Sitwell, Sacheverell: Tahiti

When the hood of night comes on the land

My ship is rocked by the sunset wind –

Shrill voices from the town

C1eave the air like darts ;

When they sing in chorus

It were as if steel arrows of the day,

The showers of rain, rebounded to the dome of air.

When one alone shouts loud, his jagged voice

Blares like a trumpet. Banjos and drums

Beat, twang, and throb hysterically

Outside the mud-built huts.

Far off, the sun, caught spider-like

In its cloud-web, is seething down the sea

And churns the waves, spatters them with blood.

Despairingly it waves red tentacles, clutching

Fiercely each wool-white wave crest, then splutters out

Ashore, the tall trees flap their foliage,

Cut out like stage-trees carved in canvas; –

The leaves whip the trees, as ropes flick the masts

Of every salt-fed ship.

Mikor éj kámzsázza a földet és

hajóm ringatja a nyugati szél -

a város felől vad zenebona

dárdázza a levegőt.

Ha kórus zeng,

mintha a nappal acélnyilai,

zápornyilai pattannának vissza a levegő boltozatára.

Ha egy rikkant csak, trombitaként

harsan a reszelős hang. Bendzsók és dobok

dobognak, dünnyögnek, lüktetnek hisztérikusan

a vályogputrik mellől.

Messze a Nap, pókként a saját

felhőhálójába fogva, leforr a tengerbe

és köpüli, vérrel pacskolja a hullámokat.

Kétségbeesetten csapkod rőt csápjaival, vadúl

kapaszkodik a hullámok gyapjúfehér tarajába, aztán

kiloccsan a partra, lombjukkal hadonásznak a nagy fák,

vászonból-szabott színpadi fák ; –

leveleik úgy korbácsolják őket, ahogy a kötelek verik

az árbócokat a só-áztatta hajókon.