Ez itt a csend világa,
Hol gondnak, bajnak léte
Holt elemek lázongása,
Álmok álmainak kétsége;
S látom a mező zöldellését,
Aratását, bevetését,
Kaszálását, szüretelését,
Álmos folyók békessége.
Unom a könnyet és a kacajt,
S azt, ki sír és nevet,
Jövő örömöt és bajt,
S az arató embereket;
Unom a napot és az órát,
Korhadt ágnak virágát,
Álmok, vágyak hatalmát,
Csak aludni szeretek.
Itt élet szomszédja a halál,
Szem vak, fül nem hall zajt,
És sápadt hullám, szél munkál,
Gyenge hajót, lelket hajt;
Hányódnak, egyre tova,
Nem tudják merre, hova;
De ily szél itt nem fúj soha,
Meddő ez a part.
Hanga, cserjés itt nem nő,
Harasztvirág, venyige,
Csak mákból erdőnyi tő,
Persephoné szőleje;
Sápatag nádas rezdül,
Levél nem hajt, nem zöldül,
Az ő keze alatt készül
Holtnak holt termés leve.
Mind névtelen árnyak
Nem termő búzaföldön,
Hajolnak, s elalusznak
Míg hajnal el nem jön;
S mint kései lélek,
Hajadon földön-égen,
Felhőből, s ködből lészen
Éjből reggeli fényözön.
Legyen bár erős az ember,
A halál vár útja végén,
Nem ébred fent a mennyben,
Nem rí pokol mélyén;
És tested és szépséged
Elévül, bárhogy véded,
S szerelem hiába kérked,
Hosszan néki sincs remény.
Sápadt tornác, kapun túl dönt,
Koronázva halk levéllel,
Ő, ki minden halandót köszönt
Halhatatlan szép kezével;
Édesebbek lankadt ajkai,
Mint félő szerelem hangjai,
S hadak járulnak elé hajlani
Sok táj s időből tömegével.
Vár ő minden lelket,
Mindet, ki egykor élt;
Felejti az Anyaföldet,
Gyümölcs, mag emlékét;
S tavasz, csíra, fecske
Követik őt sietve,
Hol nyárnak dala messze,
S gúny illet fa rügyét.
Hervadt szerelmek oda gyűlnek,
Hisz fáradtak vén szárnyai;
S velük mind a kimúlt évek,
Végzetes, ódon jelek árnyai;
Feledett napok s elhunyt álmok,
Havat lerázott, vak virágok,
Vad levelek, szélzsiványok,
Roncsolt tavasz rőt kószái.
Nincs bizonytalanabb, mint a bánat,
S az öröm biztos nem volt soha;
Holnapra vége a mának;
Időnek nem ember az ura;
S szerelem, gyenge ideggel,
Szánakozva sóhajtó nyelvvel,
Könnyez feledékeny szemekkel:
Érzés nem bocsátható alkura.
Mert éltünk vad vágtában,
Reméltünk, féltünk szabadon,
Így köszöntjük hű imában
Bárki istent, ki vagyon,
Hogy nincs örök, mi élet;
Hogy ki holt soha nem ébred,
Hogy fáradt folyó is betéved
Tengerbe egy napon.
S többé csillag, nap nem kél,
Fény elhuny idő múltán;
Csermelyt nem fodroz a szél,
Nincs több hang, se látvány;
Meddő ágak télen-nyáron,
Nappalt sosem látott tájon,
Egyedül végtelen álom
Egy végtelen éjszakán.