Tessimond, A. S. J.: The British

We are a people living in shells and moving

Crablike; reticent, awkward, deeply suspicious;

Watching the world from a corner of half-closed eyelids,

Afraid lest someone show that he hates or loves us,

Afraid lest someone weep in the railway train.

We are coiled and clenched like a foetus clad in armour.

We hold our hearts for fear they fly like eagles.

We grasp our tongues for fear they cry like trumpets.

We listen to our own footsteps. We look both ways

Before we cross the silent empty road.

We are a people easily made uneasy,

Especially wary of praise, of passion, of scarlet

Cloaks, of gesturing hands, of the smiling stranger

In the alien hat who talks to all or the other

In the unfamiliar coat who talks to none.

We are afraid of too-cold thought or too-hot

Blood, of the opening of long-shut shafts or cupboards,

Of light in caves, of X-rays, probes, unclothing

Of emotion, intolerable revelation

Of lust in the light, of love in the palm of the hand.

We are afraid of, one day on a sunny morning,

Meeting ourselves or another without the usual

Outer sheath, the comfortable conversation,

And saying all, all, all we did not mean to,

All, all, all we did not know we meant.

Páncélban élő nép vagyunk, úgy járunk, mint a rák;

hallgatagon, esetlenül és telve gyanuval,

lessük a világot félig lezárt pillánk alól,

félünk, valaki kimondja, hogy gyűlöl vagy szeret,

félünk, valaki elsírja magát a vonaton.

Mint magzat a burokban magunkba zártak vagyunk,

szívünket markoljuk, fel ne repüljön, mint a sas,

nyelvünket fékezzük, ne kiáltozzon, mint a kürt,

saját léptünket vigyázzuk. Szétnézünk kétszer is,

mielőtt átmegyünk a magányos, csöndes uton.

Oly nép vagyunk, ki minden semmiségtől nyugtalan,

különösen ijeszt a dicséret, a düh, a rőt

köpeny, a hadonászás, a mosolygó idegen,

ki idegen kalapban szól mindenkihez, vagy az,

ki szokatlan kabátot hord és nem szól senkihez.

Ijeszt a túl-hideg gondolat és a túl-meleg

vér, és ha régen-zárt rekeszt vagy szekrényt nyitni kell,

a fénylő üreg, a röntgen, szonda, a meztelen

érzelem és a fényben elviselhetetlenül

kinyilvánuló vágy, tenyerünkben a szerelem.

S félünk nagyon, hogy egy napon, egy tiszta reggelen

találkozunk magunkkal vagy mással a megszokott

külső burok nélkül, a kellemes beszélgetés

nélkül és mind, mind azt mondjuk, amit nem akarunk,

mind, mind azt, miről, hogy akarjuk sem tudtuk soha.