Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Tennyson, Alfred Lord: Rizpah (Rizpah Magyar nyelven)

Tennyson, Alfred Lord portréja

Rizpah (Angol)

Wailing, wailing, wailing, the wind over land and sea–

And Willy’s voice in the wind, ‘O mother, come out to me.’

Why should he call me to-night, when he knows that I cannot go?

For the downs are as bright as day, and the full moon stares at the snow.

 

We should be seen, my dear; they would spy us out of the town.

The loud black nights for us, and the storm rushing over the down,

When I cannot see my own hand, but am led by the creak of the chain,

And grovel and grope for my son till I find myself drenched with the rain.

 

Anything fallen again? nay–what was there left to fall?

I have taken them home, I have number’d the bones, I have hidden them all.

What am I saying? and what are you? do you come as a spy?

Falls? what falls? who knows? As the tree falls so must it lie.

 

Who let her in? how long has she been? you–what have you heard?

Why did you sit so quiet? you never have spoken a word.

O–to pray with me–yes–a lady–none of their spies–

But the night has crept into my heart, and begun to darken my eyes.

 

Ah–you, that have lived so soft, what should you know of the night,

The blast and the burning shame and the bitter frost and the fright?

I have done it, while you were asleep–you were only made for the day.

I have gather’d my baby together–and now you may go your way.

 

Nay–for it’s kind of you, Madam, to sit by an old dying wife.

But say nothing hard of my boy, I have only an hour of life.

I kiss’d my boy in the prison, before he went out to die.

‘They dared me to do it,’ he said, and he never has told me a lie.

I whipt him for robbing an orchard once when he was but a child–

‘The farmer dared me to do it,’ he said; he was always so wild–

And idle–and couldn’t be idle–my Willy–he never could rest.

The King should have made him a soldier, he would have been one of his best.

 

But he lived with a lot of wild mates, and they never would let him be good;

They swore that he dare not rob the mail, and he swore that he would;

And he took no life, but he took one purse, and when all was done

He flung it among his fellows–I’ll none of it, said my son.

 

I came into court to the Judge and the lawyers. I told them my tale,

God’s own truth–but they kill’d him, they kill’d him for robbing the mail.

They hang’d him in chains for a show–we had always borne a good name–

To be hang’d for a thief–and then put away–isn’t that enough shame?

Dust to dust–low down–let us hide! but they set him so high

That all the ships of the world could stare at him, passing by.

God ’ill pardon the hell-black raven and horrible fowls of the air,

But not the black heart of the lawyer who kill’d him and hang’d him there.

 

And the jailer forced me away. I had bid him my last goodbye;

They had fasten’d the door of his cell. ‘O mother!’ I heard him cry.

I couldn’t get back tho’ I tried, he had something further to say,

And now I never shall know it. The jailer forced me away.

 

Then since I couldn’t but hear that cry of my boy that was dead,

They seized me and shut me up: they fasten’d me down on my bed.

‘Mother, O mother!’–he call’d in the dark to me year after year–

They beat me for that, they beat me–you know that I couldn’t but hear;

And then at the last they found I had grown so stupid and still

They let me abroad again–but the creatures had worked their will.

 

Flesh of my flesh was gone, but bone of my bone was left–

I stole them all from the lawyers–and you, will you call it a theft?–

My baby, the bones that had suck’d me, the bones that had laughed and had cried–

Theirs? O no! they are mine–not theirs–they had moved in my side.

 

Do you think I was scared by the bones? I kiss’d ’em, I buried ’em all–

I can’t dig deep, I am old–in the night by the churchyard wall.

My Willy ’ill rise up whole when the trumpet of judgment ’ill sound,

But I charge you never to say that I laid him in holy ground.

 

They would scratch him up–they would hang him again on the cursed tree.

Sin? O yes–we are sinners, I know–let all that be,

And read me a Bible verse of the Lord’s good will toward men–

‘Full of compassion and mercy, the Lord’–let me hear it again;

‘Full of compassion and mercy–long-suffering.’ Yes, O yes!

For the lawyer is born but to murder–the Saviour lives but to bless.

He’ll never put on the black cap except for the worst of the worst,

And the first may be last–I have heard it in church–and the last may be first.

Suffering–O long-suffering–yes, as the Lord must know,

Year after year in the mist and the wind and the shower and the snow.

 

Heard, have you? what? they have told you he never repented his sin.

How do they know it? are they his mother? are you of his kin?

Heard! have you ever heard, when the storm on the downs began,

The wind that ’ill wail like a child and the sea that ’ill moan like a man?

 

Election, Election and Reprobation–it’s all very well.

But I go to-night to my boy, and I shall not find him in Hell.

For I cared so much for my boy that the Lord has look’d into my care,

And He means me I’m sure to be happy with Willy, I know not where.

 

And if he be lost–but to save my soul, that is all your desire:

Do you think that I care for my soul if my boy be gone to the fire?

I have been with God in the dark–go, go, you may leave me alone–

You never have borne a child–you are just as hard as a stone.

 

Madam, I beg your pardon! I think that you mean to be kind,

But I cannot hear what you say for my Willy’s voice in the wind–

The snow and the sky so bright–he used but to call in the dark,

And he calls to me now from the church and not from the gibbet– for hark!

Nay–you can hear it yourself–it is coming–shaking the walls–

Willy–the moon’s in a cloud–Good-night. I am going. He calls.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrycat.com/alfred-tennyson/rizpah

Rizpah (Magyar)

Jajong, jajong, jajong a szél hullámon, part fokán,

s a szélben Willy hangja szól: „Ó, jöjj ki, jó anyám!"

Mért hív ma éjjel? Tudja jól: mennék, de nem lehet,

mint nappal, szikrát szór a hó, a hold ott fönn kerek.

 

Meglátnának a városon kívül, én gyermekem;

sötét, vihar söpörte éj, az jó neked s nekem:

mikor kezem sem láthatom, s a lánccsörgés után

botorkálok, csúszom hason, s ronggyá ázik ruhám.

 

Megint lehullt egy? Nem lehet, hisz ott egy sem maradt:

megszámoltam, s úgy dugtam el mind-mind a csontokat.

Mit is beszélek? És ön itt? Mért jött? Kém? Micsoda?

Hull? Mi hull? Mint a fa, ha dől: ott kell maradnia!

 

S e nőt ki engedhette be? – Mit hallott? Mondja csak,

miért ül itt oly csöndesen, régóta hallgatag?

Nem kémnek jött... hát persze... csak imádkozik velem,

de hát szívembe szállt az éj, és elborult a szemem.

 

Ön... Á, az éjről mit tud ön, ki él jólétben, és

hogy mit jelent, a fagy, vihar és szégyen s rettegés?

Én meg - míg ön pihenni tért nyomban, ha este lett -

összekapartam gyermekem... De most már elmehet.

 

Nem. Haldokló anyát virraszt, ez öntől szép dolog.

De fiam meg ne bántsa! hisz egy óra, s meghalok.

Rácsok közt megcsókoltam őt az utolsó napon.

,,Ők vettek rá" - mondta, s hazug nem volt sosem, tudom.

Megvertem, mert almát lopott egyszer, még mint gyerek.

„A gazda heccelt föl!" - felelt. Mindig heveskedett,

s komolytalan volt... Nem, dehogy!... Épp csak nem nyughatott.

Királyi hadba volt való, első lett volna ott.

 

Rossz lett a rossz társak között. Fogadtak: nem meri

a postát megrabolni, s ő fogadta: megteszi.

Nem vett el emberéletet, egy erszényt csak, melyet

- belőle részt sem kérve - a társak közé vetett.

 

Elmondtam a bíráknak is, mi szent igaz, de ők,

mert postarabló volt fiam, megölték mégis őt.

Hurkot tettek nyakára... Hát nem volt ez épp elég?...

Kint is hagyták, növelve így családunk szégyenét.

A port a pornak! Rejtsük el jó mélyen ott alant!

S őt látta fönt minden hajó, mely arra elhaladt.

Az Úr a csúf, pokolsötét hollónak megbocsát,

de nem nyer a sötét szívű bíró feloldozást.

 

Tuszkolt a börtönőr, mikor a búcsúperc lejárt.

A zár bekattant, s ,ó, anyám!", hallottam még szavát.

Már nem mehettem vissza, hát nem tudhatom, miről,

csak azt tudom, szólt volna még - s tuszkolt a börtönőr.

 

S mert hallottam: holtában is hozzám kiáltva szól,

elfogtak, és bezártak az ágyhoz kötözve jól.

„Anyám! Anyám!" – éj árnya közt hívott; sok év szaladt,

sokszor megvertek érte, s én hallottam egyre csak.

Eltompult lettem, hallgatag, s akkor kinyílt a zár,

de dolgát elvégezte már ott kint a dögmadár.

 

A húsomból lett hús oda, a csont maradt csak ott,

s én elloptam mind. Mondja: hát ezért bűnös vagyok?

Kacagó, síró csont, kicsim, ki nőtt mellem tején,

mi bennem mozdult meg, kié? A bíráké? Enyém!

 

Féltem csontjától, azt hiszi? Mind megcsókolva a

temetőfalhoz jó közel elástam éjszaka.

Willym, ha szól a harsona, egy testté válva kel.

Hogy szentelt földbe tettem őt, kérem, ne mondja el!

 

Kikaparnák, hogy lógjon a szörnyű bitón megint.

Bűn? Ó, igen... Hisz bűnösök vagyunk, tudom, mi mind.

S olvassa most a Bibliát, e résznél nyissa ki:

„Az Úr kegyelme végtelen..." – szeretném hallani

újból: „kegyelme végtelen a szenvedők iránt".

Igen! A bíró gyilkol, és a Megváltó megáld.

Csak szörnyű bűnre mond halált, s hallottam én, hogy az

elsők utolsók lesznek, és fordítva is igaz.

Igen, a hosszan szenvedők... Az Úr jól tudja tán,

mi volt az: köd, szél, hó, eső, míg év szállt év után!

 

Mit? Azt hallotta: bűneit nem bánta meg soha?

Hogy tudják ők? Ki szülte őt? S ön itt a rokona?

Hallotta!... S azt hallotta-e: hogy kél a hóvihar,

kisgyermekjajgatás a szél, a tenger férfijaj!

 

Kiválasztás és kárhozat - bár mindez így legyen,

nem a pokol mélyén lelem ma éjjel gyermekem.

Törődtem érte oly sokat, s ki látta gondomat,

az Úr valahol Willyvel majd boldogságot ad.

 

S ha ő már veszve, s ön csupán a lelkemért eseng,

gondolja: lelkem érdekel, ha őt tűz marja lent?

Most hagyjon itt! Az éjszakát Istennel jártam én.

Magának nem volt gyermeke, a szíve kőkemény.

 

Bocsássa meg, kérem, nekem, nem értem a szavát,

látom, kedves, de zúg a szél, s hallom, Willym kiált.

Máskor, ha ég, hó így ragyog, sosem kiáltozik.

S nem a bitóról hangzik, a templomból hív ma. Csitt!...

De hisz hallhatja... Száll a hang... a fal beléremeg...

Willy... Felhőbe bújt a hold... Ő hív... Jó éjt! Megyek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap