Poet: 1935 (Angol)
See, on gravel paths under the harpstrung trees
He steps so near the water that a swan’s wing
Might play upon his lank locks with its wind,
The lake’s voice and the rolling of mock waves
Make discord with the voice within his ribs
That thunders as heart thunders, slows as heart slows.
Is not his heart imprisoned by the summer
Snaring the whistles of the birds
And fastening in its cage the flower’s colour?
No, he’s a stranger, outside the season’s humour,
Moves, among men caught by the sun,
With heart unlocked upon the gigantic earth.
He alone is free, and, free, moans to the sky.
He, too, could touch the season’s lips and smile,
But he is left. Summer to him
Is the unbosoming of the sun.
So shall he step till summer loosens its hold
On the canvas sky, and all hot colours melt
Into the browns of autumn and the sharp whites of winter,
And so complain, in a vain voice, to the stars.
Even among his own kin is he lost,
Is love a shadow on the wall,
Among all living men is a sad ghost.
He is not man’s nor woman’s man,
Leper among a clean people
Walks with the hills for company,
And has the mad trees’ talk by heart.
An image of decay disturbs the crocus
Opening its iris mouth upon the sill
Where fifty flowers breed in a fruit box,
And washing water spilt upon their necks
Cools any ardour they may have
And he destroys, though flowers are his loves,
If love he can being no woman’s man.
An image born out of the uproarious spring
Hastens the time of the geranium to breathe;
Life, till the change of mood, forks
From the unwatered leaves and the stiff stalks,
The old flowers’ legs too taut to dance,
But he makes them dance, cut capers
Choreographed on paper.
The image changes, and the flowers drop
Into their prison with a slack sound,
Fresh images surround the tremendous moon,
Or catch all death that’s in the air.
O lonely among many, the gods’ man
Knowing exceeding grief and the gods’ sorrow
That, like a razor, skims, cuts, and turns,
Aches till the metal meets the marrow,
You, too, know the exceeding joy
And the triumphant crow of laughter.
Out of a bird’s wing writing on a cloud
You capture more than man or woman guesses;
Rarer delight shoots in the blood
At the deft movements of the irises
Growing in public places than man knows.
See, on gravel paths under the harpstrung trees
Feeling the summer wind, hearing the swans,
Leaning from windows over a length of lawns,
On tumbling hills admiring the sea,
I am alone, alone complain to the stars.
Who are his friends? The wind is his friend,
The glow-worm lights his darkness, and
The snail tells of coming rain. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://mindofwinter.org |
|
Költő 1935-ben (Magyar)
Lám ott az úton hárfahúru fák alatt
oly közel lépdel ő a vízhez, hogy a hattyuszárny
szelével játszhatna szép-sima fürtjein,
A tó szavától s a görgő gúnyos haboktól
ó, úgy elüt bordák alatti hangja,
mely úgy dörög, ahogy a szív villámlik úgy csitul.
A szíve nem a nyár foglya vajon,
mely rabul ejti madár füttyszavát
s kalitkájába fogja virágok szinét?
De nem: magányos ő, kívül évszak szeszélyén,
Emberek közt a Nap ragadja meg,
Szíve ez óriás-földre oly nyitott.
Csak ő, csak ő szabad, az égnek mondja panaszát.
Megérinti évszakok ajkát s mosolyát,
De elhagyott. Néki a nyár,
ha keblét bontja a Nap.
Így lépked majd, ha enged nyár hatalma
a vászon-égen s a sok izzó szín
ősz barnáiba, tél fehéribe vegyül,
s haszontalan a csillagokhoz sir fel szüntelen.
Rokonai között is elveszett,
szerelme árny a falakon.
Az élők között bús szellem csupán,
Lénye: se férfi, se nő.
Leprásként jár tiszták között
s csak a hegyek a társai
s kívülről fújja bolond fák szavát.
Romlások képe bánt krókuszokat,
párkányra nyitva írisz-ajkukat,
hol ládában ötven virág tenyész
s a nyakukra kiöntött kanna-víz,
ha volt is, lehűt minden lángolást
Így pusztít ő, szerelme bár minden virág,
mert szerethet vajon, ki egy nőnek se férfiú?
A harsány tavasz előképe
muskátli lélegzését sürgeti;
Az élet, míg kedélye nem borul,
kiválik fonnyadt levelek s szárak közül
s ha az öregvirág lába tánchoz merev is,
a költő megtáncoltatja, csinál
papír-koreográfiát
Majd változik a kép s a virágok ernyedten
igába hajtják fejüket.
Friss képek rajzzák az Óriás Holdat körül,
s halált halásznak, mi a légbe leng.
Ó sokak közt magányos, bár istenek embere,
kiben mérhetlen gyász s istenek búja el
mely mint penge, súrolva vág, hasít,
amíg a fém velőt nem ér,
Te, ki ismered a mérhetlen Örömet is,
s a nevetés ujjongó károgását,
Felhőre író madár betűiből
többet merítesz, miként gondolná sok férfi, nő,
és finomabb tűzbe hozza a vért
íriszek hajlékony mozdulata,
mik lengenek parkban, - mint azt sokan sejtenék.
Lám ott az úton, hárfahúru fák alatt,
tapintván nyár szelét, fülelvén hattyu-szót,
ablakból nézve messze pázsitot,
bukó hegyekről csodálva tenger vizét,
Magam vagyok. Magam, ki csak a csillagokhoz sír.
Kik a barátai? Barátja szél,
a jánosbogár világítja éjét
s csiga szól, ha jő eső.
1935 (első variáns 1933)
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | E. G. |
|