől

nyilas, virradti ég,

mikor lámpája füstöl

fehér hajnalba rég,

s érezzük, itt a nap, de alig látni még.

 

Trillád, a drága lárma

eget-földet betölt,

akár a hold, hogy árva

felhőn remeg s a zöld

özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.

 

Ki vagy te, én madárkám,

mi vagy kedveske, mi?

Nem szebbek a szivárvány

villámló gyöngyei,

mint a te éneked csillámló gyöngyei.

 

Olyan vagy, mint poéta,

ki elbujt valahol,

a föld körötte néma,

s merész-új szava szól,

azután az egész világ vele dalol:

 

mint ó kastély-toronyba

nagyúri, méla lány,

ki gyötrődik szorongva,

vágyaktól halavány,

s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:

 

mint fénybogár a tarló

harmatkönnyes gyepén,

mely szétveti aranyló

szikráit könnyedén

s fű és virág között remeg a szende fény;

 

mint a rózsa, mely a lombba

édes-nyugodtan él,

s egyszerre letarolja

a forró déli szél

és illatától a vad rabló elalél;

 

szép a tavaszi zápor,

a kikeleti ág,

a langy eső zajától

fölébredő virág,

de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.

 

Mondd el, madárka, lélek,

mért ujjongsz annyiszor:

boldogság nincs itt mélyebb,

a szerelem, a bor

nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.

 

Oh lakodalmi kar-dal,

éneklő diadal,

ki is verseng e dallal,

oly édes, fiatal,

hiába itt a harc, meddő a viadal.

 

Micsoda ez az ihlet,

mi adja ezt a színt?

A rét, a víz, a szirtek?

Milyen táj képe int?

Szeretsz-e?

vagy sosem ismerted-e a kínt?

 

Vad örömödbe lanyha

ábránd sosem vegyül,

se fáradság unalma,

mely a lélekbe gyűl;

a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.

 

Te tudva s öntudatlan

látod, hogy mit müvel

a halál s igazabban,

mint e sok porhüvely,

és mégis énekelsz, kristályos derüvel.

 

Mi ide-oda nézünk,

sírunk azért, mi nincs,

őszinte nevetésünk

sötét kapun kilincs,

fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.

 

De ha itt sose lenne

gőg, jaj, meg gyűlölet,

és nem könnyezne rendre

az ifju és öreg,

akkor se érhetnők utól az örömed.

 

Szebb ez, miként a lázadt,

hullámzatos zene,

és mint a könyv, a lázak

tudásával tele,

te földet megvető, poéták mestere!

 

Tanítsd örömre félholt

szívem, vidám menád,

adj zengő, égi tébolyt

és részeg citerát,

s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.tacy2.eoldal.hu/cikkek/versvilag

minimap