Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Spenser, Edmund: A tündérkirálynő VII. könyv 7. ének (részlet) (The Faerie Queene: Book VII. Canto VII. (detail) Magyar nyelven)

Spenser, Edmund portréja
Károlyi Amy portréja

Vissza a fordító lapjára

The Faerie Queene: Book VII. Canto VII. (detail) (Angol)

So, forth issew'd the Seasons of the yeare;

  First, lusty Spring, all dight in leaues of flowres

  That freshly budded and new bloosmes did beare

  (In which a thousand birds had built their bowres

  That sweetly sung, to call forth Paramours):

  And in his hand a iauelin he did beare,

  And on his head (as fit for warlike stoures)

  A guilt engrauen morion he did weare;

That as some did him loue, so others did him feare.


Then came the iolly Sommer, being dight

  In a thin silken cassock coloured greene,

  That was vnlyned all, to be more light:

  And on his head a girlond well beseene

  He wore, from which as he had chauffed been

  The sweat did drop; and in his hand he bore

  A boawe and shaftes, as he in forrest greene

  Had hunted late the Libbard or the Bore,

And now would bathe his limbes, with labor heated sore.


Then came the Autumne all in yellow clad,

  As though he ioyed in his plentious store,

  Laden with fruits that made him laugh, full glad

  That he had banisht hunger, which to-fore

  Had by the belly oft him pinched sore.

  Vpon his head a wreath that was enrold

  With eares of corne, of euery sort he bore:

  And in his hand a sickle he did holde,

To reape the ripened fruits the which the earth had yold.


Lastly, came Winter cloathed all in frize,

  Chattering his teeth for cold that did him chill,

  Whil'st on his hoary beard his breath did freese;

  And the dull drops that from his purpled bill

  As from a limbeck did adown distill.

  In his right hand a tipped staffe he held,

  With which his feeble steps he stayed still:

  For, he was faint with cold, and weak with eld;

That scarse his loosed limbes he hable was to weld.


These, marching softly, thus in order went,

  And after them, the Monthes all riding came;

  First, sturdy March with brows full sternly bent,

  And armed strongly, rode vpon a Ram,

  The same which ouer Hellespontus swam:

  Yet in his hand a spade he also hent,

  And in a bag all sorts of seeds ysame,

  Which on the earth he strowed as he went,

And fild her womb with fruitfull hope of nourishment.


Next came fresh Aprill full of lustyhed,

  And wanton as a Kid whose horne new buds:

  Vpon a Bull he rode, the same which led

  Europa floting through th'Argolick fluds:

  His hornes were gilden all with golden studs

  And garnished with garlonds goodly dight

  Of all the fairest flowres and freshest buds

  Which th'earth brings forth, and wet he seem'd in sight

With waues, through which he waded for his loues delight.


Then came faire May, the fayrest mayd on ground,

  Deckt all with dainties of her seasons pryde,

  And throwing flowres out of her lap around:

  Vpon two brethrens shoulders she did ride,

  The twinnes of Leda; which on eyther side

  Supported her like to their soueraine Queene.

  Lord! how all creatures laught, when her they spide,

  And leapt and daunc't as they had rauisht beene!

And Cupid selfe about her fluttred all in greene.


And after her, came iolly Iune, arrayd

  All in greene leaues, as he a Player were;

  Yet in his time, he wrought as well as playd,

  That by his plough-yrons mote right well appeare:

  Vpon a Crab he rode, that him did beare

  With crooked crawling steps an vncouth pase,

  And backward yode, as Bargemen wont to fare

  Bending their force contrary to their face,

Like that vngracious crew which faines demurest grace.


Then came hot Iuly boyling like to fire,

  That all his garments he had cast away:

  Vpon a Lyon raging yet with ire

  He boldly rode and made him to obay:

  It was the beast that whylome did forray

  The Nemaean forrest, till th'Amphytrionide

  Him slew, and with his hide did him array;

  Behinde his back a sithe, and by his side

Vnder his belt he bore a sickle circling wide.


The sixt was August, being rich arrayd

  In garment all of gold downe to the ground:

  Yet rode he not, but led a louely Mayd

  Forth by the lilly hand, the which was cround

  With eares of corne, and full her hand was found;

  That was the righteous Virgin, which of old

  Liv'd here on earth, and plenty made abound;

  But, after Wrong was lov'd and Iustice solde,

She left th'vnrighteous world and was to heauen extold.


Next him, September marched eeke on foote;

  Yet was he heauy laden with the spoyle

  Of haruests riches, which he made his boot,

  And him enricht with bounty of the soyle:

  In his one hand, as fit for haruests toyle,

  He held a knife-hook; and in th'other hand

  A paire of waights, with which he did assoyle

  Both more and lesse, where it in doubt did stand,

And equall gaue to each as Iustice duly scann'd.


Then came October full of merry glee:

  For, yet his noule was totty of the must,

  Which he was treading in the wine-fats see,

  And of the ioyous oyle, whose gentle gust

  Made him so frollick and so full of lust:

  Vpon a dreadfull Scorpion he did ride,

  The same which by Dianaes doom vniust

  Slew great Orion: and eeke by his side

He had his ploughing share, and coulter ready tyde.


Next was Nouember, he full grosse and fat,

  As fed with lard, and that right well might seeme;

  For, he had been a fatting hogs of late,

  That yet his browes with sweat, did reek and steem,

  And yet the season was full sharp and breem;

  In planting eeke he took no small delight:

  Whereon he rode, not easie was to deeme;

  For it a dreadfull Centaure was in sight,

The seed of Saturne, and faire Nais, Chiron hight,


And after him, came next the chill December:

  Yet he through merry feasting which he made,

  And great bonfires, did not the cold remember;

  His Sauiours birth his mind so much did glad:

  Vpon a shaggy-bearded Goat he rode,

  The same wherewith Dan Ioue in tender yeares,

  They say, was nourisht by th'I[d]oean mayd;

  And in his hand a broad deepe boawle he beares;

Of which, he freely drinks an health to all his peeres.


Then came old Ianuary, wrapped well

  In many weeds to keep the cold away;

  Yet did he quake and quiuer like to quell,

  And blowe his nayles to warme them if he may:

  For, they were numbd with holding all the day

  An hatchet keene, with which he felled wood,

  And from the trees did lop the needlesse spray:

  Vpon an huge great Earth-pot steane he stood;

From whose wide mouth, there flowed forth the Romane floud.


And lastly, came cold February, sitting

  In an old wagon, for he could not ride;

  Drawne of two fishes for the season fitting,

  Which through the flood before did softly slyde

  And swim away: yet had he by his side

  His plough and harnesse fit to till the ground,

  And tooles to prune the trees, before the pride

  Of hasting Prime did make them burgein round:

So past the twelue Months forth, & their dew places found.


And after these, there came the Day, and Night,

  Riding together both with equall pace,

  Th'one on a Palfrey blacke, the other white;

  But Night had couered her vncomely face

  With a blacke veile, and held in hand a mace,

  On top whereof the moon and stars were pight,

  And sleep and darknesse round about did trace:

  But Day did beare, vpon his scepters hight,

The goodly Sun, encompast all with beames bright.


Then came the Howres, faire daughters of high Ioue,

  And timely Night, the which were all endewed

  With wondrous beauty fit to kindle loue;

  But they were Virgins all, and loue eschewed,

  That might forslack the charge to them fore-shewed

  By mighty Ioue; who did them Porters make

  Of heauens gate (whence all the gods issued)

  Which they did dayly watch, and nightly wake

By euen turnes, ne euer did their charge forsake.


And after all came Life, and lastly Death;

  Death with most grim and griesly visage seene,

  Yet is he nought but parting of the breath;

  Ne ought to see, but like a shade to weene,

  Vnbodied, vnsoul'd, vnheard, vnseene.

  But Life was like a faire young lusty boy,

  Such as they faine Dan Cupid to haue beene,

  Full of delightfull health and liuely ioy.

Deckt all with flowres, and wings of gold fit to employ.


When these were past, thus gan the Titanesse;

  Lo, mighty mother, now be iudge and say,

  Whether in all thy creatures more or lesse

  CHANGE doth not raign & beare the greatest sway:

  For, who sees not, that Time on all doth pray?

  But Times do change and moue continually.

  So nothing here long standeth in one stay:

  Wherefore, this lower world who can deny

But to be subiect still to Mutabilitie?


Then thus gan Ioue; Right true it is, that these

  And all things else that vnder heauen dwell

  Are chaung'd of Time, who doth them all disseise

  Of being : But, who is it (to me tell)

  That Time himselfe doth moue and still compell

  To keepe his course? Is not that namely wee

  Which poure that vertue from our heauenly cell,

  That moues them all, and makes them changed be?

So them we gods doe rule, and in them also thee.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.luminarium.org

A tündérkirálynő VII. könyv 7. ének (részlet) (Magyar)

Az évszakok forgását nyitja a

virágos és leveles kikelet,

aminek bimbói közt fészkel a

csicsergő, szerelmes madár-sereg,

a szeretőjét híva édesen.

Kezében dárdáját kell fognia,

s fején, hogy küzdelemre kész legyen,

sisaknak fénylik vésett aranya,

van, aki szereti s rettegi másika.


Aztán a vidám nyár jött díszesen,

áttetsző selyem ruházata zöld,

mi béleletlen, hogy könnyebb legyen.

S a fejére virág-girlandot ölt,

mely alól sűrű verejtéke dőlt,

mint akit megsikáltak. Keze tart

íjat és dárdát, mögötte a zöld

hol elejtve a borz és leopard,

s a felhevült test most hűvös fürdőbe tart.


Az ősz jött most, ruhája színarany,

mint aki magtárában vigadott,

gyümölcs-halomból nevet boldogan,

hogy elhessentette az éh-koppot,

mi gyakran a hasába mardosott.

A feje körül koszorú, mibe

búza- és rozskalászt tűzött, rakott.

És görbe sarlót tartott jobb keze,

mit termett éven át, így takarítja be.


Végül a tél jött, öltözéke fagy,

a fogvacogó, borzongó hideg,

deres bajszára lélekzete fagy.

Veres csőréről lassan cseppre-csepp,

akár lombikból alá csepereg.

A jobb kezében girbegurba bot,

erőtlen teste ránehezedett,

mert fagytól ájult, s kortól gyenge volt.

És majd minden tagja a helyéből lazult.


A négy évszak sorjában elhalad,

majd hónapok bikán, rákon, lovon,

először Március, zömök alak

talpig fegyverben azon a koson,

mi átúszott a Hellespontuson.

Kezébe mégis ásót is ragad,

szütyőjében sokféle mag szorong,

mit földre szórt, amerre elhaladt,

s a földnek méhiben gyümölcs reménye hajt.


A friss Április folytatta a sort,

vidám mint rügyező szarvú gidák.

Ugyanazon a bikán lovagolt,

ki Európával tengerre szállt.

Az arany-gombokkal ékes bikát

övezte füzérével ékesen

legfrissebb bimbó és legszebb virág,

mi földön nyílt, hullámtól nedvesen

gázolt szerelmesével át a tengeren.


Majd Május jött, a legszebb földi nő,

az évszak dísze az ő dísze volt,

öléből virágokat hintett ő:

ki fivérei vállán lovagolt,

az ikerpár Léda két fia volt;

szolgálták őt, mint királynőjüket.

Nevetett minden teremtmény, mikor

ugrálva, táncolva rá nézhetett,

és maga Cupido köröttük repkedett.


És utána a csupa zöld levél-

ruhájú Június, oly figura,

ki nemcsak játszik, de dolgosan él,

ekevasát nem kell nógatnia.

Egy ráknak hátán lovagol tova,

s a rák oly görbén tapicskolva lép

hátrafelé, mint hajó inasa,

ki nem szembe feszíti erejét,

csak színlel a kelletlen szolga-nép.


Aztán a forró Július, a tűz,

ki minden öltözéket levetett.

Egy oroszlánon ült, kit dühe űz,

s az erőnek engedve lépeget,

a nemesi vad, aki elesett

Heraklesnek csapásai alatt,

ki oroszlánbőrt vállán átvetett.

Mögötte sarló, és ahogy halad,

suhogó kaszája nagy rendeket arat.


Augusztust szép öltözet díszitett,

egy földig érő színarany palást,

nem lovagolt, de szép lányt vezetett,

fehér kezűt, kit kalász koronáz,

és kezében is bőven van kalász.

Az igaz szűz, ki arany korba rég

a bőség volt s az ajándékozás,

mert jó a rossz s jogot kapsz pénzedért,

a földet elhagyva a csillagokba tért.


Közel hozzá Szeptember gyalogolt

az aratás terhétől nehezen,

akit a kincseitől megrabolt,

a föld bősége hasznára legyen.

Szürethez illőn egyik keziben

egy kést tartott, másikban mérleget

egyensúlyzott, hogy igazság legyen;

hát hibát és érdemet mérlegelt,

kinek-kinek osztott illő ítéletet.


Október víg, mert jól beállitott,

feje a musttól most is tele van,

mit a szüreti kádban taposott,

s az olajtól, mi olyan finoman

ízlik, s amitől életkedve van.

És lovagolt egy szörnyű skorpión,

mely tanúja volt, mily igaztalan

sújtotta Diána nagy Oriont.

Oldalán ekevas és csoroszlya vagyon.


Aztán November, nagy kövér barom,

most is jól látszik, hogy zsírral tömött,

mert hízókat hízlalt ő egykoron,

szemöldje most is gőzöl, füstölög,

csipős, rideg a hónapok között.

Nagy öröme, ha fát ültethetett.

Min lovagol, az eszed sohse törd,

rettentő Centauron közeledett,

Saturnus ivadéka szolgál ló helyett.


Fagyos December jött legközelebb,

mégis ő lakomákkal, mit csapott,

s hogy Megváltója ekkor született,

örömtüzekkel feledtet fagyot.

Kócos szakállú kecskén baktatott,

azon, kitől a gyermek Juppiter

apró korában tejet szophatott.

S egy mély ivó-edényt ragadva fel,

ivó-társaira telt serleget emel.


Majd Január jön, öreg bugyolált,

ezer condrában, ne érje hideg,

s hogy elfojtson borzongást, vacogást,

körmére fú meleg lehelletet.

Ujja, keze fejszétől dermedez,

mivel az erdőn fát dönt, hasogat,

és gallyat tördel, rőzsét gyűjtöget.

Min megpihen, nagy forrás-boltozat,

minek kőszájából folyik az áradat.


Végül a hideg Február csücsül

öreg szekérben, mert lóhoz nem ért.

A lova hal, illendő címerül,

az előbbeni árból partot ért.

Mégis, ha lelne szerszámot, ekét,

hát feltúrná a fagy-kemény talajt,

és metszene, ha kéznél lenne kés,

a heves tavasz mielőtt kihajt.

Tizenkét hónap elrendelt helyére tart.


Ő utánuk a Nap jött és az Éj,

mind a kettő lépésben ügetett,

egynek lova sötét, másik fehér,

de az éj arca fátyollal fedett,

és kezében buzogányt lenditett,

minek tüskéin hold és csillag ég

álomtól, sötétségtől övezett.

A nappal jogarán a nap, a szép,

fényét, tüzét sugár-füzérben szórja szét.


A Hórák jöttek, Zeus lányai

s az Éjjelé, az oly szépségesek,

hogy vágyakat gyújtanak bájaik,

mégsem szabad szerelmet keltsenek.

Mert atyai parancsot szegne meg

a szűz, ki őrzi a menny kapuját

(amelyből minden isteni ered).

Őrzik nappal, virrasztják éjen át,

nem hagyhatják sohsem uruk szolgálatát.


Majd Élet jő és végül a Halál,

borzongató szörnyűnek láttatik,

holott csupán a lélegzet eláll,

nem látható, csak árny, amit gyanítsz,

test, lélek, hang és látvány nélkülit.

Az élet gyerkőc, mindennek örül,

ahogy Cupido királyt képzelik,

egészség, kellem jutott részeül,

virág borítja és arany-szárnyon repül.


Hogy ezek mentek, jött egy nő-Titán.

Nos, ősanya, ítélj pártatlanul,

teremtményid nem regnálja talán

a Változás, nincs, aki szabadul.

Ki nem látja, hogy az Idő az úr?

De változik az Idő szüntelen,

így mi sem állhat mozdulatlanul,

nem kivétel ez alól senki sem,

hogy a Forgandóság alá vetett legyen.


Ez szín-igaz, szól Juppiter, ki jő,

őket s az ég alatt mindenki mást

a létéből forgat ki az Idő,

de hol van az, aki a Változást

mozgatja s kényszeríti a futást,

ne szűnjön? Az, ki mindenek felett,

az égi cellából áraszt tudást,

ki mozgat s változtat mindeneket.

A bennük téged is kormányzó istenek.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/