Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Tennyson, Alfred Lord: A lótusz-evők (The Lotos-Eaters Magyar nyelven)

Tennyson, Alfred Lord portréja

The Lotos-Eaters (Angol)

  "Courage!" he said, and pointed toward the land,

  "This mounting wave will roll us shoreward soon."

  In the afternoon they came unto a land,

  In which it seemed always afternoon.

  All round the coast the languid air did swoon,

  Breathing like one that hath a weary dream.

  Full-faced above the valley stood the moon;

  And like a downward smoke, the slender stream

  Along the cliff to fall and pause and fall did seem.


  A land of streams! some, like a downward smoke,

  Slow-dropping veils of thinnest lawn, did go;

  And some thro' wavering lights and shadows broke,

  Rolling a slumbrous sheet of foam below.

  They saw the gleaming river seaward flow

  From the inner land: far off, three mountain-tops,

  Three silent pinnacles of aged snow,

  Stood sunset-flush'd: and, dew'd with showery drops,

  Up-clomb the shadowy pine above the woven copse.


  The charmed sunset linger'd low adown

  In the red West: thro' mountain clefts the dale

  Was seen far inland, and the yellow down

  Border'd with palm, and many a winding vale

  And meadow, set with slender galingale;

  A land where all things always seem'd the same!

  And round about the keel with faces pale,

  Dark faces pale against that rosy flame,

  The mild-eyed melancholy Lotos-eaters came.


  Branches they bore of that enchanted stem,

  Laden with flower and fruit, whereof they gave

  To each, but whoso did receive of them,

  And taste, to him the gushing of the wave

  Far far away did seem to mourn and rave

  On alien shores; and if his fellow spake,

  His voice was thin, as voices from the grave;

  And deep-asleep he seem'd, yet all awake,

  And music in his ears his beating heart did make.


  They sat them down upon the yellow sand,

  Between the sun and moon upon the shore;

  And sweet it was to dream of Father-land,

  Of child, and wife, and slave; but evermore

  Most weary seem'd the sea, weary the oar,

  Weary the wandering fields of barren foam.

  Then some one said, "We will return no more";

  And all at once they sang, "Our island home

  Is far beyond the wave; we will no longer roam".



Choric song




    There is sweet music here that softer falls

    Than petals from blown roses on the grass,

    Or night-dews on still waters between walls

    Of shadowy granite, in a gleaming pass;

    Music that gentlier on the spirit lies,

    Than tir'd eyelids upon tir'd eyes;

    Music that brings sweet sleep down from

    the blissful skies.

    Here are cool mosses deep,

    And thro' the moss the ivies creep,

    And in the stream the long-leaved flowers weep,

    And from the craggy ledge the poppy hangs in sleep.




    Why are we weigh'd upon with heaviness,

    And utterly consumed with sharp distress,

    While all things else have rest from weariness?

    All things have rest: why should we toil alone,

    We only toil, who are the first of things,

    And make perpetual moan,

    Still from one sorrow to another thrown:

    Nor ever fold our wings,

    And cease from wanderings,

    Nor steep our brows in slumber's holy balm;

    Nor harken what the inner spirit sings,

    "There is no joy but calm!"

    Why should we only toil, the roof and

    crown of things?




    Lo! in the middle of the wood,

    The folded leaf is woo'd from out the bud

    With winds upon the branch, and there

    Grows green and broad, and takes no care,

    Sun-steep'd at noon, and in the moon

    Nightly dew-fed; and turning yellow

    Falls, and floats adown the air.

    Lo! sweeten'd with the summer light,

    The full-juiced apple, waxing over-mellow,

    Drops in a silent autumn night.

    All its allotted length of days,

    The flower ripens in its place,

    Ripens and fades, and falls, and hath no toil,

    Fast-rooted in the fruitful soil.




    Hateful is the dark-blue sky,

    Vaulted o'er the dark-blue sea.

    Death is the end of life; ah, why

    Should life all labour be?

    Let us alone. Time driveth onward fast,

    And in a little while our lips are dumb.

    Let us alone. What is it that will last?

    All things are taken from us, and become

    Portions and parcels of the dreadful Past.

    Let us alone. What pleasure can we have

    To war with evil? Is there any peace

    In ever climbing up the climbing wave?

    All things have rest, and ripen toward the grave

    In silence; ripen, fall and cease:

    Give us long rest or death, dark death,

    or dreamful ease.




    How sweet it were, hearing the downward stream,

    With half-shut eyes ever to seem

    Falling asleep in a half-dream!

    To dream and dream, like yonder amber light,

    Which will not leave the myrrh-bush on the height;

    To hear each other's whisper'd speech:

    Eating the Lotos day by day,

    To watch the crisping ripples on the beach,

    And tender curving lines of creamy spray;

    To lend our hearts and spirits wholly

    To the influence of mild-minded melancholy;

    To muse and brood and live again in memory,

    With those old faces of our infancy

    Heap'd over with a mound of grass,

    Two handfuls of white dust, shut in an urn of brass!




    Dear is the memory of our wedded lives,

    And dear the last embraces of our wives

    And their warm tears: but all hath suffer'd change;

    For surely now our household hearths are cold:

    Our sons inherit us: our looks are strange:

    And we should come like ghosts to trouble joy.

    Or else the island princes over-bold

    Have eat our substance, and the minstrel sings

    Before them of the ten-years' war in Troy,

    And our great deeds, as half-forgotten things.

    Is there confusion in the little isle?

    Let what is broken so remain.

    The Gods are hard to reconcile:

    'Tis hard to settle order once again.

    There 'is' confusion worse than death,

    Trouble on trouble, pain on pain,

    Long labour unto aged breath,

    Sore task to hearts worn out with  many wars

    And eyes grow dim with gazing on the pilot-stars.




    But, propt on beds of amaranth and moly,

    How sweet (while warm airs lull us, blowing lowly)

    With half-dropt eyelids still,

    Beneath a heaven dark and holy,

    To watch the long bright river drawing slowly

    His waters from the purple hill--

    To hear the dewy echoes calling

    From cave to cave thro' the thick-twined vine--

    To watch the emerald-colour'd water falling

    Thro' many a wov'n acanthus-wreath divine!

    Only to hear and see the far-off sparkling brine,

    Only to hear were sweet, stretch'd out beneath

    the pine.




    The Lotos blooms below the barren peak:

    The Lotos blows by every winding creek:

    All day the wind breathes low with mellower tone:

    Thro' every hollow cave and alley lone

    Round and round the spicy downs the yellow

    Lotos-dust is blown.

    We have had enough of action, and of motion we,

    Roll'd to starboard, roll'd to larboard, when the

    surge was seething free,

    Where the wallowing monster spouted his

    foam-fountains in the sea.

    Let us swear an oath, and keep it with an

    equal mind,

    In the hollow Lotos-land to live and lie reclined

    On the hills like Gods together, careless of mankind.

    For they lie beside their nectar, and the bolts are hurl'd

    Far below them in the valleys, and the clouds are

    lightly curl'd

    Round their golden houses, girdled with the

    gleaming world:

    Where they smile in secret, looking over wasted lands,

    Blight and famine, plague and earthquake, roaring

    deeps and fiery sands,

    Clanging fights, and flaming towns, and sinking

    ships and praying hands.

    But they smile, they find a music centred in a doleful song

    Steaming up, a lamentation and an ancient tale of wrong,

    Like a tale of little meaning tho' the words are strong;

    Chanted from an ill-used race of men that cleave the soil,

    Sow the seed, and reap the harvest with enduring toil,

    Storing yearly little dues of wheat, and wine and oil;

    Till they perish and they suffer--some,'tis whisper'd--down in hell

    Suffer endless anguish, others in Elysian valleys dwell,

    Resting weary limbs at last on beds of asphodel.

    Surely, surely, slumber is more sweet than toil, the shore

    Than labour in the deep mid-ocean, wind and wave and oar;

    Oh rest ye, brother mariners, we will not wander more

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.online-literature.com/tennyson/722/

A lótusz-evők (Magyar)

"Bátorság! - szólt, mutatva part felé -

e tornyos hullám szárazföldre hord."

És délután kiért egy part elé,

melynek tán mindig délutánja volt.

Körül bágyadt lég ájult, haldokolt,

pihegve, mint kit fáradt álma bánt.

A völgy fölött állt teljesarcu hold

s karcsú folyó, lehulló füst gyanánt

a szirt hosszában szállt és szünt és szállt haránt.


Folyók hazája! hulló füst gyanánt

egy - vékony fátyol lassú leple - szállt;

a másik, szelve ringó fényt meg árnyt

hömpölygetett sok álmos habsugárt.

Látták, csillogva, belülről az árt

tengerbe folyni; távol: hegytetők,

koros hó három csendes csúcsa, állt

napsütve; rajtuk kúsza cserje nőtt,

fölötte permetes, sötét, kúszó fenyők.


Vörös nyugotba bűvös esti csík

habozva szállt; a hegynyilásokon

látszott a szárazföld, a sárga csík,

s kanyargó völgy, pálmával gazdagon,

s rét, karcsú fákkal, mintegy ablakon;

egymással mindig egyenlő mezők;

s sápadt arcokkal, rózsás partfokon,

sötét, sápadt arcokkal jöttek ők,

a mélabús, szelíd-szemű lótusz-evők.


E bájnövényből hordtak ők sokat

és nyujtogattak mindenki elé

gyümölcsös és virágos lombokat;

s ki elfogadta és megizlelé,

a habzaj messziről jött affelé,

mint távol partról; és ha társa éppen

szólt, hangját síri vékonynak lelé

s mélyen alvónak látsza, bárha ébren

és dobogó szive zenére vert fülében.


Leültek hold és nap közt, sorban, ott

ahol a sárga parthomok laza

s édes volt álmodozni rólatok,

nő, gyermek, háznép: otthon és haza!

De fáradt volt az evező s az a

meddő hab: fáradt mint a kósza láb.

S az egyik így szólt: "Nem megyünk haza."

S daloltak mind: "Honunk, mint délibáb

túl távol tengeren; nem bujdosunk tovább!"







Puhábban hull itt édes-bús zene,

mint gyepre elnyílt rózsa szirma hull,

vagy harmatot ha éj csöppentene

csöndes vizekre, gránit-árny alul;

s enyhébben nyugszik pilledt szellemem,

mint bágyadt pilla bágyatag szemen

hozván szép álmokat felőled,

büszke menny!

Itt mély hüvös moha

s futóka inda-ostora

s forrás-közön leveles ibolya

s szirten álmos babér csügg s nem virul soha.




Miért, hogy minket gondok súlya nyom

és úgy emészt az éles fájdalom

míg nyugton szunnyad róna, völgy, halom?

Minden pihen: miért mi egymagunk,

mi egymagunk, a dolgok elseje

vesződünk, jajgatunk,

szárnyat se csukhatunk, csak hányatunk:

baj bajnak kútfeje,

nincs vége s eleje,

nem enyhülünk az álom-balzsamon,

nem hallgatunk bensőnknek sóhajára:

"Nincs kéj, csak nyugalom" -

mért szenvedünk mi csak:

a dolgok koronája?




Nézd: rügyből erdő-belsejen

fejlik levél-selyem, sürű helyen

s bár ágát rázza dél szele;

nő, zöldül - s nem gondol vele.

Délnap süti; harmat üti

hűs éjjelente; s majd kerengve

sárgán hull a légbe le.

Nézd: dúslevű gyümölcs a fán

nyárfénytől édesülve s érve, rengve

pottyan halk őszi éjszakán.

Az egész élet-nyáron át

helyében érik a virág:

ér, fonnyad, hullik s nem gondol vele

dús földbe fogva gyökere.




Gyűlölt a kék sötétszin ég

kék sötétszin tengeren.

Halál az élet vége; mért

legyen éltünk gyötrelem?

Óh hagyjatok magunkra! Elszalad

időnk: pár év és némák ajkaink.

Óh hagyjatok magunkra! Mi marad?

elszáll - s mi lesz? a múltnak része mind,

mi most mienk - a szörnyű Mult arat.

Óh hagyjatok magunkra! Mi gyönyör

harcolni búval-bajjal? Enyhet ad

bolygni bolygó habon, mely csak gyötör?

Minden pihen s feléd ér, sírgödör,

nagy csöndben; ér, szünik, szakad:

mi nyugtot kérünk vagy halált,

halált vagy álmokat.




Mily édes, félálomba elmerülve

látszani, a folyót fülelve

félig hunyott szemekkel ülve!

Mélázni mindig, mint az ámbrafény,

mely fenn mulat a myrrha levelén;

hallgatni suttogásaink

falván a lótuszt napra-nap;

figyelni parton, habfodor ha ring

s habos folyó gyengéden partra csap;

átadni szivünk s szellemünket

a szelid mélaságnak, mindenünket,

merengni, révedezni, álmadozni,

sok gyermekkori arcot visszahozni,

kiket rég elfedett a hant

bronzurna s két marék fehér por ott alant!




Drága emlékű házas életünk

s hű nőnk utolsó csókja még nekünk

de változás esett a könnyeken:

azóta házi tűzhelyünk hideg,

fiunk örökle: arcunk idegen

s zavarni jönnénk, mint kísértetek.

Vagy vagyonunk fölette a sziget

sok vad nagyúra és a lantideg

ma nékik zeng trójai tetteket,

nagy tetteinket, fél-feledteket.

Vagy forrongás dúl honunk rejtekin?

Maradjon tört, mi megtörött.

Az istenek dühe örök:

nehéz tünt rendet meghozni megin.

Halálnál rosszabb a zavar,

panasz panaszra, kínra kín,

mely hosszan, aggkorig zavar:

nagy gond szivnek, mely harcban megmeredt

hajós-szemnek, mely csillagot figyelve gyenge lett.




De liliom- és amaranthusz-ágyon

mily édes, enyhe légbe ringva lágyan

egy szent homályú ég alatt

nézni, nem csüggve semmi vágyon,

a dombról, melyet lep biborruhás gyom,

hosszú patak le mint szalad -

barlangi visszhangot fülelni

sűrűn fonódott vadszöllő között,

hang után smaragd vizesésre lelni,

mely szőtt akanthusz-lombba öltözött

s hűvös fenyő alatt terülve fű között

hallgatni s nézni mind a messze

sós vizet.




Lótusz virít a meddő szirt alatt,

lótusszal ékes a kanyar patak:

egész nap lágyult hangú szél tolul,

s üres fasorban s vájt barlang alul

s át a fűszeres mezőn a sárga lótusz-hím virul.

Volt nekünk elég a tettből, útból volt elég,

bárka-orra, bárka-farra hányt a hullám, hányt a lég,

merre busa bálna köpdös, rémitett a bárka-lék.

Esküdjünk egy esküt és azt őrizzük hiven:

itt pihenni messze lótusz-völgynek öbliben,

mint egy isten, nem törődve földivel, pihen,

mert ők mind hegyen nyugosznak s nektáruk kereng

s nyiluk messze zúg a völgyben s könnyű felhők

fodra leng

dús aranyházuk körűl, amely alatt a föld dereng.

S ők titkon nevetnek, nézve puszta földeket,

hőt, inséget, dögvészt, rengést, égő várost, zord eget,

harcot, süllyedő hajókat, fölkönyörgő kezeket.

Ámde ők nevetnek erre és a jaj nekik zene,

mint egy régi szenvedésnek fölgőzölgő éneke,

egy erős szavú, de nem sok értelmű rege,

melyet zeng egy földet túró, dolgot tűrő faj,

mely vet és arat - de mennyi munka, mennyi baj,

míg begyűl kis évi termés, buza, bor, olaj.

S majd elvesznek és szenvednek - mondják, alvilágokon

szenvednek sokan - de más Elysium-virányokon

nyujtja végre tört testét asphodel-ágyakon.

Úgy van, úgy van, jobb az álom, mint a kósza láb

s evező s szél; - óceán a partnál mostohább:

Hajós társak, nyugodjatok, nem bujdosunk tovább!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/04800