Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Swinburne, Charles Algernon: Ave Atque Vale

Swinburne, Charles Algernon portréja

Ave Atque Vale (Angol)

In Memory of Charles Baudelaire


Nous devrions pourtant lui porter quelques fleurs;

Les morts, les pauvres morts, ont de grandes douleurs,

Et quand Octobre souffle, émondeur des vieux arbres,

Son vent mélancolique à l'entour de leurs marbres,

Certe, ils doivent trouver les vivants bien ingrats.


Les Fleurs du Mal.



Shall I strew on thee rose or rue or laurel,

      Brother, on this that was the veil of thee?

      Or quiet sea-flower moulded by the sea,

Or simplest growth of meadow-sweet or sorrel,

      Such as the summer-sleepy Dryads weave,

      Waked up by snow-soft sudden rains at eve?

Or wilt thou rather, as on earth before,

      Half-faded fiery blossoms, pale with heat

      And full of bitter summer, but more sweet

To thee than gleanings of a northern shore

      Trod by no tropic feet?



For always thee the fervid languid glories

      Allured of heavier suns in mightier skies;

      Thine ears knew all the wandering watery sighs

Where the sea sobs round Lesbian promontories,

      The barren kiss of piteous wave to wave

      That knows not where is that Leucadian grave

Which hides too deep the supreme head of song.

      Ah, salt and sterile as her kisses were,

      The wild sea winds her and the green gulfs bear

Hither and thither, and vex and work her wrong,

      Blind gods that cannot spare.



Thou sawest, in thine old singing season, brother,

      Secrets and sorrows unbeheld of us:

      Fierce loves, and lovely leaf-buds poisonous,

Bare to thy subtler eye, but for none other

      Blowing by night in some unbreathed-in clime;

      The hidden harvest of luxurious time,

Sin without shape, and pleasure without speech;

      And where strange dreams in a tumultuous sleep

      Make the shut eyes of stricken spirits weep;

And with each face thou sawest the shadow on each,

      Seeing as men sow men reap.



O sleepless heart and sombre soul unsleeping,

      That were athirst for sleep and no more life

      And no more love, for peace and no more strife!

Now the dim gods of death have in their keeping

      Spirit and body and all the springs of song,

      Is it well now where love can do no wrong,

Where stingless pleasure has no foam or fang

      Behind the unopening closure of her lips?

      Is it not well where soul from body slips

And flesh from bone divides without a pang

      As dew from flower-bell drips?



It is enough; the end and the beginning

      Are one thing to thee, who art past the end.

      O hand unclasped of unbeholden friend,

For thee no fruits to pluck, no palms for winning,

      No triumph and no labour and no lust,

      Only dead yew-leaves and a little dust.

O quiet eyes wherein the light saith nought,

      Whereto the day is dumb, nor any night

      With obscure finger silences your sight,

Nor in your speech the sudden soul speaks thought,

      Sleep, and have sleep for light.



Now all strange hours and all strange loves are over,

      Dreams and desires and sombre songs and sweet,

      Hast thou found place at the great knees and feet

Of some pale Titan-woman like a lover,

      Such as thy vision here solicited,

      Under the shadow of her fair vast head,

The deep division of prodigious breasts,

      The solemn slope of mighty limbs asleep,

      The weight of awful tresses that still keep

The savour and shade of old-world pine-forests

      Where the wet hill-winds weep?



Hast thou found any likeness for thy vision?

O gardener of strange flowers, what bud, what bloom,

      Hast thou found sown, what gathered in the gloom?

What of despair, of rapture, of derision,

      What of life is there, what of ill or good?

      Are the fruits grey like dust or bright like blood?

Does the dim ground grow any seed of ours,

      The faint fields quicken any terrene root,

      In low lands where the sun and moon are mute

And all the stars keep silence? Are there flowers

      At all, or any fruit?



Alas, but though my flying song flies after,

      O sweet strange elder singer, thy more fleet

      Singing, and footprints of thy fleeter feet,

Some dim derision of mysterious laughter

      From the blind tongueless warders of the dead,

      Some gainless glimpse of Proserpine's veiled head,

Some little sound of unregarded tears

      Wept by effaced unprofitable eyes,

And from pale mouths some cadence of dead sighs —

These only, these the hearkening spirit hears,

      Sees only such things rise.



Thou art far too far for wings of words to follow,

      Far too far off for thought or any prayer.

      What ails us with thee, who art wind and air?

What ails us gazing where all seen is hollow?

      Yet with some fancy, yet with some desire,

      Dreams pursue death as winds a flying fire,

Our dreams pursue our dead and do not find.

      Still, and more swift than they, the thin flame flies,

      The low light fails us in elusive skies,

Still the foiled earnest ear is deaf, and blind

      Are still the eluded eyes.



Not thee, O never thee, in all time's changes,

      Not thee, but this the sound of thy sad soul,

      The shadow of thy swift spirit, this shut scroll

I lay my hand on, and not death estranges

      My spirit from communion of thy song —

      These memories and these melodies that throng

Veiled porches of a Muse funereal —

      These I salute, these touch, these clasp and fold

      As though a hand were in my hand to hold,

Or through mine ears a mourning musical

      Of many mourners rolled.



I among these, I also, in such station

      As when the pyre was charred, and piled the sods,

      And offering to the dead made, and their gods,

The old mourners had, standing to make libation,

      I stand, and to the gods and to the dead

      Do reverence without prayer or praise, and shed

Offering to these unknown, the gods of gloom,

      And what of honey and spice my seedlands bear,

      And what I may of fruits in this chilled air,

And lay, Orestes-like, across the tomb

      A curl of severed hair.



But by no hand nor any treason stricken,

      Not like the low-lying head of Him, the King,

      The flame that made of Troy a ruinous thing,

Thou liest, and on this dust no tears could quicken

      There fall no tears like theirs that all men hear

      Fall tear by sweet imperishable tear

Down the opening leaves of holy poets' pages.

      Thee not Orestes, not Electra mourns;

      But bending us-ward with memorial urns

The most high Muses that fulfil all ages

      Weep, and our God's heart yearns.



For, sparing of his sacred strength, not often

      Among us darkling here the lord of light

      Makes manifest his music and his might

In hearts that open and in lips that soften

      With the soft flame and heat of songs that shine.

      Thy lips indeed he touched with bitter wine,

And nourished them indeed with bitter bread;

      Yet surely from his hand thy soul's food came,

      The fire that scarred thy spirit at his flame

Was lighted, and thine hungering heart he fed

      Who feeds our hearts with fame.



Therefore he too now at thy soul's sunsetting,

      God of all suns and songs, he too bends down

      To mix his laurel with thy cypress crown,

And save thy dust from blame and from forgetting.

      Therefore he too, seeing all thou wert and art,

      Compassionate, with sad and sacred heart,

Mourns thee of many his children the last dead,

      And hallows with strange tears and alien sighs

      Thine unmelodious mouth and sunless eyes,

And over thine irrevocable head

      Sheds light from the under skies.



And one weeps with him in the ways Lethean,

      And stains with tears her changing bosom chill:

      That obscure Venus of the hollow hill,

That thing transformed which was the Cytherean,

      With lips that lost their Grecian laugh divine

      Long since, and face no more called Erycine;

A ghost, a bitter and luxurious god.

      Thee also with fair flesh and singing spell

      Did she, a sad and second prey, compel

Into the footless places once more trod,

      And shadows hot from hell.



And now no sacred staff shall break in blossom,

      No choral salutation lure to light

      A spirit sick with perfume and sweet night

And love's tired eyes and hands and barren bosom.

      There is no help for these things; none to mend

      And none to mar; not all our songs, O friend,

Will make death clear or make life durable.

      Howbeit with rose and ivy and wild vine

      And with wild notes about this dust of thine

At least I fill the place where white dreams dwell

      And wreathe an unseen shrine.



Sleep; and if life was bitter to thee, pardon,

      If sweet, give thanks; thou hast no more to live;

      And to give thanks is good, and to forgive.

Out of the mystic and the mournful garden

      Where all day through thine hands in barren braid

      Wove the sick flowers of secrecy and shade,

Green buds of sorrow and sin, and remnants grey,

Sweet-smelling, pale with poison, sanguine-hearted,

Passions that sprang from sleep and thoughts that started,

Shall death not bring us all as thee one day

      Among the days departed?



For thee, O now a silent soul, my brother,

      Take at my hands this garland, and farewell.

      Thin is the leaf, and chill the wintry smell,

And chill the solemn earth, a fatal mother,

      With sadder than the Niobean womb,

      And in the hollow of her breasts a tomb.

Content thee, howsoe'er, whose days are done;

      There lies not any troublous thing before,

      Nor sight nor sound to war against thee more,

For whom all winds are quiet as the sun,

      All waters as the shore.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Ave atque vale (Magyar)

Charles Baudelaire emlékezetére


Vihetnénk néki pár virágot, angyalom!

A holtak, a szegény holtak búsak nagyon

s ha október szele, öreg fák tördelője,

sírjukon zordonan lehell a néma kőre,

az élőket bizony rosszaknak vélhetik


A romlás virágai*



Rózsát, rutát, vagy tán borostyánt hintsek

Testvérem, a te hűlt porodra most?

Vagy vízililiomot, harmatost,

Sóskát, vagy bakszakállt, paraszti kincset,

Mi álmos nyáron az erdőbe nő,

Ha mint a hó hull halkan az eső?

Vagy forró, sápadt, nagy rózsákat várnál,

A miknek láz pörzsölte ajakát

És keserű nyár füllesztette át

S te néked kedvesebbek a gyopárnál,

Mit nem tiport a láb?



Mert mindig roppant egekért zokogtál

S szeretted a lankadva-glóriást;

Hallottad a tengert, az óriást

Zajongni a leszboszi partfokoknál,

És a kopár vizet, mely egyre sír,

Nem tudva, hol van az a messze sír,

Amelybe nyugszik a daloknak anyja.

Meddő, fanyar hullámok görgenek,

Meddőn a meddő költőnő felett,

Csak hányja őt a tenger zöld aranyja

És a vak istenek.



Te láttad, testvér, énekelve, fájón,

A titkot, bút, mit nem lát senkise:

Vad vágyakat gyulladni sebtibe,

Kecses bimbót, madár-nem-látta tájon

És levelén a mérges harapást;

Bő esztendőkbe gazdag aratást,

A tikkatag gyönyört, a szörnyeteg bűnt;

Lidércnyomást, amelytől hallgatag

Csorran ki zárt szemen a könnypatak;

Árnnyal födözve láttad a mi lelkünk,

Hogy vet és hogy arat.



Ó álmatlan szív, lélek, sohse alvó.

Nem élni már, aludni vitt a vágy,

Csak béke kellett néked és csak ágy!

Most nyugtat a halálos, éji tarló,

Tested, lelked pihenhet szertelen,

Ugy-e jó ott, ahol nincs szerelem,

Nincs tőre és fullánkja a gyönyörnek,

S zárt ajka közt nincs tajték és hinár?

Jó, ugye, hogy a hús, csont, a sivár,

Széthullanak, többé sohse gyötörnek

És tudsz aludni már?



Beteljesült; a vég és kezdet álma

Egy már tenéked, aki végezett,

Mit sohse fogtam, a te hűs kezed

Gyümölcsöt nem szed, nem diszíti pálma,

Se diadal, se munka, semmikor,

Csak pár fenyőgally, pár maréknyi por.

Ó szem, te, melynek a fény sem beszélhet,

A nap is néma s az éj fekete,

Lágy újja pilláját nem fogja le,

Amelybe szikrát nem lobbant a lélek,

Aludj, két bús szeme.



Most vége van, a vágynak végre vége,

S álomnak, dalnak, csak én kérdem im,

Pihensz-e már ama lány térdein,

A sápadt óriáslány a tiéd-e,

Kit álmaidból vontál ide le,

Beárnyal-e szép, rengeteg feje,

A duzzatag, csodás, titáni emlő,

Lankás, nagy teste s a szent kupola,

Súlyos haja fullasztó sátora,

Min az őserdő mélyein szülemlő

Fuvallat leng tova?



Van mása ottan földi álmaidnak?

Ó ritka rózsák bús kertésze lenn

Az éjbe mily rügy és virág terem?

Milyen a jaj, a kéj a szín, az illat,

Az élet arra milyen zamatu?

Gyümölcse vérszin, vagy mint a hamu?

Fogan a mag, kisarjad-e az átok

Ájult lapályán, melyet csak köd ér

S a nap, hold, csillag hallgat a kövér,

Vastag homályban? Nyílik a virág ott,

És él-e a gyökér?



Jaj, mindhiába száll dalom előre,

Én édes költőm, megcsufol a sors,

Dalod sebesebb, lábad nyoma gyors

S csak a halottak nyelvetlen, vak őre

Kacag felém, a titkos alvilág,

Látom a fátyolos Proserpinát,

Hallom a könnyek halk neszét az éjben,

Miket elsírtak, kiknek szíve fáj,

Halott sóhajt, mint visszafojt a száj -

Virrasztó lelkem ezt leli a mélyben

S ezt mondja csak e táj.



Nem ér el a szavaknak renyhe röpte

És el nem ér a gondolat, ima.

Most lég vagy és szél, úgy tudsz szállni ma,

Miért követnénk holdasan a ködbe?

De jaj a vágy és jaj a képzelet

Mint a lidércet kergető szelek

Csak űzik a halált, fanyar örömből.

A láng nyomán nem leljük sohasem

Csalárd egekbe bolygunk kétesen,

És az alélt fül süketen csörömpöl,

Vak és sötét a szem.



Nem tégedet hívlak, de végtelenbe

Kiáltó lelked, messze suhogó

Nagy árnyadat, mert e papircsomó

Nagyon erős, a múlás véle gyenge

S lebírja az élet bús zsarnokát -

Mik a gyászmúzsa leples csarnokát

Özönlik el, a verseid, enyémek -

Őket, köszöntöm illetem, fogom,

Mint a kezed, testvéries jogon,

Bár a fülemben a halotti ének

Morajlik zokogón.



A siratók közt állok várva, halkkal,

Mint régi gyászolók, mikor a hant

Halomban áll, a máglya ég alant

És jönnek ők az italáldozattal,

A holtat s isteneket tisztelem,

Imátlanul és dicsérettelen

Kiáltok a rejtélyes istenekhez,

S jeges hazámban ami csak tenyész,

Fűszerszám, kertek lágy gyümölcse, méz

Ide teszem s egy fürtöt, mint Oresztesz

Sírodra ejt e kéz.



Nem gyilkos ölt meg és nem női ármány

S nem úgy heversz itt, mint Ő, a Király,

Ki hadban állt Trója falainál,

Nem enyhületből sírunk porod árnyán.

A mi könnyünk, ez az örök folyam,

A könyved mossa lágyan-komolyan

S mindétig él a szent költők iratja.

És nem Oresztesz gyászol tégedet;

A fő-fő Múzsák hozzák égetett

Emlékurnáik s Istenünk siratja

Szomorú végedet.



Mert költőt ide nem küld ő ezernyit,

A fény ura kiméli kincseit,

Zenés, erős fia sok nincsen itt,

Oly szív, amely nyit, ajak, amely enyhít,

Ki forró-fényes dalt hoz és derűt.

Bort ő adott tenéked, keserűt

És ő nevelt fel keserű kenyéren.

Az ő keze táplálta lelkedet,

Babonás tüzed tőle lelkezett,

És ő etette szívedet serényen,

Ki éhséggel etet.



Holtodba mostan csöndesen feléd dől

A nap s dal istene, az ifjuság.

Babérjai közt gyászos ciprus-ág,

Hogy a porod megóvná a setéttől.

Ő tudja, hogy ki vagy s kegyes szive

Részvétesen ereszkedik ide,

En-gyermekét gyászolja, az utolsót,

Különös könnyel glóriázza át

Naptalan szemed, daltól néma szád,

Kincses fejed, mit elrabolt koporsód,

S fényét bocsájtja rád.



És véle együtt sír a Léthe mellett

A rossz utak sötétlő Vénusza,

Megváltozottan, furcsa és kusza,

S könnyel locsol két bús, borzongó mellet,

A régi árnya, a torz örökös,

Ki nem kacajos és nem görögös,

A keserü, bujálkodó kisértet,

A széphúsú, ledér, dalos kobold,

Ki mindig a nyomodba bújdokolt

És útvesztőkbe vitt és megkisértett,

Felrázta a pokolt.



És most ne hajtson galy s szava a lantnak,

A kar ne hívja fényre lelkedet,

Mely édes éjtől, parfőmtől beteg,

Kopár szived s kezed, amely lelankadt.

Itt nincs segitség; lelkünk zavarát

Nem rontom és javítom; ó barát,

Nem fényezem a sírt s az életet sem.

Csak vadrepkényt és vadrózsát fonok

És vad igéket, víni a konok

Halállal és koszorúval övedzem

Nem látható porod.



Aludj; s bocsáss meg, ha rosz volt az élet,

Ha jó, köszönj; oly édes a közöny

És boldog az, ki megbocsát s köszön

Elhagyván a kertet, e bús-sötétet,

Hol tar csokorba fontad az avítt

Árny és titok beteg virágait,

A bűn zöld bimbaját s a szürke seprüt,

A szirmot, amely mérges vérbe fult,

A férges szenvedélyt, mely elvadult.

Ugye ott is e titkokat keressük,

És felújul a mult?



Neked adom, testvér, barát, egyetlen,

Ezt a koszorút és isten veled,

Hűs, téli illat és gyér levelek,

Hideg a föld, szülőanyánk kegyetlen,

Niobe méhe nem oly fekete,

S fagyos a sírunk öblös ürege.

De érd be ezzel, befejezted, ó jaj,

Az életed akármiként zavart,

Te már nem hallasz soha zivatart,

Neked a förgeteg is néma sóhaj,

S a víz áll, mint part.



*A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem – Babits Mihály fordítása.


FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://hu.wikisource.org/wiki