Sitwell, Edith: The Drum

(The Narrative of the Demon Tedworth)

In his tall senatorial,
Black and manorial,
House where decoy-duck
Dust doth clack --
Clatter and quack
To a shadow black, --
Said the musty Justice Mompesson,
'What is that dark stark beating drum
That we hear rolling like the sea?'
'It is a beggar with a pass
Signed by you.' 'I signed not one.'
They took the ragged drum that we
Once heard rolling like the sea;
In the house of the Justice it must lie
And usher in Eternity.

. . . .

Is it black night?
Black as Hecate howls a star
Wolfishly, and whined
The wind from very far.

In the pomp of the Mompesson house is one
Candle that lolls like the midnight sun,
Or the coral combe of a cock;… it rocks…
Only the goatish snow's locks
Watch the candles lit by fright
One by one through the black night.

Through the kitchen there runs a hare --
Whinnying, whines like grass, the air;
It passes; now is standing there
A lovely lady… see her eyes --
Black angels in a heavenly place,
Her shady locks and her dangerous grace.

'I thought I saw the wicked old witch in
The richest gallipot in the kitchen!'
A lolloping galloping candle confesses.
'Outside in the passage are wildernesses
Of darkness rustling like witches' dresses.'

Out go the candles one by one
Hearing the rolling of a drum!

What is the march we hear groan
As the hoofed sound of a drum marched on
With a pang like darkness, with a clang
Blacker than an orang-outang?
'Heliogabalus is alone, --
Only his bones to play upon!'

The mocking money in the pockets
Then turned black… now caws
The fire… outside, one scratched the door
As with iron claws, --

Scratching under the children's bed
And up the trembling stairs… 'Long dead'
Moaned the water black as crape.
Over the snow the wintry moon
Limp as henbane, or herb paris,
Spotted the bare trees; and soon
Whinnying, neighed the maned blue wind
Turning the burning milk to snow,
Whining it shied down the corridor --
Over the floor I heard it go
Where the drum rolls up the stair, nor tarries.

(Tedworth kísértetének elbeszélése)

Szenátori, magas,
fekete, úrias
lakában, ahol
a csalikacsa por
hápog, papol,
ha fekete árnyba botol -
szólt Mompesson bíró, a vén:
„Mi ez a vad vak hangú dob,
mely tengerként fülünkbe döng?"
„Egy koldus, kinek engedélyt
ön adott." „Soha én."
S mi tengerként fülünkbe döng:
nyűtt dobját elvették, s ma fönt
a Bíró házában jut hely neki,
s az Öröklétet hirdeti.

. . . .

Fekete ez az éj?
Feketén, mint Hekaté, nyí
egy csillag farkasként. A szél
nagy messze rí.

A Mompesson-ház pompájában egy
gyertya, akár éjféli nap, lebeg,
leng, mint korall kakastaréj...
Kecskeszőrü hó néz fekete éj
mélyén a félelemtől sorra
kigyúló gyertyasorra.

Mint sás susog a levegő:
nyúl fut a konyhából elő
és eltűnik. Helyébe nő
egy kedves nő, szeme sötét
égi angyal, fürtjében éj
borong, s kecse csupa veszély.

„A vén gonosz boszorka, úgy hiszem,
a konyha legszebb fazekán pihen!”
- szól a gyertya s sziszeg-szuszog.
Kiint sötét kopár folyosók
mélyén boszorkány-rongy suhog.

Sorjában alszanak ki már a
gyertyák a dobszó hallatára!

Hol patahangú dobszó dobban,
milyen marsot hallunk mi ottan?
Vak hangja, mély zengése tán
mordabb, mint az orangután.
„Heliogabalus egyedül
saját csontjain hegedül!"

Gúnnyal gunnyaszt zsebben a pénz
s megfeketül... Sziszeg
a tűz... Az ajtót vaskarom
kaparja meg -

gyermekek ágyánál kapargál
s a reccsenő lépcsőn is... „Holt már"
- nyögi a kreppszín víz, ahol jár.
Kopár fákon a téli hold
mint farkasszőlő s lágy bürök
foltja terjeng. Fel-felrikolt
nyihog-nyerít kék-hajú szél.
Tüzes tejből kavar havat
s végigsunnyog a folyosón -
hallom, a lépcsőn fölszalad
az emeletre, hol a dob szól, s onnan is továbbpörög.