Stevens, Wallace: The Irish Cliffs of Moher

Who is my father in this world, in this house,
At the spirit’s base?

My father’s father, his father’s father, his—
Shadows like winds

Go back to a parent before thought, before speech,
At the head of the past.

They go to the cliffs of Moher rising out of the mist,
Above the real,

Rising out of present time and place, above
The wet, green grass.

This is not landscape, full of the somnambulations
Of poetry

And the sea. This is my father or, maybe,
It is as he was,

A likeness, one of the race of fathers: earth
And sea and air.

Ki az én apám ebben a világban, ebben a házban,
lelkem alapjainál?

Apám apja, az ő apjának apja, és az övé –
árnyak csupán, s akár a szél

röpülnek egy atyához, aki élt már a gondolat s a szó előtt,
szállnak az idő kútfejéhez.

Moher szirtje kimagaslik a ködből, ott állnak ők
a valóság fölött,

kimagaslik térből és időből, a csillámló
zöld mezők fölött.

Nem valódi táj ez, csak a költészet
és a tenger

holdkóros lázálma. Ez az álom az apám,
amilyen ő volt, olyan,

képmás csupán, egy az apák fajtájából: föld
és tenger és ég.