Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Swinburne, Charles Algernon: Himnusz az emberről (Hymn of Man Magyar nyelven)

Swinburne, Charles Algernon portréja

Hymn of Man (Angol)

(During the Session in Rome of the Œcumenical Council)

In the grey beginning of years, in the twilight of things that began,
The word of the earth in the ears of the world, was it God? was it man?
The word of the earth to the spheres her sisters, the note of her song,
The sound of her speech in the ears of the starry and sisterly throng,
Was it praise or passion or prayer, was it love or devotion or dread,
When the veils of the shining air first wrapt her jubilant head?
When her eyes new-born of the night saw yet no star out of reach;
When her maiden mouth was alight with the flame of musical speech;
When her virgin feet were set on the terrible heavenly way,
And her virginal lids were wet with the dew of the birth of the day:
Eyes that had looked not on time, and ears that had heard not of death;
Lips that had learnt not the rhyme of change and passionate breath,
The rhythmic anguish of growth, and the motion of mutable things,
Of love that longs and is loth, and plume-plucked hope without wings,
Passions and pains without number, and life that runs and is lame,
From slumber again to slumber, the same race set for the same,
Where the runners outwear each other, but running with lampless hands
No man takes light from his brother till blind at the goal he stands:
Ah, did they know, did they dream of it, counting the cost and the worth?
The ways of her days, did they seem then good to the new-souled earth?
Did her heart rejoice, and the might of her spirit exult in her then,
Child yet no child of the night, and motherless mother of men?
Was it Love brake forth flower-fashion, a bird with gold on his wings,°
Lovely, her firstborn passion, and impulse of firstborn things?
Was Love that nestling indeed that under the plumes of the night
Was hatched and hidden as seed in the furrow, and brought forth bright?
Was it Love lay shut in the shell world-shaped, having over him there
Black world-wide wings that impel the might of the night through air?
And bursting his shell as a bird, night shook through her sail-stretched vans,
And her heart as a water was stirred, and its heat was the firstborn man's.
For the waste of the dead void air took form of a world at birth,
And the waters and firmaments were, and light, and the life-giving earth.
The beautiful bird unbegotten that night brought forth without pain
In the fathomless years forgotten whereover the dead gods reign,
Was it love, life, godhead, or fate? we say the spirit is one
That moved on the dark to create out of darkness the stars and the sun.
Before the growth was the grower, and the seed ere the plant was sown;
But what was seed of the sower? and the grain of him, whence was it grown?
Foot after foot ye go back and travail and make yourselves mad;
Blind feet that feel for the track where highway is none to be had.
Therefore the God that ye make you is grievous, and gives not aid,
Because it is but for your sake that the God of your making is made.
Thou and I and he are not gods made men for a span,
But God, if a God there be, is the substance of men which is man.
Our lives are as pulses or pores of his manifold body and breath;
As waves of his sea on the shores where birth is the beacon of death.
We men, the multiform features of man, whatsoever we be,
Recreate him of whom we are creatures, and all we only are he.
Not each man of all men is God, but God is the fruit of the whole;
Indivisible spirit and blood, indiscernible body from soul.
Not men's but man's is the glory of godhead, the kingdom of time,
The mountainous ages made hoary with snows for the spirit to climb.
A God with the world inwound whose clay to his footsole clings;
A manifold God fast-bound as with iron of adverse things.
A soul that labours and lives, an emotion, a strenuous breath,
From the flame that its own mouth gives reillumed, and refreshed with death.
In the sea whereof centuries are waves the live God plunges and swims;
His bed is in all men's graves, but the worm hath not hold on his limbs.
Night puts out not his eyes, nor time sheds change on his head;
With such fire as the stars of the skies are the roots of his heart are fed.
Men are the thoughts passing through it, the veins that fulfil it with blood,
With spirit of sense to renew it as springs fulfilling a flood.
Men are the heartbeats of man, the plumes that feather his wings,
Storm-worn, since being began, with the wind and thunder of things.
Things are cruel and blind; their strength detains and deforms:
And the wearying wings of the mind still beat up the stream of their storms.
Still, as one swimming up stream, they strike out blind in the blast,
In thunders of vision and dream, and lightnings of future and past.
We are baffled and caught in the current and bruised upon edges of shoals;
As weeds or as reeds in the torrent of things are the wind-shaken souls.
Spirit by spirit goes under, a foam-bell's bubble of breath,
That blows and opens in sunder and blurs not the mirror of death.
For a worm or a thorn in his path is a man's soul quenched as a flame;
For his lust of an hour or his wrath shall the worm and the man be the same.
O God sore stricken of things! they have wrought him a raiment of pain;
Can a God shut eyelids and wings at a touch on the nerves of the brain?
O shamed and sorrowful God, whose force goes out at a blow!
What world shall shake at his nod? at his coming what wilderness glow?
What help in the work of his hands? what light in the track of his feet?
His days are snowflakes or sands, with cold to consume him and heat.
He is servant with Change for lord, and for wages he hath to his hire
Folly and force, and a sword that devours, and a ravening fire.
From the bed of his birth to his grave he is driven as a wind at their will;
Lest Change bow down as his slave, and the storm and the sword be still;
Lest earth spread open her wings to the sunward, and sing with the spheres;
Lest man be master of things, to prevail on their forces and fears.
By the spirit are things overcome; they are stark, and the spirit hath breath;
It hath speech, and their forces are dumb; it is living, and things are of death.
But they know not the spirit for master, they feel not force from above,
While man makes love to disaster, and woos desolation with love.
Yea, himself too hath made himself chains, and his own hands plucked out his eyes;
For his own soul only constrains him, his own mouth only denies.
The herds of kings and their hosts and the flocks of the high priests bow
To a master whose face is a ghost's; O thou that wast God, is it thou?
Thou madest man in the garden; thou temptedst man, and he fell;
Thou gavest him poison and pardon for blood and burnt-offering to sell.
Thou hast sealed thine elect to salvation, fast locked with faith for the key;
Make now for thyself expiation, and be thine atonement for thee.
Ah, thou that darkenest heaven — ah, thou that bringest a sword —
By the crimes of thine hands unforgiven they beseech thee to hear them, O Lord.
By the balefires of ages that burn for thine incense, by creed and by rood,
By the famine and passion that yearn and that hunger to find of thee food,
By the children that asked at thy throne of the priests that were fat with thine hire
For bread, and thou gavest a stone; for light, and thou madest them fire;
By the kiss of thy peace like a snake's kiss, that leaves the soul rotten at root;
By the savours of gibbets and stakes thou hast planted to bear to thee fruit;
By torture and terror and treason, that make to thee weapons and wings;
By thy power upon men for a season, made out of the malice of things;
O thou that hast built thee a shrine of the madness of man and his shame,
And hast hung in the midst for a sign of his worship the lamp of thy name;
That hast shown him for heaven in a vision a void world's shadow and shell,
And hast fed thy delight and derision with fire of belief as of hell;
That hast fleshed on the souls that believe thee the fang of the death-worm fear,
With anguish of dreams to deceive them whose faith cries out in thine ear;
By the face of the spirit confounded before thee and humbled in dust,
By the dread wherewith life was astounded and shamed out of sense of its trust,
By the scourges of doubt and repentance that fell on the soul at thy nod,
Thou art judged, O judge, and the sentence is gone forth against thee, O God.
Thy slave that slept is awake; thy slave but slept for a span;
Yea, man thy slave shall unmake thee, who made thee lord over man.
For his face is set to the east, his feet on the past and its dead;
The sun rearisen is his priest, and the heat thereof hallows his head.
His eyes take part in the morning; his spirit outsounding the sea
Asks no more witness or warning from temple or tripod or tree.
He hath set the centuries at union; the night is afraid at his name;
Equal with life, in communion with death, he hath found them the same.
Past the wall unsurmounted that bars out our vision with iron and fire
He hath sent forth his soul for the stars to comply with and suns to conspire.
His thought takes flight for the centre wherethrough it hath part in the whole;
The abysses forbid it not enter: the stars make room for the soul.
Space is the soul's to inherit; the night is hers as the day;
Lo, saith man, this is my spirit; how shall not the worlds make way?
Space is thought's, and the wonders thereof, and the secret of space;
Is thought not more than the thunders and lightnings? shall thought give place?
Is the body not more than the vesture, the life not more than the meat?
The will than the word or the gesture, the heart than the hands or the feet?
Is the tongue not more than the speech is? the head not more than the crown?
And if higher than is heaven be the reach of the soul, shall not heaven bow down?
Time, father of life, and more great than the life it begat and began,
Earth's keeper and heaven's and their fate, lives, thinks, and hath substance in man.
Time's motion that throbs in his blood is the thought that gives heart to the skies,
And the springs of the fire that is food to the sunbeams are light to his eyes.
The minutes that beat with his heart are the words to which worlds keep chime,
And the thought in his pulses is part of the blood and the spirit of time.
He saith to the ages, Give; and his soul foregoes not her share;
Who are ye that forbid him to live, and would feed him with heavenlier air?
Will ye feed him with poisonous dust, and restore him with hemlock for drink,
Till he yield you his soul up in trust, and have heart not to know or to think?
He hath stirred him, and found out the flaw in his fetters, and cast them behind;
His soul to his soul is a law, and his mind is a light to his mind.
The seal of his knowledge is sure, the truth and his spirit are wed;
Men perish, but man shall endure; lives die, but the life is not dead.
He hath sight of the secrets of season, the roots of the years and the fruits;
His soul is at one with the reason of things that is sap to the roots.
He can hear in their changes a sound as the conscience of consonant spheres;
He can see through the years flowing round him the law lying under the years.
Who are ye that would bind him with curses and blind him with vapour of prayer?
Your might is as night that disperses when light is alive in the air.
The bow of your godhead is broken, the arm of your conquest is stayed;
Though ye call down God to bear token, for fear of you none is afraid.
Will ye turn back times, and the courses of stars, and the season of souls?
Shall God's breath dry up the sources that feed time full as it rolls?
Nay, cry on him then till he show you a sign, till he lift up a rod;
Hath he made not the nations to know him of old if indeed he be God?
Is no heat of him left in the ashes of thousands burnt up for his sake?
Can prayer not rekindle the flashes that shone in his face from the stake?
Cry aloud; for your God is a God and a Saviour; cry, make yourselves lean;
Is he drunk or asleep, that the rod of his wrath is unfelt and unseen?
Is the fire of his old loving-kindness gone out, that his pyres are acold?
Hath he gazed on himself unto blindness, who made men blind to behold?
Cry out, for his kingdom is shaken; cry out, for the people blaspheme;
Cry aloud till his godhead awaken; what doth he to sleep and to dream?
Cry, cut yourselves, gash you with knives and with scourges, heap on to you dust;
Is his life but as other gods' lives? is not this the Lord God of your trust?
Is not this the great God of your sires, that with souls and with bodies was fed,
And the world was on flame with his fires? O fools, he was God, and is dead.
He will hear not again the strong crying of earth in his ears as before,
And the fume of his multitudes dying shall flatter his nostrils no more.
By the spirit he ruled as his slave is he slain who was mighty to slay,
And the stone that is sealed on his grave he shall rise not and roll not away.
Yea, weep to him, lift up your hands; be your eyes as a fountain of tears;
Where he stood there is nothing that stands; if he call, there is no man that hears.
He hath doffed his king's raiment of lies now the wane of his kingdom is come;
Ears hath he, and hears not; and eyes, and he sees not; and mouth, and is dumb.
His red king's raiment is ripped from him naked, his staff broken down;
And the signs of his empire are stripped from him shuddering; and where is his crown?
And in vain by the wellsprings refrozen ye cry for the warmth of his sun —
O God, the Lord God of thy chosen, thy will in thy kingdom be done.
Kingdom and will hath he none in him left him, nor warmth in his breath;
Till his corpse be cast out of the sun will ye know not the truth of his death?
Surely, ye say, he is strong, though the times be against him and men;
Yet a little, ye say, and how long, till he come to show judgment again?
Shall God then die as the beasts die? who is it hath broken his rod?
O God, Lord God of thy priests, rise up now and show thyself God.
They cry out, thine elect, thine aspirants to heavenward, whose faith is as flame;
O thou the Lord God of our tyrants, they call thee, their God, by thy name.
By thy name that in hell-fire was written, and burned at the point of thy sword,
Thou art smitten, thou God, thou art smitten; thy death is upon thee, O Lord.
And the love-song of earth as thou diest resounds through the wind of her wings —
Glory to Man in the highest! for Man is the master of things.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://swinburnearchive.indiana.edu

Himnusz az emberről (Magyar)

(A római ökoménikus tanács ülésszakára)

Mikor útnak eredt az idő, s a lét gomolyogva kiforrt,
a világ fülének a föld szava isteni? emberi volt?
Mi volt ez a szó az egek testvéri fülében, e dal,
csillagtömegek közepett e beszéd-dalolás mit akar,
láz volt? lobogás? vagy ima? vágy volt? szerelem, vacogás,
mikor elfödi fátylaival a földet a légragyogás ?
Mikor éjszaka-szülte szeme közel érzi a csillagokat,
mikor éled a szó, a zene, s üde száján fényt hasogat;
és lányos lába feszűl a szörnyű égi uton,
szüzi pilláin nehezül a harmat a hajnalokon:
szem, mely soha addig időt, fül, mely soha semmi halált,
száj, mely sose tudta előbb a futás-lihegés viszonyát,
a növés ütemes kínját, az esendő dolgok izét,
a vágy vonakodva-vad útját, tollfosztott szárnyu hitét,
kéjt és kínt ezerannyit, létet, mi bicegve szalad,
folyvást álomba hanyatlik, de a verseny előre halad,
s a futók taszigálják egymást, nincs fény, csak a messzi fivér,
de senki se kéri a lámpást, míg vaksin a célba nem ér:
ó, tudta-e szem, fül, ajak, mi az érték és mi az ár,
fölmérve napot meg utat, mely a földre, az ifjura vár?
S hevitette-e őt a kedély vagy a szellemerő sugara,
kit az éj szült s mégsem az éj, anya nélküli ember-anya?
S a sziromfeszitő, a madár, az a szárnyas arany repülés,
az ős Szerelem van-e már? a világban az ősi lökés?
a fióka, mit eldug az éj s ott költ ki a tolla alatt,
már fénylik-e, mint ha a mély televénybe megérik a mag?
a világ alakú kagyló szép foglya, minek fekete
szférányi szárnya csapongó, s abban van az éj ereje?
Kirepült a madár - belereng a nagy éj, feszülő falu váz,
és mint a vizek, szive zeng, s ez az első emberi láz.
A világ születőben! a holt űr innen vett alakot,
s lett víz, fény és égbolt, és föld, mely létet adott.
S a madár, mit senki se nemzett, a kíntalan éji csoda,
mit számtalan évre feledtek holt istenekért - micsoda?
Szerelem? lét? isten? a Végzet? azt mondjuk, a szellem adott,
mozdulva benne, sötétet, s rá csillagot, égi napot.
Növeléshez kell növelő, s a növényhez. vetni a mag,
de mi magból lett a vető ? s mi a hely, hol e mag kiszakadt?
Visszafelé araszolva vergődik a kerge tudat,
de vak láb vél nyomot arra, hol ember nem lel utat.
S az Isten, akit ti csináltok, csak fáj, de nem felelet,
hasonlit az Isten rátok, mert kedvetekért született.
De én, te, meg ő se kisisten, amit alkot az emberi nem,
Isten, ha van Isten, az ember lényege: Ember, igen.
Létünk csak pórus, ütőér iszonyú testén, valamint
tenger-hab a parton, ahonnét a szülés a halálnak is int.
S mi, az Ember, az emberi nemzet, akármilyenek lehetünk,
teremtjük őt, ki teremtett, s egésszé lesz mivelünk.
Összesből egy nem az Isten, de Ő a gyümölcs, az egész,
szétoszlik a lélek a testben, a szellem a vérbe enyész.
Nem ember - az Ember a méltó csak a dicsfényre s az idők
magasára, hol annyi fehér hó toronylik a szellem előtt.
Isten, kinek ott van a talpán e világ tapadó agyaga,
egy sokszoros Isten, alakján kusza dolgok vasfonata.
Érző, eleven csupa-lélek, munkára serény lehelet,
önszája tüzére föléled, a halálban is újra ered.
Évszázad a habja a víznek, ahol Ő uszik és lemerül,
kinek ágya az emberi sírkert, s nincs féreg a húsba belül.
Szemét ki nem oltja az éjjel, fején az idő eloson,
s a szíve tövén az a fényjel, ami lángol a csillagokon.
Az ember a gondolatáram, az ér, min a vére halad,
a vágy, hogy ujulna magában, mint forrásból a patak.
A szívdobogása az ember, szárnyában a toll, mit a szél
s az égzengés eleget ver, tépázva, mióta csak él.
Vakok és iszonyúak a dolgok, erejük fékez, feketít,
csak az ész tört szárnya csapong ott, veri még viharuk vizeit.
Szél ellen is úszva az áron, vakon is, de felfele küzd,
mennydörgő rémület-álom s a jövő-múlt mennyköve közt.
Az ár a hinárt veti rád és zátony szélire dob,
zuhatagban a gyom vagy a nád: a lélek sorsa se jobb.
Bukik egyik a másik után, lebegő buborék-lehelet,
feszül, elpattan, s a halál tükrén nyoma sincs, odalett.
Egy kukac, egy tüske elég, s a lélekláng kialudt,
Isten dühe-kedve szerint kukac, ember hull ugyanúgy.
Dolgok sebzettje, nagy Isten! amit adtak, kín a ruha!
Szárnyad se mozogna, szemed sem idegérintésre soha?
Bús Isten! szégyen rá, hogy egy légbuborék - s lelapul.
rázza meg úgy a világot? s ha eljön, a puszta kigyúl?
fény ég, hol a lába nyomot hagy? hiszünk keze műveinek?
Csak hópihe napja, homok csak, s elemészti a hő, a hideg.
Cseléd, kit az Úr-csere tartott, s ki bérért visszafizet
erőt, hadonászó kardot, butaságot, kapzsi tüzet.
Bölcsőtől sír fele űzve, szélként megy a vesztibe, hogy
a Változást lene győzze, s ne legyen kard, kés se nyugodt;
ne dalolja a föld se, a boldog, a szférák szédületét;
ne uralja az Ember a dolgok erejét és rémületét.
A dolgoknál több a lélek; lélegzik - azok merevek;
ez beszél - ők némák; ez élet - az mind a halálban ered.
De nekik a lélek nem kell, nem érzik a fönti erőt,
és szerelmet roncsol az Ember, bókolva magánya előtt.
S őt, bilincsét ő maga verte, szemébe önkeze túrt,
mert kerékkötő csak a lelke, s a szája csak tagadni tud.
Hajlong a királyi csorda egy kísértet arca felé,
hajbókol a főpapi horda - s ki voltál az Úr, te vagy-é?
A te műved az Ember, akárcsak a csábítás, a kárhozat,
tőled van a bűn, a bocsánat a vérért s a füstáldozat.
Te zártad el innen az üdvöt, s a vakhit volt a lakat,
most önmagad helyett bűnhődj, tedd jóvá önmagadat.
Ó, te, ki az égre sötétedsz, ki jössz, s a kezedben a kard,
ők kérnek, hogy csupa-vétkes kezed, ó, Isten, kitakard.
A százados tűzön a tömjén, a hiszekegy, a feszület,
a vágy, hogy magukat tömjék, hogy fölfalják a testedet,
a gyermekek, kik a trónnál a kövér papokat kérlelik,
s te kenyér helyett követ adnál, és fény helyett tüzet nekik;
a békesség kígyói csókja, mely rohasztja a lelkeket;
az íz, mit a máglya, bitófa majd gyümölccsé érlel neked;
a romlás, a rémkép, a kínpad, ami teneked szárnyas erő;
időszaki földi hatalmad, csunya dolgokból eredő;
ó, te, kinek emberi szégyen és téboly a szentélyfala,
s e szentély közepében a lámpás a neved maga;
ki felmutattad a mennyet az űr kagylója felől,
s tápláltad csúfos kedved pokolbeli hit tűziből;
ki a hívő lelkekbe szúrtad a halálpondró agyarát,
hogy álmok kínjával dúljad, kiknek hűsége égbekiált;
a megzavart szellem képe, mely előtted porba hevert,
a rettegés, amit az élet kap ostornak, mert bízni mert,
a lélek, mely töprengő, síró, ahogy éppen bólogatod -
fejedre száll, bird el, ó, bíró, az ítélet meghozatott.
Aki aludt, ébred a szolga; szolgád elaludt, de kicsit;
s ki ura lettél volna, az Ember most megsemmisít.
Mert keletre fordul az arca, a lába a holtakra lép;
az új napkelte a papja, az szenteli meg a fejét.
A szemében ébred a reggel, a szelleme víz zsivaja,
intés, tanujel neki nem kell: se templom, se jósda, se fa.
Évszázadokat kohol egybe, s az éj a nevére vacog;
és élettel-halállal telve ő tudja, hogy ugyanazok.
Az áthághatatlan falra, hol tűz-vas a szemnek a gát,
ő osztozni a lelkét hajtja, és napba és csillagba lát.
A gondolat középre szárnyal, hol az egészből övé a rész,
a csillagok helyet csinálnak, s a lélek a mélységbe vész.
A tér öröklője a lélek, és övé az éj meg a nap;
s szól az Ember: szellemem éled, hát nem ad a világ utat?
A gondolat útja a tér, a titok, a csodamezők;
hát csak dörgésnyit, villámnyit ér? a gondolat adjon előnyt?
Nem több-e a test a ruhánál? az élet a húsnál? és
az erő a jelnél, a szónál? s a szív, mint a láb vagy a kéz?
Nem több-e a nyelv a beszédnél? s a fej, mint a korona fenn?
S ha nagyobb a lélek az égnél, nem bókol előtte a menny?
Az idő, a létezés őse, aki különb, mint sarja, a lét,
aki föld-ég végzete, őre, az Emberre eszmél eképp:
mozgása a vérében lüktet, sugallata égre dobog,
fény tápja szökése a tűznek, s a láng a szemébe lobog;
a perc kalapál a szivében, s ez a hang a harangra jelez,
s az eszme az érben, a vérben az időnek szelleme lesz.
Ő mondja a kornak is: adjál! és mégsem részesedik;
kik azok, kik élni se hagyják, és menny-levegővel ölik?
Hát méregből főztök-e étket, és bürökből gyógyitalát,
míg nem lesz a lelke tiétek, s nem gondola szíve tovább?
De megmozdult, s repedést lelvén, letörte béklyóitokat,
és lelkében lelke a törvény, s tudatában fény a tudat.
A tudásán pecsét - a szellem az igazzal frigyet kötött;
hullunk, de tuléli az Ember, halunk, de az élet örök.
látja az évszakon át, mit is érlel a tövén a kedv,
és érti a dolgok okát, ez a gyökérnek növényi nedv.
És hallja a szférazenét, a lelkiismeretet,
és nézi, hogy elfut az év a törvény álma felett.
Kik vagytok ti, átokkötők, ima-párával vakitók?
Ti küldötök éji ködöt, ha a nappal a legvakitóbb.
Az istenség íja törött, a hódítás karja pihen,
jelekkel idézitek őt, de nem féltek tőle ti sem.
Visszafordítotok-e időt, lelket, csillagutat?
Kioltja az Isten szele a forrást, hol az idő fakad?
Hát kiáltsatok rá, míg végre majd jelt ad, botot emel,
vagy nem azért vannak a népek, hogy ismerjék istennek el?
Hát nem maradt parázs a porban, hol ezret a tűz megevett?
S hogy fényt szítson arcára, hol van a fohász a máglya felett?
Kiáltsatok! Ő az Isten, s a Megváltó! hajlongjatok!
Tán részeg vagy alszik, hogy nincsen a haragja vesszeje ott?
Tán kihúnyt a szeretet lángja, mint halotti tűz idelent,
vagy megvakult a bámulásba, aki embert vakra teremt?
Kiáltsatok, országa szétmegy, a nép meg káromkodik,
kiáltsatok, hátha fölébred; mért alszik, mit álmodik?
Dolgozzon a kés meg az ostor, míg fejetek hamuba fúl;
más istenek éltibe kóstol? vagy nem ez az igazi Úr?
Nem ő a nagy Úr, ki az ősök testéből enni kapott,
s lángolt a világ, a legyőzött? Balgák ti, ez ő, de halott.
Már nem jut el fülébe többet, ha a föld kiabál valamit,
s a halódó sokaság füstje nem csiklandja orrlikait.
A szellem, kit szolgának tartott, megölte az ölni tudót,
és sírjára követ tapasztott, nem-mozgót, nem-gurulót.
Jaj, sírjatok öklötök rázva, szemetek könny árja legyen;
ahol ő állt, senki se áll ma, s ha szól, nem hallani lenn.
Levetette hazug palástját, s most országa bukása jön;
füle nem hall és szeme nem lát, és szájában hallgat a csönd.
Rőt palástját letépték, pőre; a királyi pálca oda;
szent jeleit elszedték tőle; s hol a borzongó korona?
A kút befagyott, s ti hiába várjátok a meleg napot -
ó, választottjaid álma, legyen meg az akaratod.
Se ország, se akarat nem lesz ezután, se meleg lehelet;
mig a napból nem hull ki a holttest, a halált el nem hiszitek?
Bizony, úgy van, szóltok, az Úr nagy, bár ellene ember, idő,
meddig tart, szóltok, az Úrnak, itélni mig újra jön ő?
Meghalhat-e, mint a vadállat? s a botja mi kézbe maradt?
Ó, Isten, a papjaid áldnak, hát kelj fel és mutasd magad.
Ők kérnek, a mennybe-jelöltek, s a hitük, mint lángsugarak;
ó, zsarnokok Istene, nyögnek, s a neveden szólítanak.
Neveden, mi a pokolban égett, és kardodba bevésve van,
de legyőztek, Isten, le téged, elért a halálod, Uram.
A föld pedig énekel szerelmet, szélben szállva tova -
dicsőség mennyben az Embernek! mert ő a dolgok ura.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaG. Á.

minimap