Sidney, Philip: Astrophel and Stella 108

When sorrow (using mine own fire's might)

Melts down his lead into my boiling breast;

Through that dark furnace to my heart oppress'd

There shines a joy from thee, my only light;

But soon as thought of thee breeds my delight,

And my young soul flutters to thee his nest,

Most rude despair, my daily unbidden guest,

Clips straight my wings, straight wraps me in his night,

And makes me then bow down my head and say,

"Ah, what doth Phoebus' gold that wretch avail

Whom iron doors do keep from use of day?"

So strangely (alas) thy works in me prevail,

That in my woes for thee thou art my joy,

And in my joys for thee my only annoy.

A bánat (ha lázammal összefog)

ólmát a mellemben olvasztja ki,

s e tűzből szívemre ráégeti

másodat, melyből öröm-fény ragyog;

míg boldoggá tesz, hogy rád gondolok,

s lelkem feléd száll: fészke vagy neki,

ablakom máris kétség zörgeti,

szárnyam lenyírja, éje rám zuhog,

és meggörnyeszt, és így kell szólanom:

mondd, Phoebus kincse nékem mit jelent;

ha vas-pánt zárja el: meg nem kapom.

Olyan bolondul bánsz te, jaj, velem,

hogy bánatomban vígságom te vagy,

és vígságom miattad gyász marad.