Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Tennyson, Alfred Lord: Shalott kisasszonya (The Lady of Shalott Magyar nyelven)

Tennyson, Alfred Lord portréja

The Lady of Shalott (Angol)

On either side the river lie

Long fields of barley and of rye,

That clothe the wold and meet the sky;

And through the field the road run by

To many-tower'd Camelot;

And up and down the people go,

Gazing where the lilies blow

Round an island there below,

The island of Shalott.

 

Willows whiten, aspens quiver,

Little breezes dusk and shiver

Through the wave that runs for ever

By the island in the river

Flowing down to Camelot.

Four grey walls, and four grey towers,

Overlook a space of flowers,

And the silent isle imbowers

The Lady of Shalott.

 

By the margin, willow veil'd,

Slide the heavy barges trail'd

By slow horses; and unhail'd

The shallop flitteth silken-sail'd

Skimming down to Camelot:

But who hath seen her wave her hand?

Or at the casement seen her stand?

Or is she known in all the land,

The Lady of Shalott?

 

Only reapers, reaping early,

In among the bearded barley

Hear a song that echoes cheerly

From the river winding clearly;

Down to tower'd Camelot;

And by the moon the reaper weary,

Piling sheaves in uplands airy,

Listening, whispers, " 'Tis the fairy

The Lady of Shalott."

 

There she weaves by night and day

A magic web with colours gay.

She has heard a whisper say,

A curse is on her if she stay

To look down to Camelot.

She knows not what the curse may be,

And so she weaveth steadily,

And little other care hath she,

The Lady of Shalott.

 

And moving through a mirror clear

That hangs before her all the year,

Shadows of the world appear.

There she sees the highway near

Winding down to Camelot;

There the river eddy whirls,

And there the surly village churls,

And the red cloaks of market girls

Pass onward from Shalott.

 

Sometimes a troop of damsels glad,

An abbot on an ambling pad,

Sometimes a curly shepherd lad,

Or long-hair'd page in crimson clad

Goes by to tower'd Camelot;

And sometimes through the mirror blue

The knights come riding two and two.

She hath no loyal Knight and true,

The Lady of Shalott.

 

But in her web she still delights

To weave the mirror's magic sights,

For often through the silent nights

A funeral, with plumes and lights

And music, went to Camelot;

Or when the Moon was overhead,

Came two young lovers lately wed.

"I am half sick of shadows," said

The Lady of Shalott.

 

A bow-shot from her bower-eaves,

He rode between the barley sheaves,

The sun came dazzling thro' the leaves,

And flamed upon the brazen greaves

Of bold Sir Lancelot.

A red-cross knight for ever kneel'd

To a lady in his shield,

That sparkled on the yellow field,

Beside remote Shalott.

 

The gemmy bridle glitter'd free,

Like to some branch of stars we see

Hung in the golden Galaxy.

The bridle bells rang merrily

As he rode down to Camelot:

And from his blazon'd baldric slung

A mighty silver bugle hung,

And as he rode his armor rung

Beside remote Shalott.

 

All in the blue unclouded weather

Thick-jewell'd shone the saddle-leather,

The helmet and the helmet-feather

Burn'd like one burning flame together,

As he rode down to Camelot.

As often thro' the purple night,

Below the starry clusters bright,

Some bearded meteor, burning bright,

Moves over still Shalott.

 

His broad clear brow in sunlight glow'd;

On burnish'd hooves his war-horse trode;

From underneath his helmet flow'd

His coal-black curls as on he rode,

As he rode down to Camelot.

From the bank and from the river

He flashed into the crystal mirror,

"Tirra lirra," by the river

Sang Sir Lancelot.

 

She left the web, she left the loom,

She made three paces through the room,

She saw the water-lily bloom,

She saw the helmet and the plume,

She look'd down to Camelot.

Out flew the web and floated wide;

The mirror crack'd from side to side;

"The curse is come upon me," cried

The Lady of Shalott.

 

In the stormy east-wind straining,

The pale yellow woods were waning,

The broad stream in his banks complaining.

Heavily the low sky raining

Over tower'd Camelot;

Down she came and found a boat

Beneath a willow left afloat,

And around about the prow she wrote

The Lady of Shalott.

 

And down the river's dim expanse

Like some bold seer in a trance,

Seeing all his own mischance --

With a glassy countenance

Did she look to Camelot.

And at the closing of the day

She loosed the chain, and down she lay;

The broad stream bore her far away,

The Lady of Shalott.

 

Lying, robed in snowy white

That loosely flew to left and right --

The leaves upon her falling light --

Thro' the noises of the night,

She floated down to Camelot:

And as the boat-head wound along

The willowy hills and fields among,

They heard her singing her last song,

The Lady of Shalott.

 

Heard a carol, mournful, holy,

Chanted loudly, chanted lowly,

Till her blood was frozen slowly,

And her eyes were darkened wholly,

Turn'd to tower'd Camelot.

For ere she reach'd upon the tide

The first house by the water-side,

Singing in her song she died,

The Lady of Shalott.

 

Under tower and balcony,

By garden-wall and gallery,

A gleaming shape she floated by,

Dead-pale between the houses high,

Silent into Camelot.

Out upon the wharfs they came,

Knight and Burgher, Lord and Dame,

And around the prow they read her name,

The Lady of Shalott.

 

Who is this? And what is here?

And in the lighted palace near

Died the sound of royal cheer;

And they crossed themselves for fear,

All the Knights at Camelot;

But Lancelot mused a little space

He said, "She has a lovely face;

God in his mercy lend her grace,

The Lady of Shalott."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://ringsideseat.blogspot.com

Shalott kisasszonya (Magyar)

Folyón innen s túl fekszenek

széles rozs, árpa tengerek,

ölelvén dombot és eget,

és rajtuk át egy út vezet

szép Camelot felé.

A népek föl s le járnak ott,

csodálván mind a liljomot,

mik benőtték az elhagyott

Shalottnak szigetét.

 

Hol nyárfa reszket, s hófehér,

bús fűzfa ága vízbe ér,

lágy fodrot sző az esti szél

a vízre, mely nyugodni tér

szép Cameloton át.

S virágok közt a csendben áll

egy négytornyú nagy szürke vár

mely évek óta őrzi már

Shalott kisasszonyát.

 

S a fűzek közt a part alatt

sok ló vonta uszály haladt,

és kecses vitorlás szaladt

le, hogy nyomán a hab hasadt,

szép Cameloton át.

De ismerik-é odaát?

S ki látta vajh kezét, haját,

vagy ablakában őt magát,

Shalott kisasszonyát?

 

Csupán az árpa közt korán

kaszáló béres hallja tán,

miként visszhangzik egy vidám

ének az ár túloldalán

Camelotba tova.

S a béres, kit az este ott

ér kéve közt, hallván, legott

szól halkan: ‘Ez biz’ ő, Shalott

Tündérkisasszonya.’

 

Kinek kezén csak egyre jár

egy bűvös színpompás fonál.

S reá úgy átkok átka vár,

ha arra pillant, merre áll

Camelot városa.

S számára átka rejtelem,

imígy csupán a szőttesen

serénykedik szép csöndesen

Shalott kisasszonya.

 

És egész álló éven át

egy tükör borítja falát.

S tükrében árnyak nagy hadát

szemléli, mert az útra lát,

mely Camelotba tér.

Folyón örvénylik ott a hab

az útnál, min sok nyers alak,

s vásári árus lány halad

és Shalottból kiér.

 

S ritkán apát baktat lován,

vagy boldog leánykák nyomán

apród igyekszik szaporán

s pásztorlegény az út porán

tart szép Camelotba;

S olykor lovag is átsuhan

tükrén, de néki nincs olyan,

mert ő csak sző magányosan,

Shalott kisasszonya.

 

S mindazt, mi tükrében lebeg,

szép szõttesében őrzi meg:

gyakran, mikor más szendereg,

temetni indult bús sereg

tartott Camelotba.

S máskor magasban járt a Hold,

tükrébe ifjú pár hatolt,

„Emészt világom árnya” szólt

Shalott kisasszonya.

 

Midőn fenn járt a rét felett

a Nap, épp akkor érkezett

az árpa közt, mely kéve lett,

s vakító vértben léptett

merész Sir Lancelot.

Veres keresztes hős vitéz

térdel pajzsán s egy hölgyre néz,

és pajzsa szikrát hányt a réz

mezőn, min állt Shalott.

 

Kantárja úgy villant talán,

mint némely tiszta éjszakán

a csillag fenn az éj taván,

s csengettyűk szóltak, míg lován

Camelot felé haladt.

S övébe ott, hol kardja volt,

egy nagy ezüst kürtöt csatolt,

s így csengve-bongva lovagolt

Shalott vára alatt.

 

S a tündöklő kék délidőn,

szép nyerge csillogott dicsőn;

sisak, s a dísz a fejtetőn

egy csóvaként lángolt, midőn

Camelotba ügetett.

Miként ha bíbor alkonyon

szakállas üstökös oson

az égen át, csillagnyomon

Shalott vára felett.

 

A Nap csillant szemöldökén;

Lova patáin járt a fény;

S a sisak aljánál a szén-

szín haja lengett könnyedén;

közel már Camelot.

S amint a parton lovagolt,

a kristálytükörbe hatolt,

s ott „tralla-lalla”, így dalolt,

merész Sir Lancelot.

 

A hölgy elejtve szőttesét,

feledte átkát, s jóeszét,

a mélybe vetve két szemét,

meglátta őt, hol állt a szép

Camelot városa.

S mit szőtt, a szőttes elszakadt,

a bűvös tükör meghasadt,

"Lesújt az átok!" - így riadt

Shalott kisasszonya.

 

Medrében feljajdult az ár,

keletről vad szél tépte már

a sápadt erdőt, és a sár

csak nőtt, amint ázott a vár,

Camelot városa.

Lejött, a tornyát elhagyá,

s kikötve egy bús fűz alá,

egy bárkát lelt, s felírta rá:

„Shalott kisasszonya”

 

És lent a folyó mély, sötét

vizén -már látva végzetét-

emelte fel tekintetét,

s immár ekképp nézte szép

Camelot városát.

És midőn leszállott a Nap,

eloldozá a láncokat,

s magával vitte őt a hab,

Shalott kisasszonyát.

 

S amint feküdt ott, hófehér

köpenyét verdeste a szél,

-befödte hulló falevél-

Nem messze már az úti cél:

Camelot városa.

S midőn a folyón szelte át

fűz födte domboknak sorát,

elzengte utolsó dalát,

Shalott kisasszonya.

 

S dalát hallották messze lenn,

mint zengte, fennen, s csendesen,

míg már szemének fénye sem

csillant, míg elhunyt teljesen.

S Camelot városát

elérte, ám meg azelőtt,

hogy elhagyá a tág mezőt,

a halál utolérte őt,

Shalott kisasszonyát.

 

S amott magas falak között,

sok tornác és torony mögött

egy fényes díszbe öltözött

sétányhoz ért, s elé szökött

Camelot városa.

Köréje gyűlt az úri nép,

lovag, lord s hívta mind nejét,

s a bárkán olvasták nevét:

„Shalott kisasszonya”

 

Vajon ki ő, s itt mit keres?

S a kastélyra félelmetes

csend szállt, megállt a sok nemes,

s keresztet hányt egész neves

Camelot városa.

Csak Lancelot szólt csöndesen:

„Mily bájos arc! Az Ég legyen

kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn

Shalott kisasszonya.”



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://ejkozep.blogspot.com

minimap