Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Vaughan, Henry: Friends Departed

Vaughan, Henry portréja

Friends Departed (Angol)

They are all gone into the world of light!

And I alone sit ling'ring here;

Their very memory is fair and bright,

And my sad thoughts doth clear.

 

It glows and glitters in my cloudy breast,

Like stars upon some gloomy grove,

Or those faint beams in which this hill is drest

After the sun's remove.

 

I see them walking in an air of glory,

Whose light doth trample on my days:

My days, which are at best but dull and hoary,

Mere glimmering and decays.

 

O holy Hope! and high Humility,

High as the heavens above!

These are your walks, and you have show'd them me,

To kindle my cold love.

 

Dear, beauteous Death! the jewel of the Just,

Shining nowhere, but in the dark;

What mysteries do lie beyond thy dust,

Could man outlook that mark!

 

He that hath found some fledg'd bird's nest may know,

At first sight, if the bird be flown;

But what fair well or grove he sings in now,

That is to him unknown.

 

And yet as Angels in some brighter dreams

Call to the soul, when man doth sleep:

So some strange thoughts transcend our wonted themes,

And into glory peep.

 

If a star were confin'd into a tomb,

Her captive flames must needs burn there;

But when the hand that lock'd her up gives room,

She'll shine through all the sphere.

 

O Father of eternal life, and all

Created glories under Thee!

Resume Thy spirit from this world of thrall

Into true liberty.

 

Either disperse these mists, which blot and fill

My perspective still as they pass:

Or else remove me hence unto that hill,

Where I shall need no glass.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com/poem/friends-departed/

Egyedül ülök... (Magyar)

Egyedül ülők itt, a többi már

A fény felé halad,

Nagy emlékük szépíti most sivár,

Bús gondolatomat.

 

Borús szívemre izzik, mint sötét

Berekre csillag, halovány

Sugártól fénylik így a rét

Napáldozás után.

 

S én látom, amint tündökölve járnak,

Ragyognak napjaim fölött:

Az én napjaim tompa, őszes árnyak,

Romlás és csupa köd.

 

Ó, szent alázat! ó, magas remény!

Ti magasló egek!

Ti jártok ott s meggyújtja ez a fény

Hideg szerelmemet.

 

Te szép halál! igazak ékszere!

Ragyogsz, de csak sötéten át.

Ha látnók a sár mögött lényege

Nagy misztériumát!

 

Ki fészekre lel, rögtön látja jól,

Hogy nincs már benne a madár.

De ki tudja, milyen szép fán dalol?

Ki tudja, merre jár?

 

S mint lelkünket szólítják angyalok,

Ha tágabb álmot álmodik.

Szokott témánkat új gondolatok

Dicsfénnyel átszövik.

 

A sírba zárt csillag sötétbe vész,

Hiába égnek fényei,

De átragyog az égen, ha a kéz

Szabadon engedi.

 

Te, ki az élet s minden született

Dicsőség atyja vagy!

Vond ki e szolgaságból szellemed,

Legyen megint szabad.

 

Oszlasd el e zavart, mely mint konok

Köd száll a láthatáron át,

Vagy tégy e domb alá - szememnek ott

Üveg se kell, de lát.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://jazsoli5.freeblog.hu/archives/2008/09/23

minimap