Traherne, Thomas: A hír (News Magyar nyelven)

News from a foreign country came,

As if my treasures and my joys lay there;

So much it did my heart inflame,

'Twas wont to call my soul into mine ear;

Which thither went to meet

Th' approaching sweet,

And on the threshold stood

To entertain the secret good;

It hover'd there

As if 'twould leave mine ear,

And was so eager to embrace

Th' expected tidings as they came,

That it could change its dwelling place

To meet the voice of fame.

As if new tidings were the things

Which did comprise my wished unknown treasure,

Or else did bear them on their wings,

With so much joy they came, with so much pleasure,

My soul stood at the gate

To recreate

Itself with bliss, and woo

Its speedier approach; a fuller view

It fain would take,

Yet journeys back would make

Unto my heart, as if 'twould fain

Go out to meet, yet stay within,

Fitting a place to entertain

And bring the tidings in.

What sacred instinct did inspire

My soul in childhood with an hope so strong?

What secret force mov'd my desire

T' expect my joys beyond the seas, so young?

Felicity I knew

Was out of view;

And being left alone,

I thought all happiness was gone

From earth; for this

I long'd for absent bliss,

Deeming that sure beyond the seas,

Or else in something near at hand

Which I knew not, since nought did please

I knew, my bliss did stand.

But little did the infant dream

That all the treasures of the world were by,

And that himself was so the cream

And crown of all which round about did lie.

Yet thus it was! The gem,

The diadem,

The ring enclosing all

That stood upon this earthen ball;

The heav'nly eye,

Much wider than the sky,

Wherein they all included were;

The love, the soul, that was the king

Made to possess them, did appear

A very little thing.

    A hír messziről érkezett,

akárha kincsem, pénzem volna ott,

    fülembe hívta lelkemet,

szívembe égő lángot állitott.

          Hogy lássa, aki jön,

                a küszöbön

        lelkem repesve várt,

    az ismeretlen Jóra várt.

              Ott lebegett,

    elhagyta fülemet,

elhagyta szinte lakhelyét.

Türelmetlen volt, izgatott,

akarta látni mielébb

    az örömhírhozót.

    Akárha jönne szárnyakon,

sebesen és gyönyörrel telve el,

    én messzeföldi vagyonom

a hír emelte gyors szárnyára fel.

        Lelkem a kapuban

              állt szomjasan,

          hogy szomját oltaná,

    s a mennyből áldás hullna rá.

              Bár teljesebb

    látvány nincs, kedvesebb,

nem várt a hírre kint tovább.

Hogy vendégét bent lássa meg,

lelkem szívembe visszaszállt,

    és szállást készitett.

    Miféle ösztön volt, ami

gyermekkoromtól azt súgta nekem,

    hogy jóhírt fogok hallani,

a tengerentúl nékem így üzen?

          A boldogság akár

              messzire jár,

          akár hozzám közel,

    kezem ügyében bújik el,

              nem láthatom,

    tudtam, bár vágytam rá nagyon.

Mivel örömöm messzeszállt,

sorsomra engem itthagyott,

jókedvem szomorúra vált:

    mily kegyben bízhatok?

    A kisded nem hihette el,

hogy minden kincs csak egyedül övé,

    ki fején koronát visel,

a gazdagság letéve őköré,

          hogy koronája közepén

                ő a diadém,

          s a földet ölelő

    gyűrű is egymagában ő.

              Az égi szem

    tágasabb, mint a menny.

Ki birtokolni hívatott

e mérhetetlen kincseket,

királyánál a kincs nagyobb,

    úgy tűnt föl, ékesebb.