Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Turner, W. J.: Hymn To Her Unknown

Turner, W. J. portréja

Hymn To Her Unknown (Angol)

In despair at not being able to rival the creations of God
I though on her
Whom I saw on the twenty-fourth of August nineteen thirty-four
Having a tea on the fifth story of Sawn and Edgar’s
In Piccadilly Circus
 
She sat facing me with an older woman and a younger
And a little boy aged about five;
I could see that she was his mother,
Also she wore a wedding ring and one set with diamonds.
 
She was about twenty-five years old,
Slim, graceful, disciplined;
She had none of the mannerism of the suburbs,
No affectations, a low clear speech, good manners,
Hair thick and undyed.
 
She knew that she was beautiful and exceedingly attractive,
Every live of her dress showed it;
She was cool and determined and laughed heartily,
A wide mouth with magnificent teeth.
 
And having said this I come to beginning of my despair,
Despair that I in no way can describe her
Or bring before the eyes of the present or the future
This image I saw.
 
Hundreds and hundreds of women do I see
But rarely a woman on whom my eyes linger
As the eyes of Venus lingered on Adonis.
 
What is the use of being a poet?
Is it not a farce to call an artist a creator,
Who can create nothing, not even re-present what his eyes have seen?
 
She never showed a sign that she saw me
But I knew and she knew I knew –
Our eyes fleeting past, never meeting directly
Like that vernal twinkling of butterflies
To which Coleridge compared Shakespeare’s Venus and Adonis.
 
And, like Venus, I lavished my love upon her
I dallied with her hair, her delicate skin and smooth limbs,
On her arms were heavy thick bangles
Like the ropes of my heart’s blood.
 
Could I express the ecstasy of my adoration?
Mating with her were itself a separation!
Only our bodies fusing in a flame of crystal
Burning in an infinite empyrean
Until all the blue limitless heaven were drunken
In one globe of united perfection
Like a bubble that is all the oceans of the world ascending
To the fire that is the fire of fires, transcending
The love of God, the love of God, the love of God -
 
Ah, my pitiful efforts now ending
 
I remember a bough of coral
Flower of the transparent sea
Delicate pink as though a ray of sun descending
Pathless into the ocean
Printed to foot of Venus
Where bloomed this asphodel.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://sashabo.tumblr.com

Himnusz hozzá, az ismeretlenhez (Magyar)

Csüggedten, merthogy a teremtett lényt szóval fel nem érem,
rá gondolok,
akit augusztus tizenhetedikén hét harmincnégykor
láttam teázni Swan és Edgárnál az ötödik emeleten
a Piccadilly Circuson.
 
Szemben ült velem, egy idősebb és egy fiatalabb nővel
és egy ötéves forma kisfiúval,
láthatólag a fia volt;
jegygyűrűt viselt és egy gyémántköves gyűrűt is.
 
Huszonöt lehetett,
karcsú, graciőz és mégis szigorú;
nem affektált, s nyoma se volt benne a félműveltek
hangosságának, halkan, tisztán ejtette a szót;
haja tömött volt s természetes színű.
 
Tudta, hogy szép és feltünően vonzó,
ruhája minden ránca erre vallott;
hűvös volt és határozott és szívből nevetett,
kimutatva formás szájában felséges fogait.
 
S hogy mindezt elmondtam, fog el a csüggedés,
a csüggedés, hogy semmi módon sem írhatom le őt,
hogy képtelen vagyok a jelen s a jövő szeme
elé idézni a képet, ahogy láttam.
 
Száz és száz nőt látok
De ritka az a nő, akin a szemem elidőz
Ahogy Vénusz szeme elidőzött Adoniszon.
 
Mi haszna egy költőnek?
Nem komédia, a művészt teremtőnek hívni
Ki nem hoz létre semmit, míg újra nem teremti, amit a szeme látott?
 
Parányi jelét sem adta, hogy észrevett,
de tudtam, s ő is tudta, hogy tudom.
Pillantásunk elsiklott egymás mellett,
mint pillangók, a tavaszi réten táncolók,
összehasonlítva Coleridge-t Shakespeare Vénuszával és Adoniszával.
 
És, mint Vénusz, pazaroltam rá szerelmem
Enyelegtem a hajával, finom bőrével és kecses végtagjaival,
Karján nehéz vastag karperecek
Mint szívem vérének kötelékei.
 
Ó, hogy mondjam el, milyen önkívületben bámultam őt?
Ahhoz képest vele hálnom is semmiség!
Talán ha testünk mint kristály-lángfolyam izzón
eggyéömölve felcsap a felső csillagkörökig,
ha az eggyévált tökély szférái,
mint buborékot, a föld minden tengerét
és az ég végtelen kékjét felisszák
tűznek tüzével tüzelve, túl
az isten határtalan szerelmén, túl, túl -
 
Jaj, nyomorultul kifulladok.
 
Emlékszem arra még, hogy egy korallág,
az áttetsző óceán virága,
lágy rózsaszín, mint leszálló napsugár,
az ösvénytelen tenger színén
mutatta Vénusz lábanyomát
nyiló aszfodéloszok között -



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap