Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Twain, Mark: Tom Sawyer kalandjai (részlet) (The Adventures of Tom Sawyer (detail) Magyar nyelven)

Twain, Mark portréja

The Adventures of Tom Sawyer (detail) (Angol)

Preface
Most of the adventures recorded in this book really occurred; one or two were experiences of my own, the rest those of boys who were schoolmates of mine. Huck Finn is drawn from life; Tom Sawyer also, but not from an individual -- he is a combination of the characteristics of three boys whom I knew, and therefore belongs to the composite order of architecture.
The odd superstitions touched upon were all prevalent among children and slaves in the West at the period of this story -- that is to say, thirty or forty years ago.
Although my book is intended mainly for the entertainment of boys and girls, I hope it will not be shunned by men and women on that account, for part of my plan has been to try to pleasantly remind adults of what they once were themselves, and of how they felt and thought and talked, and what queer enterprises they sometimes engaged in.
The Author.
Hartford, 1876.

Chapter I
"Tom!"
No answer.
"Tom!"
No answer.
"What's gone with that boy, I wonder? You Tom!"
No answer.
The old lady pulled her spectacles down and looked over them about the room; then she put them up and looked out under them. She seldom or never looked through them for so small a thing as a boy; they were her state pair, the pride of her heart, and were built for "style," not service -- she could have seen through a pair of stove-lids just as well. She looked perplexed for a moment, and then said, not fiercely, but still loud enough for the furniture to hear:
"Well, I lay if I get hold of you I'll --"
She did not finish, for by this time she was bending down and punching under the bed with the broom, and so she needed breath to punctuate the punches with. She resurrected nothing but the cat.
"I never did see the beat of that boy!"
She went to the open door and stood in it and looked out among the tomato vines and "jimpson" weeds that constituted the garden. No Tom. So she lifted up her voice at an angle calculated for distance and shouted:
"Y-o-u-u Tom!"
There was a slight noise behind her and she turned just in time to seize a small boy by the slack of his roundabout and arrest his flight.
"There! I might 'a' thought of that closet. What you been doing in there?"
"Nothing."
"Nothing! Look at your hands. And look at your mouth. What is that truck?"
"I don't know, aunt."
"Well, I know. It's jam -- that's what it is. Forty times I've said if you didn't let that jam alone I'd skin you. Hand me that switch."
The switch hovered in the air -- the peril was desperate --
"My! Look behind you, aunt!"
The old lady whirled round, and snatched her skirts out of danger. The lad fled on the instant, scrambled up the high board-fence, and disappeared over it.
His aunt Polly stood surprised a moment, and then broke into a gentle laugh.
"Hang the boy, can't I never learn anything? Ain't he played me tricks enough like that for me to be looking out for him by this time? But old fools is the biggest fools there is. Can't learn an old dog new tricks, as the saying is. But my goodness, he never plays them alike, two days, and how is a body to know what's coming? He 'pears to know just how long he can torment me before I get my dander up, and he knows if he can make out to put me off for a minute or make me laugh, it's all down again and I can't hit him a lick. I ain't doing my duty by that boy, and that's the Lord's truth, goodness knows. Spare the rod and spile the child, as the Good Book says. I'm a laying up sin and suffering for us both, I know. He's full of the Old Scratch, but laws-a-me! he's my own dead sister's boy, poor thing, and I ain't got the heart to lash him, somehow. Every time I let him off, my conscience does hurt me so, and every time I hit him my old heart most breaks. Well-a-well, man that is born of woman is of few days and full of trouble, as the Scripture says, and I reckon it's so. He'll play hookey this evening [*], and I'll just be obleeged to make him work, to-morrow, to punish him. It's mighty hard to make him work Saturdays, when all the boys is having holiday, but he hates work more than he hates anything else, and I've got to do some of my duty by him, or I'll be the ruination of the child."
Tom did play hookey, and he had a very good time. He got back home barely in season to help Jim, the small colored boy, saw next-day's wood and split the kindlings before supper -- at least he was there in time to tell his adventures to Jim while Jim did three-fourths of the work. Tom's younger brother (or rather half-brother) Sid was already through with his part of the work (picking up chips), for he was a quiet boy, and had no adventurous, troublesome ways.
While Tom was eating his supper, and stealing sugar as opportunity offered, Aunt Polly asked him questions that were full of guile, and very deep -- for she wanted to trap him into damaging revealments. Like many other simple-hearted souls, it was her pet vanity to believe she was endowed with a talent for dark and mysterious diplomacy, and she loved to contemplate her most transparent devices as marvels of low cunning. Said she:
"Tom, it was middling warm in school, warn't it?"
"Yes'm."
"Powerful warm, warn't it?"
"Yes'm."
"Didn't you want to go in a-swimming, Tom?"
A bit of a scare shot through Tom -- a touch of uncomfortable suspicion. He searched Aunt Polly's face, but it told him nothing. So he said:
"No'm -- well, not very much."
The old lady reached out her hand and felt Tom's shirt, and said:
"But you ain't too warm now, though." And it flattered her to reflect that she had discovered that the shirt was dry without anybody knowing that that was what she had in her mind. But in spite of her, Tom knew where the wind lay, now. So he forestalled what might be the next move:
"Some of us pumped on our heads -- mine's damp yet. See?"
Aunt Polly was vexed to think she had overlooked that bit of circumstantial evidence, and missed a trick. Then she had a new inspiration:
"Tom, you didn't have to undo your shirt collar where I sewed it, to pump on your head, did you? Unbutton your jacket!"
The trouble vanished out of Tom's face. He opened his jacket. His shirt collar was securely sewed.
"Bother! Well, go 'long with you. I'd made sure you'd played hookey and been a-swimming. But I forgive ye, Tom. I reckon you're a kind of a singed cat, as the saying is -- better'n you look. This time."
She was half sorry her sagacity had miscarried, and half glad that Tom had stumbled into obedient conduct for once.
But Sidney said:
"Well, now, if I didn't think you sewed his collar with white thread, but it's black."
"Why, I did sew it with white! Tom!"
But Tom did not wait for the rest. As he went out at the door he said:
"Siddy, I'll lick you for that."
In a safe place Tom examined two large needles which were thrust into the lapels of his jacket, and had thread bound about them -- one needle carried white thread and the other black. He said:
"She'd never noticed if it hadn't been for Sid. Confound it! sometimes she sews it with white, and sometimes she sews it with black. I wish to geeminy she'd stick to one or t'other -- I can't keep the run of 'em. But I bet you I'll lam Sid for that. I'll learn him!"
He was not the Model Boy of the village. He knew the model boy very well though -- and loathed him.
Within two minutes, or even less, he had forgotten all his troubles. Not because his troubles were one whit less heavy and bitter to him than a man's are to a man, but because a new and powerful interest bore them down and drove them out of his mind for the time -- just as men's misfortunes are forgotten in the excitement of new enterprises. This new interest was a valued novelty in whistling, which he had just acquired from a negro, and he was suffering to practise it undisturbed. It consisted in a peculiar bird-like turn, a sort of liquid warble, produced by touching the tongue to the roof of the mouth at short intervals in the midst of the music -- the reader probably remembers how to do it, if he has ever been a boy. Diligence and attention soon gave him the knack of it, and he strode down the street with his mouth full of harmony and his soul full of gratitude. He felt much as an astronomer feels who has discovered a new planet -- no doubt, as far as strong, deep, unalloyed pleasure is concerned, the advantage was with the boy, not the astronomer.
The summer evenings were long. It was not dark, yet. Presently Tom checked his whistle. A stranger was before him -- a boy a shade larger than himself. A new-comer of any age or either sex was an impressive curiosity in the poor little shabby village of St. Petersburg. This boy was well dressed, too -- well dressed on a week-day. This was simply astounding. His cap was a dainty thing, his closebuttoned blue cloth roundabout was new and natty, and so were his pantaloons. He had shoes on -- and it was only Friday. He even wore a necktie, a bright bit of ribbon. He had a citified air about him that ate into Tom's vitals. The more Tom stared at the splendid marvel, the higher he turned up his nose at his finery and the shabbier and shabbier his own outfit seemed to him to grow. Neither boy spoke. If one moved, the other moved -- but only sidewise, in a circle; they kept face to face and eye to eye all the time. Finally Tom said:
"I can lick you!"
"I'd like to see you try it."
"Well, I can do it."
"No you can't, either."
"Yes I can."
"No you can't."
"I can."
"You can't."
"Can!"
"Can't!"
An uncomfortable pause. Then Tom said:
"What's your name?"
"'Tisn't any of your business, maybe."
"Well I 'low I'll make it my business."
"Well why don't you?"
"If you say much, I will."
"Much -- much -- much. There now."
"Oh, you think you're mighty smart, don't you? I could lick you with one hand tied behind me, if I wanted to."
"Well why don't you do it? You say you can do it."
"Well I will, if you fool with me."
"Oh yes -- I've seen whole families in the same fix."
"Smarty! You think you're some, now, don't you? Oh, what a hat!"
"You can lump that hat if you don't like it. I dare you to knock it off -- and anybody that'll take a dare will suck eggs."
"You're a liar!"
"You're another."
"You're a fighting liar and dasn't take it up."
"Aw -- take a walk!"
"Say -- if you give me much more of your sass I'll take and bounce a rock off'n your head."
"Oh, of course you will."
"Well I will."
"Well why don't you do it then? What do you keep saying you will for? Why don't you do it? It's because you're afraid."
"I ain't afraid."
"You are."
"I ain't."
"You are."
Another pause, and more eying and sidling around each other. Presently they were shoulder to shoulder. Tom said:
"Get away from here!"
"Go away yourself!"
"I won't."
"I won't either."
So they stood, each with a foot placed at an angle as a brace, and both shoving with might and main, and glowering at each other with hate. But neither could get an advantage. After struggling till both were hot and flushed, each relaxed his strain with watchful caution, and Tom said:
"You're a coward and a pup. I'll tell my big brother on you, and he can thrash you with his little finger, and I'll make him do it, too."
"What do I care for your big brother? I've got a brother that's bigger than he is -- and what's more, he can throw him over that fence, too." [Both brothers were imaginary.]
"That's a lie."
"Your saying so don't make it so."
Tom drew a line in the dust with his big toe, and said:
"I dare you to step over that, and I'll lick you till you can't stand up. Anybody that'll take a dare will steal sheep."
The new boy stepped over promptly, and said:
"Now you said you'd do it, now let's see you do it."
"Don't you crowd me now; you better look out."
"Well, you said you'd do it -- why don't you do it?"
"By jingo! for two cents I will do it."
The new boy took two broad coppers out of his pocket and held them out with derision. Tom struck them to the ground. In an instant both boys were rolling and tumbling in the dirt, gripped together like cats; and for the space of a minute they tugged and tore at each other's hair and clothes, punched and scratched each other's nose, and covered themselves with dust and glory. Presently the confusion took form, and through the fog of battle Tom appeared, seated astride the new boy, and pounding him with his fists. "Holler 'nuff!" said he.
The boy only struggled to free himself. He was crying -- mainly from rage.
"Holler 'nuff!" -- and the pounding went on.
At last the stranger got out a smothered "'Nuff!" and Tom let him up and said:
"Now that'll learn you. Better look out who you're fooling with next time."
The new boy went off brushing the dust from his clothes, sobbing, snuffling, and occasionally looking back and shaking his head and threatening what he would do to Tom the "next time he caught him out." To which Tom responded with jeers, and started off in high feather, and as soon as his back was turned the new boy snatched up a stone, threw it and hit him between the shoulders and then turned tail and ran like an antelope. Tom chased the traitor home, and thus found out where he lived. He then held a position at the gate for some time, daring the enemy to come outside, but the enemy only made faces at him through the window and declined. At last the enemy's mother appeared, and called Tom a bad, vicious, vulgar child, and ordered him away. So he went away; but he said he "'lowed" to "lay" for that boy.
He got home pretty late that night, and when he climbed cautiously in at the window, he uncovered an ambuscade, in the person of his aunt; and when she saw the state his clothes were in her resolution to turn his Saturday holiday into captivity at hard labor became adamantine in its firmness.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.cs.cmu.edu

Tom Sawyer kalandjai (részlet) (Magyar)

Előszó
A könyvben leírt kalandok nagy része valóban megtörtént, egyik-másik velem, a többi hajdani iskolatársaimmal. Huck Finnt, akárcsak Tom Sawyert, az életből lestem el, mégsem egy bizonyos fiúról mintáztam - három jól ismert gyerek vonásait egyesítettem benne a regényszerkesztés szabályai szerint.
 Az itt említett babonákat történetünk idejében - a harminc-negyven évvel ezelőtti Nyugaton - a gyerekek és a rabszolgák még nagyon komolyan vették.
 Noha könyvemet főképpen gyerekeknek szántam, remélem, a felnőttek sem teszik majd félre, hiszen szeretném bennük is gyengéden felidézni, milyenek voltak valamikor, hogyan éreztek, gondolkoztak és beszéltek, s olykor micsoda különös dolgokba keveredtek.
A szerző
Hartford, 1876

I. Fejezet
- Tom!
Semmi válasz.
- Tom!
Semmi válasz.
- Kíváncsi vagyok, hol csatangol ez a gyerek! Hé, Tom!
Az idős hölgy letolta orrán a szemüvegét, és elnézett fölötte, körös-körül a szobában; aztán visszatolta, és alatta nézett körül. Ritkán vagy tán sohasem nézett át rajta egyenesen olyan jelentéktelen valami miatt, mint egy kisfiú. Ez a szemüveg dísztárgy volt, szíve büszkesége, az "előkelőség" érdekében, nem szükségből készült; két tűzhelykarikán keresztül éppen olyan jól látott volna. Pillanatig zavarodottan állt, aztán nem túl hangosan, csak éppen hogy a bútorok hallhassák, azt mondta:
- Csak kapjam a kezembe...
Nem fejezte be, lehajolt, az ágy alá böködött a söprűvel, nagyokat szusszant, hogy a bökések annál hatásosabbak legyenek. De csak a macskát riasztotta föl.
- Ilyen kölyök még nem volt a világon!
Kiállt a nyitott ajtóba, és szétnézett a paradicsomok és articsókák közt, amelyek a kertet jelentették. Tomnak se híre, se pora. Fölemelte hangját, hogy messzebbre is hallhassák, és elkiáltotta magát:
- Hé-é-é, Tom!
Halk nesz hallatszott a háta mögött, és ahogy hirtelen megfordult, éppen hogy el tudta kapni egy kölyök gallérját, amint el akart iszkolni.
- Na, ugye! Mindjárt gondolhattam volna a kamrára. Mit kerestél ott?
- Semmit!
- Semmit! Nézd csak meg a kezedet meg a szádat. Mi ragad rajta?
- Én nem tudom, néni.
- De én tudom! Lekvár, az bizony. Hát nem százszor megmondtam, hogy nyughass attól a lekvártól, különben megnyúzlak. Add csak ide azt a pálcát.
A pálca a levegőbe emelkedett. Elkerülhetetlennek látszott a végzet.
- Szent Isten! Nézz csak hátra, néni!
Az idős hölgy megpördült a sarkán, ijedtében összehúzta szoknyáját, a kölyök pedig egy pillanat alatt elszaladt, fölkapaszkodott a magas palánkra, és eltűnt mögötte. Polly néni egy pillanatig meghökkenve állt, aztán elnevette magát:
- Ördög vigye ezt a gyereket! Hát soha nem tanulok meg semmit? Hányszor ugratott már be ugyanígy, és mégse tudok rá vigyázni. Úgy látszik, mégiscsak igaz, hogy mentül öregebb valaki, annál kevesebb az esze. Nemhiába mondják: vén kutya nem tanul már újat. No, és nincs két nap egymás után, hogy ugyanúgy járatná a bolondját velem; hogy is tudhatnám, mit forral? Mintha pontosan tudná, meddig élhet vissza a türelmemmel, és azt is tudja, hogy ha egy szempillantásra kizökkent vagy megnevettet, vége az egésznek, nem vagyok képes megverni. Isten látja lelkem, nem teljesítem kötelességem evvel a gyerekkel szemben. Ha pihen a pálca, elkanászodik a tanítvány, mondják. Bűn ez, tudom én jól, s mindketten megszenvedünk majd érte. Mindig huncutságon jár az esze, de istenem, mégiscsak szegény elhalt nővérem gyereke szegényke, nincs szívem hozzá, úgy istenigazában elnadrágolni. Valahányszor eleresztem, furdal a lelkiismeret; de valahányszor kihúzza tőlem a lutrit, öreg szívem vallja kárát. Bizony, bizony, akit anya szült, annak meg vannak számlálva napjai, és rögösek az ő útjai, mint az írás mondja, és azt hiszem, úgy is van ez. Ma délután biztosan felé se megy az iskolának, holnap muszáj lesz munkára fognom, hogy megbüntessem. Keserves dolog szombaton dolgoztatni, mikor a többi fiú mind szabad, de a munkát jobban utálja, mint bármi mást, és hát teljesítenem kell vele szemben kötelességemet, különben én leszek az oka, ha rossz útra téved.
Tom csakugyan felé se ment az iskolának, és igen jól érezte magát. Későn jött meg, de még épp idejében, hogy vacsora előtt segítsen Jimnek, a kis néger fiúnak a másnapi fát felvágni és gyújtóst hasogatni - vagyis inkább idejében érkezett, hogy elmesélje kalandjait Jimnek, amíg Jim elvégezte a munka háromnegyed részét. Tom öccse (azaz inkább féltestvére), Sid, már elvégezte a maga dolgát, összeszedte a forgácsot. Sid csöndes fiú volt, nem járt kalandos, zavaros utakon. Míg Tom vacsorázott, és alkalmilag elcsórt egy kockacukrot, Polly néni mély és csalafinta kérdéseket intézett hozzá - szerette volna beismerő vallomásra kényszeríteni. Mint a hozzá hasonló jótét lelkek általában, azzal tetszelgett magának, hogy burkolt és rejtélyes diplomáciai képesség lappang benne, és legátlátszóbb csapdáiról is azt hitte, hogy azok a mélységes diplomáciai ravaszság remekei.
- Tom, nem volt nagyon meleg az iskolában?
- De igen.
- Túlságosan meleg volt, nem?
- De igen.
- Nem kerekedett kedved fürödni menni, Tom?
Valami átvillant Tomon - a sanda gyanú árnyéka. Kutatva nézett Polly néni szemébe, de az semmit sem árult el. Ezért azt mondta:
- Ne-em - igazán nem volt kedvem.
Az öreg hölgy megtapogatta Tom ingét.
- Nem is vagy nagyon kimelegedve.
Büszke volt rá, hogy most megállapította: a fiúnak száraz az inge, és senki nem is sejthette, hogy mi a szándéka. De Tom tudta már, hogy honnan fúj a szél. Ezért megelőzte a következő sakkhúzást.
- Vizet húztunk egymás fejére - az enyém is egész nedves még, nézd csak!
Polly nénit bántotta, hogy elmulasztotta ennek a fontos ténykörülménynek a megállapítását, és így a cselvetés nem sikerült, azonban új ötlete támadt:
- Tudom, ha vizet húztál a fejedre, csak nem fejtetted le a gallért, amit az ingre varrtam, mi? Gombold ki a kabátodat!
Minden aggodalom eltűnt Tom arcáról. Kinyitotta a kabátját. A gallér erősen oda volt varrva.
- Adta kölyke. No, csak tűnj el innét. Biztos voltam benne, hogy iskolát kerültél, és fürödtél. De most megbocsátok. Néha jobb vagy, mint amilyennek általában látszol.
Polly néni félig sajnálta, hogy éleselméjűsége így csődöt mondott, félig pedig örült, hogy Tom egyszerre ilyen engedelmes lett.
De Sidney megszólalt:
- Ejnye, mintha úgy emlékeznék, hogy fehér cérnával varrtad föl azt a gallért, most pedig feketével van odavarrva.
- Persze hogy fehérrel varrtam meg, Tom!
De Tom nem várta ki a végét. Amint kiugrott az ajtón, még hátraszólt:
- Siddy, ezért megkapod a magadét!
Biztonságba kerülve, Tom megvizsgálta a két hatalmas, kabátja hajtókájába tűzött, cérnával körültekert tűt, az egyik fehérrel, a másik feketével volt befűzve.
"Soha nem vette volna észre, ha Siddy nem szól - tűnődött. - Az ördög vigye el, a néni mindig cserélgeti, egyszer fehérrel varr, egyszer feketével. Igazán megmaradhatna valamelyiknél - magam is eltévesztettem már. De Sid is megemlegeti, amit azért kap, vagy egyszerűen leharapom a fejem!"
Tom nem állt éppen mintagyerek hírében. Jól ismerte a mintagyerekeket, és megfelelően utálta is őket.
Két perc alatt vagy még hamarább, minden baját elfelejtette. Nem mintha baja csak fikarcnyival is könnyebb és kevésbé keserves lett volna, mint a felnőtteké, hanem mert gondját új és nagyfokú érdekesség fújta el; ahogy a felnőttek minden gondját elfeledteti az új események izgalma. Az új érdekesség értékes, újfajta fütyülésmód volt, amit csak az előbb tanult egy négertől; ezt akarta most háborítatlanul gyakorolni. Furcsa, madárszerű füttyszó volt ez, folyamatos, trillaszerű hang, amit úgy lehet előidézni, hogy az ember a nyelvét rövid időközökben a szájpadlásához érteti fütyülés közben. Az olvasó bizonyára emlékszik rá gyerekkorából, hogy megy ez. Tom némi szorgalommal és figyelemmel rájött a nyitjára, és tele szájjal, tele szívvel, fütyörészve ballagott végig az utcán. Úgy érezte magát, mint a csillagász, amikor új bolygót fedez föl. Kétség sem fér hozzá, hogy ha csak a mélységes, nagyszerű, csorbítatlan gyönyörűségeket nézzük, Tomnak több volt belőle, mint a csillagásznak.
A nyári alkonyat hosszú volt. Még nem volt sötét. Tom egyszerre abbahagyta a fütyülést. Idegen fiú került eléje, paraszthajszállal nagyobb, mint ő. Bármily nemű vagy korú idegen izgató érdekességet jelentett a szegényes falucskában, St. Petersburgben. Amellett ez az új fiú jól volt öltözve - hétköznap! Szinte hihetetlen volt. Sapkáját mintha skatulyából húzták volna ki, végig gombos kék vászonkabátja új volt, és jól szabott nadrágja szintén. És cipőt viselt, pedig csak péntek volt! Még nyakkendője is volt: tarka csokor. Az egész fiúnak olyan városias színe volt, hogy Tom alig bírta ki. Mentül tovább bámult Tom erre a csodára, annál inkább fintorgott ennyi választékosság láttán, és annál ócskábbnak látta saját öltözékét. Egyik gyerek sem szólt egy szót sem. Ha egyik megmozdult, a másik is megmozdult - de csak oldalvást, körben. Szemtől szemben állottak, farkasszemet nézve. Végre Tom megszólalt:
- Földhöz váglak ám!
- Szeretném látni!
- Fogadjunk, hogy földhöz váglak.
- Dehogy vágsz.
- De bizony odaváglak.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De igen!
- De nem!
Kínos szünet támadt. Aztán Tom megkérdezte:
- Hogy hívnak?
- Semmi közöd hozzá.
- Majd megmutatom, hogy van közöm hozzá.
- Hát mért nem mutatod?
- Ha sokat mondod, bizony isten, megmutatom.
- Sokat mondom! Na, gyere, mutasd meg!
- Persze azt hiszed, valaki vagy? Ha akarnálak, fél kézzel is földhöz vághatnálak.
- Hát miért nem vágsz oda? Ha mondod?
- Oda is váglak, ha jár a szád.
- Ojjé, ismerem az ilyen fajtát, mint te.
- Most azt hiszed, előkelő vagy, mi? Micsoda sapka!
- Üsd le ezt a sapkát, ha mered. Isten bizony, beverem a képét, aki hozzá mer nyúlni!
- Hazudsz!
- Te hazudsz!
- Hazudsz, és gyáva vagy, csak a szád jár.
- Eredj innét, ha jót akarsz!
- Te, ha pofátlankodsz, fejbe váglak avval a kővel.
- Pont te vágsz fejbe.
- Igenis, én.
- Hát akkor lássuk! Mért csak ígérgeted mindig? Mért nem vágsz már fejbe? Félsz! Mi?
- Én nem félek!
- De félsz!
- Nem félek!
- Félsz!
Újabb szünet, mialatt farkasszemet néztek, majd újra kerülgetni kezdték egymást. Egyszerre váll a vállhoz kerültek. Tom azt mondta:
- Menj innét!
- Menj magad!
- Én nem megyek.
- Én mégúgy se.
Előrevetett lábbal álltak, igyekezve kinyomni egymást a helyükből, tele dühvel és erőlködéssel, de egyik sem tudta ellökni a másikat. Addig tülekedtek, amíg mindkettő vörös lett az erőlködéstől, aztán óvatosan abbahagyták, és Tom megszólalt:
- Gyáva kutya vagy. Ha szólok a bátyámnak, a kisujjával földhöz vág, és igazán szólok is neki.
- Azt hiszed, félek a bátyádtól? Az én bátyám erősebb nála, ha akarja, úgy átlódítja a te bátyádat a kerítésen, hogy csak úgy nyekken. (Mindkét báty légből kapott volt.)
- Hazudsz.
- Azért, mert te mondod...
Tom egy vonalat húzott a porban a nagy lába ujjával, és azt mondta:
- Ha át mersz lépni ezen a vonalon, úgy megverlek, hogy kiesik a szemed. Na, lépj át, ha mersz!
A másik azonnal átlépett rajta.
- No, hadd lássuk azt a verést! - mondta.
- Te, jobb, ha nem lökdösődsz, mert megjárod.
- Neked járt a szád, hát mi lesz?
- Isten bizony, két centért megvernélek.
Az új fiú elővett két centet a zsebéből, és gúnyosan nyújtotta Tom felé.
Tom kiütötte a kezéből.
Erre egy pillanat alatt egymáson hempergett a két gyerek a porban, mint két összeakaszkodott macska. Percek alatt összevissza szaggatták egymás ruháját, lekarmolták egymás arcát, beverték egymás orrát: tele porral és dicsőséggel. A gomolyag végre alakot öltött, és a csata ködén át megjelent Tom, amint maga alá gyűri az új fiút, és ököllel döngeti.
- Mondd, hogy elég! - lihegte.
Végre az idegen kinyögte:
- Elég! - Mire Tom eleresztette, mondván:
- No, most megkaptad a magadét. Máskor nézd meg, kivel pofázol.
Az új fiú ruháját porolgatva, hüppögve, szipogva eloldalgott; időnként visszanézett, Tomra vicsorított és fenyegetőzött, hogy legközelebb "majd megmutatja neki". Tom csak csúfolódva nevetett rá, és nagy büszkén léptetett el; de amint hátat fordított, az új fiú felkapott egy követ, jól hátba hajította Tomot, aztán uzsgyi, futott, mint a nyúl! Tom hazáig kergette a hitszegőt, és így azt is megtudta, hol lakik. Majd a kapuban állóharcba kezdett, s kitörésre akarta kényszeríteni az ellenséget, de az ellenfél csak fintorokat vágott rá az ablakból. Végül megjelent az ellenfél mamája, komisz, közönséges csirkefogónak mondta Tomot, és elkergette. Tom elvonult, de fogadkozott, hogy még ellátja a baját annak a fiúnak.
Jó későn érkezett haza, és amint óvatosan igyekezett az ablakon befelé, csapdába esett, a rá várakozó néni személyében. Mikor a néni meglátta Tom öltözetének állapotát, elhatározása, hogy Tom szombati szünetét kényszermunkára fogja változtatni, sziklaszilárddá vált.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap