Stevens, Wallace: Peter Quince a zongoránál* (Peter Quince at the Clavier* Magyar nyelven)

I

Just as my fingers on these keys

Make music, so the self-same sounds

On my spirit make a music, too.

 

Music is feeling, then, not sound;

And thus it is that what I feel,

Here in this room, desiring you,

 

Thinking of your blue-shadowed silk,

Is music. It is like the strain

Waked in the elders by Susanna;

 

Of a green evening, clear and warm,

She bathed in her still garden, while

The red-eyed elders, watching, felt

 

The basses of their beings throb

In witching chords, and their thin blood

Pulse pizzicati of Hosanna.

 

II

In the green water, clear and warm,

Susanna lay.

She searched

The touch of springs,

And found

Concealed imaginings.

She sighed,

For so much melody.

 

Upon the bank, she stood

In the cool

Of spent emotions.

She felt, among the leaves,

The dew

Of old devotions.

 

She walked upon the grass,

Still quavering.

The winds were like her maids,

On timid feet,

Fetching her woven scarves,

Yet wavering.

 

A breath upon her hand

Muted the night.

She turned --

A cymbal crashed,

Amid roaring horns.

 

III

Soon, with a noise like tambourines,

Came her attendant Byzantines.

 

They wondered why Susanna cried

Against the elders by her side;

 

And as they whispered, the refrain

Was like a willow swept by rain.

 

Anon, their lamps' uplifted flame

Revealed Susanna and her shame.

 

And then, the simpering Byzantines

Fled, with a noise like tambourines.

 

IV

Beauty is momentary in the mind --

The fitful tracing of a portal;

But in the flesh it is immortal.

 

The body dies; the body's beauty lives.

So evenings die, in their green going,

A wave, interminably flowing.

So gardens die, their meek breath scenting

The cowl of winter, done repenting.

So maidens die, to the auroral

Celebration of a maiden's choral.

 

Susanna's music touched the bawdy strings

Of those white elders; but, escaping,

Left only Death's ironic scraping.

Now, in its immortality, it plays

On the clear viol of her memory,

And makes a constant sacrament of praise.

 

*Peter Quince, one of the bumbling rustics in Shakespeare's A Midsummer Night's Dream who put on a well-meant but unintentionally funny play of the tragic love of Pyramus and Thisbe for the wedding of Theseus and Hippolyta. Stevens recognized this in a late letter (Letters, 786).

I

Mint ujjaim a billentyűzeten

zenét idéznek, úgy e hangok is

bennem megint zenét ébresztenek.

 

Tehát nem hang a zene: érzelem,

és most éppen ezt érzem én ma itt

e szobában, kivánva tégedet,

 

ahogy hallgatom kék selyemruhád

zenéjét. Olyan ez a hangulat

most, mint amit a vénekben Zsuzsanna

 

ébresztett: szép zöld este volt s meleg,

s kertjében fürdött épp, mikor mohó

szemmel figyelték a vének s szivük,

 

lényük mélyhúrja megrezdült belé

varázsos dallammal és lüktetett

fáradt vérük, mint szárnyaló hozsanna.

 

II

A zöld vízben, mely tiszta volt s meleg

feküdt Zsuzsanna,

kereste bőre

lehelletét a nyárnak

és rejtett

ábrándokra talált csak.

Hogy sóhajtott

ilyen zenékre.

 

Ott állt a parton az

eltékozolt érzelmek

hideg szelében.

A levelek közt

régi rajongások

harmata érte.

 

Sétált a füvön

és reszketett még,

a szelek, mint szolgáló leányai

körüllebegték

s lábujjhegyen

vitték felé a leplét.

 

Kezén egy csöpp lehellet

s megváltozott az éj.

Most hátra perdült -

cimbalom pendült,

kürtök moraja.

 

III

Mint trombitaszó száll talán:

halkan jött két bizánci lány.

 

Zsuzsanna mért kiált, miért?

az ottan álló vénekért?

 

Szél vitte hangjuk íveit:

eső zuhog a fűzben így.

 

S hogy lámpáik fényébe lép:

látták Zsuzsannát, szégyenét.

 

Rohant a két bizánci lány:

így tamburaszó száll talán.

 

IV

A szépség pillanatnyi csak az agyban -

egy díszkapu szeszélyes rajza, nem több -

viszont a húsban-vérben halhatatlan.

 

A test meghal, szépsége él azonban.

Meghal, messze tűnik az este zöldje,

hullám, a végtelen felé ömölve.

Meghal a kert, s lehellete feléd

a tél szagát küldi s a bánatét.

S miközben lányok hajnali kórusa zeng

bizony meghalnak a lányok is idefent.

 

Az ősz öregek mohó húrjait

megpendítette Zsuzsanna zenéje,

de hogy elszökött, a halál lépett helyébe.

S most, hogy örök-időkre halhatatlan,

emlékének komoly brácsája zengi

dicséretét már minden pillanatban.

 

*Shakespeare, Szentivánéji álom-béli szereplő Quince the Carpenter. Magyarul Vackor az ács (fordító: Arany János). Peter Quince és hajléktalan társai elhatározzák, hogy kis színjátékot adnak elő Théseus király lakodalmán. A próbát éjszaka tartják az athéni erdőben, ahol Oberon tündérkirály egy varázslat során Nick Bottom fejét egy szamáréval cseréli ki...