Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Spenser, Edmund: The Faerie Queene: Book II. Canto XII. (detail)

Spenser, Edmund portréja

The Faerie Queene: Book II. Canto XII. (detail) (Angol)

Etfsoones they heard a most melodious sound,

  Of all that mote delight a daintie eare,

  Such as attonce might not on liuing ground,

  Saue in this Paradise, be heard elswhere:

  Right hard it was, for wight, which did it heare,

  To read, what manner musicke that mote bee:

  For all that pleasing is to liuing eare,

  Was there consorted in one harmonee,

Birdes, voyces, instruments, windes, waters, all agree.

 

The ioyous birdes shrouded in chearefull shade,

  Their notes vnto the voyce attempred sweet;

  Th'Angelicall soft trembling voyces made

  To th'instruments diuine respondence meet:

  The siluer sounding instruments did meet

  With the base murmure of the waters fall:

  The waters fall with difference discreet,

  Now soft, now loud, vnto the wind did call:

The gentle warbling wind low answered to all.

 

There, whence that Musick seemed heard to bee,

  Was the faire Witch her selfe now solacing,

  With a new Louer, whom through sorceree

  And witchcraft, she from farre did thither bring:

  There she had him now layd a slombering,

  In secret shade, after long wanton ioyes:

  Whilst round about them pleasauntly did sing

  Many faire Ladies, and lasciuious boyes,

That euer mixt their song with light licentious toyes.

 

And all that while, right ouer him she hong,

  With her false eyes fast fixed in his sight,

  As seeking medicine, whence she was stong,

  Or greedily depasturing delight:

  And oft inclining downe with kisses light,

  For feare of waking him, his lips bedewd,

  And through his humid eyes did sucke his spright,

  Quite molten into lust and pleasure lewd;

Wherewith she sighed soft, as if his case she rewd.

 

The whiles some one did chaunt this louely lay;

  Ah see, who so faire thing doest faine to see,

  In springing flowre the image of thy day;

  Ah see the Virgin Rose, how sweetly shee

  Doth first peepe forth with bashfull modestee,

  That fairer seemes, the lesse ye see her may;

  Lo see soone after, how more bold and free

  Her bared bosome she doth broad display;

Loe see soone after, how she fades, and falles away.

 

So passeth, in the passing of a day,

  Of mortall life the leafe, the bud, the flowre,

  Ne more doth flourish after first decay,

  That earst was sought to decke both bed and bowre,

  Of many a Ladie, and many a Paramowre:

  Gather therefore the Rose, whilest yet is prime,

  For soone comes age, that will her pride deflowre:

  Gather the Rose of love, whilest yet is time,

Whilest louing thou mayst loued be with equall crime.

 

He ceast, and then gan all the quire of birdes

  Their diuerse notes t'attune vnto his lay,

  As in approuance of his pleasing words.

  The constant paire heard all, that he did say,

  Yet swarued not, but kept their forward way,

  Through many couert groues, and thickets close,

  In which they creeping did at last display

  That wanton Ladie, with her louer lose,

Whose sleepie head she in her lap did soft dispose.

 

Vpon a bed of Roses she was layd,

  As faint through heat, or dight to pleasant sin,

  And was arayd, or rather disarayd,

  All in a vele of silke and siluer thin,

  That hid no whit her alablaster skin,

  But rather shewd more white, if more might bee:

  More subtile web Arachne can not spin,

  Nor the fine nets, which oft we wouen see

Of scorched deaw, do not in th'aire more lightly flee.

 

Her snowy brest was bare to readie spoyle

  Of hungry eies, which n'ote therewith be fild,

  And yet through languour of her late sweet toyle,

  Few drops, more cleare then Nectar, forth distild,

  That like pure Orient perles adowne it trild,

  And her faire eyes sweet smyling in delight,

  Moystened their fierie beames, with which she thrild

  Fraile harts, yet quenched not; like starry light

Which sparckling on the silent waues, does seeme more bright.

 

The young man sleeping by her, seemd to bee

  Some goodly swayne of honorable place,

  That certes it great pittie was to see

  Him his nobilitie so foule deface;

  A sweet regard, and amiable grace,

  Mixed with manly sternnesse did appeare

  Yet sleeping, in his well proportiond face,

  And on his tender lips the downy heare

Did now but freshly spring, and silken blossomes beare.

 

His warlike armes, the idle instruments

  Of sleeping praise, were hong vpon a tree,

  And his braue shield, full of old moniments,

  Was fowly ra'st, that none the signes might see;

  Ne for them, ne for honour cared hee,

  Ne ought, that did to his aduauncement tend,

  But in lewd loues, and wastfull luxuree,

  His dayes, his goods, his bodie he did spend:

O horrible enchantment, that him so did blend.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.luminarium.org

A tündérkirálynő II. könyv 12. ének (részlet) (Magyar)

S hallottak ott oly édes dallamot,

mely az értő fül legfőbb öröme,

amilyet még soha nem hallhatott

földi tér, csak az édenek köre:

s bármi lénynek szólt, megítélnie

bajos volt, miféle zene lehet:

együtt a fül megannyi gyönyöre

szólt benne, ékesen illeszkedett,

madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.

 

Víg madarak kedves lombok alatt

daluk összhanggá édesen keverték;

angyali-lágy, remegő szavukat

hangszerekével mennyei kecsesség

egyesítette, ezüstös, remek-szép

kórus csendült vízesés morajába:

s e mély zúgást hol megszeliditették,

hol erősítették, szél susogása

járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.

 

Ahol mintha szólt volna a Zene,

a szép Boszorka ott töltötte kedvét

új Szeretővel: varázsereje

bűvölte oda, messzi idegenjét,

ki most mellette szendergett, pihent még

titkos árnyban, pajzánságok után,

s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték

köröttük dalukat, s ennek során

el is játszottak, féktelenkedőn, buján.

 

S a nő végig a férfira hajolt,

hamis szemét látványára szegezte,

mintha gyógyulna, hol sebezte-volt

a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:

s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,

föl ne ébressze, ajkát harmatozta,

szemén át szívta eleven szerelme

tüzét, kéjes vágyába máris oldva,

és sóhajtozva, mintha ellenére volna.

 

Míg valaki e szép dalt énekelte:

Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,

lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;

ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen

nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,

s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;

de íme, már bátran s készségesen

tárul, bimbó-keblet meztelenít,

s hamar elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.

 

Igy tűnik, mint a nappal, a levél

s a rügy s virág halandó élete;

hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,

egyszer volt dísz, csak így virult vele

sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;

hát addig tépd a rózsát, míg virul,

mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;

gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,

szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.

 

Ekképp szólt. S a madarak kórusa

rákezdte újra, mintha helyeselne,

s példája lenne kellemes szava,

melynek a makacs pár mindjét figyelte,

míg haladt fáradatlan, nem pihenve,

ligetet bújt és bozót sűrejét

kúszta át, végül ama helyre lelve,

hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,

ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.

 

Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha

hőtől alélna, vagy bűn mámorától,

bízó bájait tárta fel ruhája,

selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,

nem fedvén bőre alabástromából

szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;

Arachne készít ilyet fény-fonálból,

vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,

mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.

 

Hókeblét kedvre falhatták az éhes

szemek, s nem tudtak volna telni véle,

ám friss emlékű fáradása édes

méznél különb cseppeket csalt hegyébe,

s ezek gyöngyökként gördültek elébe;

szemén futkostak boldog mosolyok,

nedves tűz-sugárral átjárva, mégse

ölve gyönge szíveket: csillagok

tündöklőbbek így, ha fényük vízen ragyog.

 

Az ifjú, aki mellette aludt,

bizony, nemes sorból származhatott,

s így fájó látványt nyújtott, mire jut

a jeles erény, mint éri mocsok;

szép tisztelet és kedvesen konok

figyelmesség védte így is az arcát,

férfias báj, álmán nem bágyadott;

gyöngéd ajka alatt a fiatalság

szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.

 

Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség

renyhült tára, ott függött egy faágon,

a derék pajzs titkolta régi hősét,

rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;

de néki jó hírnél már több e mákony,

csak tékozol, más üdvét megveti,

fetreng buja, fényűző orgiákon,

így züllik teste, tűnnek napjai;

ó, rettentő varázs, mely rontással veri!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap