Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Warren, John, Lord de Tabley: The Count of Senlis at his toilet

Warren, John, Lord de Tabley portréja

The Count of Senlis at his toilet (Angol)

What scrap is this, you thrust upon me now ?

Some grievance-bill ; I'm sick of seeing such.

What can these burghers always want with me ?

I am weary of petitions, yet they pour.

This is a brave word, liberty, indeed ;

And now-a-days each lean and mongrel whelp

Littered about these streets chimes in his voice

For liberty. I loathe the letters' sound.

How dare you bring this in at tiring time,

Fretting my soul? This chain is dull as brass,

Lean down, you caitiff, lacquer up the gold ;

Rub for your life, rub. There's another stone

Flawed in the centre droplet, where it shows,

Cracked like a nut ; why, man, it was a gem,

An amethyst as clear as a girl's eye.

And you must crash my chain about like sacks

Of Kathern pears ; there are no servants, none,

As I remember service, in these days ;

A new time pestilent ; each clown must ride,

And nobles trudge behind him in the dirt

Lay out my murrey-coloured velvet suit ;

How you detain me fumbling ; knave and fool,

Don't ruffle back the pile of Genoa's looms

With your rank sweating fingers the wrong way.

Do you suppose I wear a wild cat's fur

For your amusement ? You must play these tricks,

With only half-an-hour to banquet time ;

And when I rail, stand helpless, gibbering there,

As il a nobleman could tire himself

Like a field scare-crow against time and grain,

You'd have me round my shoulders toss a sack,

And give my hair one shake, and make an end,

And so stride in among the grey-green eyes,

And dainty hands, and little perfumed arms,

And white smooth laughing kittens at their play ;

Dear hearts, I think they call it love-making,

A purr begins it and a scratching ends,

Or each succeeds alternate ; bless them all :

You, with these darlings waiting, prove a snail,

Your careless hands would send me to the feast

Much as a diver from the castle moat,

Slimed in disorder. You've the mind, it seems,

And leisure to disgrace me. Try, my knave.

You that are born upon my liberties,

And I've the right of gibbet on my lands,

At least my fathers had it ; that's the same ;

If time is able to filch lawful rights

Away from any man without his leave,

Then let time void the ducats from my pouch,

When I refuse to spend them. Have then heed ;

And now this gentle rabble, that I own,

Have bribed you here, my thrall, to bring me in

A string of rank seditions on a rag

Of calfskin, at the very time and hour,

You know, it chiefly sets me out of gear

To find thus rudely thrust beneath my nose

The wrongs of carrion butchers, the sweet sighs

Of carters, longing after equal laws.

To push these in, of all the hours of the day,

To vex me here half-dressed, is shameless deed.

Consider only, certain moments hence

The banquet summons finds me, pest of heaven !

With my mind ruffled, half my clothes awry ;

I'm sent among the damsels at the board,

With a sour taste of serfdom in my mouth ;

I am put from my whole amenity ;

My pleasing power and courteous manner lost ;

For such light sunny ways will not beam out,

Unless I can forget, ignore, abolish,

The sweating boors penned in their styes below.


Man, man, is this a time for wrong and right ?

The doublet bulges, the ruff hangs awry,

Limp as the wool of some damp wethers fleece.

The feast is ready they are going down,

I hear Count Edmund, coxcomb, on the stairs

You loiter, varlet, and I'm late ; your deed ;

You thrust your charters when I ought to dress ;

Charters indeed. I, that have known it long,

Have never seen this precious burgh of mine

Save on the eve of starving thro' my dues,

At least their song has run so all these years.

And yet they are fed enough to roar out loud,

"Behold, we starve !" My ruffles ; that's the left,

You idiot And they breed too, breed like rats ;

So much the better for my toll per head.

They will not starve ; I'd like to see it done.

They can cheat hunger in a hundred ways ;

They rob my saw-pits clean of bran for bread ;

There never were such greedy knaves as these.

They clear my outer court of nettles next ;

They boil them, so I'm told, I hope they sting.

Well, I shall not complain, it saves the scythe,

And we great lords must wink and let ourselves

Be pilfered by the small fry halter-ripe.

It is the doom and meed of noble blood,

To be a prey to clowns ; and God, He knows,

I am not one of those who grudge the poor.

And so my kindness fills them full of corn,

And rains this plague down in petitions thus.

I am soft-hearted, they presume on this

And I will singe clean out your fishy eyes

With white-hot tongs, unless you make that cloak

Fall smoother on the carriage of my sword.

Why, you lean hound, whom mange will soon destroy,

And save your hanging, where's the scabbard brace ?

See, you have made it stick right out behind,

Like Satan's sister's broom-stick. And the cooks

Are at it dishing up. You fumble there,

As if the precious minutes stood like sheep,

And you'd the day to lie upon the grass

And count the crows. There, that goes better Come,

I'll glance on this petition What is here ?

" That our starvation is no idle tale,

Of his own seeing our liege lord must know ;

Since his own noble and peculiar pack,

In tufted sedges at the mort o' th' deer,

Lately unearthed a lean white woman dead

Confound the knaves ; and granting this were so,

This is a delicate and savoury thing

Just before dinner to remind me of.

This shall spoil all I meant to do for them ;

How dare they? Why this same wan rigid face,

Must thrust itself upon my grounds and die,

And sicken several pretty damsels found,

And spoil the hunting of a score of lords ;

And damp the show. No wonder ; I myself

Felt rather squeamish half a dial's turn,

And found strong waters needful to reset

The impassive mettle of high breeding's ways.

And then my Kate, who'll laugh a lawyer dumb,

Was all that evening dull as a town clock ;

And later on here catch this trash a word

More and I clap a double impost on,

And make them starve in earnest. Tell them so,

Sir thief, my varlet, their ambassador

Enough of this, why drivel we on these ?

Get, for Saint Job's sake, forward with my beard.

You push this trivial business in my jowl,

And make me dawdle over urgent cares,

And tice me to peruse, while your rough hands

Will turn me out a Scythian for the feast,

In barbarous disorder. Is that all?

My ring and gloves ; Count Edmund, there he goes ;

How that fool brags about his pedigree.

His veins must run pure ichor, ours mere blood.

I'd gladly try my rapier on his ribs,

And bleed him much as any plough-boy bleeds.

How can a man speak any such vain words ?

I hear him swinging down the corridor,

With all his plumage and bedizened hide

As clean as a cobswan's trust him for that

He has no thought above his skin and gloves,

Or at what angle his trim beard should grow :

Despatch, thou slave ; complete me, or indeed

He'll be before me with the duchess yet.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ebooksread.com/authors-eng

Senlis grófja öltözőjében (Magyar)

Mi ez a papír, mit akarsz megint?

Sérelmezés? számla? Torkig vagyok!

A polgárok! nyaggatnak itt örökké;

pedig feliratokból elegem van.

Szép kis világ; szabadság – köszönöm.

És ma ezek a korcs, kóbor kutyák,

az utcatöltelékek, ezt vonyítják

mind: szabadság! Felirat szó! Viszolygok.

Hogy mersz ezzel épp most fárasztani?

gyilkolni? Ez a lánc, nézd, fénytelen, mint

a réz, holott arany; fényesítsd ki, disznó!

Dörzsöld, vagy meghalsz, ha mondom! Középen

ott ni, egy kő is van, hibás a színe,

repedt mogyoró, ember, ez egy ékkő

volt, ametiszt; mint egy lány szeme, tiszta.

Te meg csak hozzávered bármihez,

mint egy zsák körtét; nincsenek ma szolgák,

á ahogy azt én értem, nincs olyasmi;

járvány, hogy lovon járnak a bohócok,

és a nemes mögöttük vánszorog, na –

tedd ki bársonyöltönyömet, a bíbor

színűt, ne tarts föl, te lajhár! Gazember,

észnél vagy? a drága génuai

szövetet ne gyűrd a mocskos kezeddel!

Vadmacskaszőrt hordjak, hogy te mulass?

És mit kell neked pont most szórakoznod:

fél óra sincs, és kezdődik az estély;

én meg itt rohadok, a guta üt meg!

Nemes úr vagyok, nem madárijesztő.

Talán kitennél az esőre is?

zsákkal a vállamon, ott fáradozzam?

Aztán csak rázzak egyet magamon, s így

lépkedjek ott a szürkés-zöld szemek,

finom kezek, parfümös kis karok,

vidám-fehér, játékos kiscicák közt?

Szerelmesdi, így hívják ezt a drágák:

dorombolva kezdik, karmolva végzik,

vagy váltogatva; az ég áldja őket!

S míg e kedvesek várnak, vacakolsz itt?

Gondatlan kezed úgy küldene el, mint

búvárt, a vár árkából, iszamos,

rendetlen-csapzott küllemmel. Bitang!

Volna eszed! Hát ne feledd, hogy én

vagyok urad s parancsolód, s ha tetszik,

fölköttetlek, bizony, van ily jogom,

apámnak legalábbis volt; ugye?

Ha az idő a törvényes jogoktól

megfoszthat engem, hát, miért ne tenne

ily próbát a dukátjaimmal is?

Hanem abból már nem esznek! Ügyelj hát;

s most ez a siserehad, szolga népem,

megveszteget téged, jobbágyomat, hogy

behozd lázadó szennyiratait,

borjúbőr rongyom amikor, tudod,

ez a leginkább fölhergel, igen,

hogy itt lelem, orromba bűzölögve,

hentesek búbaját, szekeresek

édes sóhaját, egyenlő jogokról.

Gyalázat, hogy épp félig öltözötten

kell ezt olvasnom, ocsmány zaklatás!

Gondold meg, pár perc, és estélyre hívnak,

és akkor ez itt – verné meg az isten!

Dúlt lélekkel, szénaboglya ruhában:

így küldesz a kisasszonyok közé,

számban szolgaság savanyu szagával;

nyájas modoromból kizökkenek,

vonzerőm, csábos lényem tovatűnt:

mert az ilyen könnyedség s ragyogás

akkor él csak, ha feledem, hogy is

izzad az istállókban mind a barbár.


Ember, mi ez, hol a jó, hol a rossz?

Duzzad a zeke, csálé a fodor,

akár a birka nedves gyapja. Már

kész a lakoma – mennek lefelé! –,

hallom Edmundot, ó, grófi piperkőc!

s te késlekedsz, inas, s elkésem én;

öltöztess! hagyd a beadványokat.

Beadványok! ismerem ezt a bandát;

egyre csak éhenhalnak, gyönyörűim:

és állítólag az adók miatt.

Vagy legalábbis ez a nóta járta.

Mégis, milyen jóltápláltan üvöltik:

,,Éhen halunk!" – Mandzsettát! ez a bal, te

idióta! – S patkányként szaporodnak;

hajrá, többet kapok az őrletési

vámon, fejenként! Dehogy halnak éhen!

Százféleképp kicselezik az éhet;

fűrészgödreimből rabolják a korpát:

kenyerükhöz! ez példátlan ripőkség!

Udvaromból megennék a csalánt is –

remélem, csíp, bármeddig főzik. Én nem

panaszkodom, nem kell majd sarabolni,

meg hát az úr – hunyjon szemet, ha kell,

és hagyja, néha! hogy ilyképp kifosszák

kis tolvajok. Ez a díjad, nemes vér!

Bohócok zsákmánya vagy! én meg, Isten

látja, sose nyúztam meg a szegényt.

Áldhatnak, hogy van ingyen gabonájuk

és a hála? mind e kérvények, íme!

Lágyszívű vagyok, aztán visszaélnek

vele – de kinyomom a halszemed, te,

sütővassal kapsz, ha köpenyemet

el nem igazgatod! Hogy áll az övnél?

Hé, kutya, a rüh egyen, föl se kelljen

akasztani! – a kardszíjam neked

jó így? Hátul eláll, akár a sátán

hugának seprűnyele! – A szakácsok

mindjárt tálalnak, te meg kacatolsz, mert

a perceket birkanyájnak hiszed, s csak

heverésznél mellettük a füvön,

számolnád a varjakat. – Na, ez így már

mégis más... lássuk a kérvényt...! Mi ez?

„Hogy éhezésünk tény, s nem puszta szólam,

hűbérurunk maga láthatta: mert

nemes vadászkutyái a minap,

szarvast űzvén, a vad kimúltakor,

egy csont és bőr nőt kapartak elő –"

Az istenbe a gazembereket! hát

tegyük fel, így volt, akkor is mocsokság,

vacsora előtt felidézni! Mindent

elrontottak, legjobb szándékomat!

Arcátlanság... És az a sápatag nő

mit jött a földemre, mit halt meg épp itt;

egy csomó szép lány rosszul lett, mikor

meglelték, lordok vadászata ment

tönkre, tiszta öröm! Én magam is

émelyegtem, nem csoda, és bizony,

ásványvizek kellettek, hogy nyugodt

kedélyem, rangom szerint, visszatérjen.

S jó Kate-em is, akinek kacagása

ügyvédeket némít máskor, borongott,

mint a toronyóra... Nesze! pimaszság!

még egy szó, és dupla adót rovok ki

rájuk, úgy majd éheznek. Tolvaj úr,

nagykövetük, inasom, mondd nekik, hogy

ebből elég, mit locsogjunk e tárgyban?

Szent Jóbra, a szakállam! Kész-e már?

Jössz itt ezzel a kínos üggyel, és

feltartasz, fontosabb dolgokban, úgy ám;

mit nekem ez a kérvény? vár az estély,

és a kezed alatt otromba barbár

válik belőlem! Kész. Ide a gyűrűm,

a kesztyűm! – Ott megy Edmund gróf; bolond ez,

ahogy a származásával dicsekszik.

Isteni vér, nyilván, mi meg a föld vad-

hajtásai! A tőröm megmutatná,

hogy vérzik el: bármi parasztgyerek

ugyanúgy! Akkor minek a hiúság? –

Hallom, mint halad, milyen lendülettel,

a folyosón, cifrán és tollasan,

mint egy hím hattyú – egyéb se, no, persze!

A bőre érdekli, a kesztyűje,

a nyírt szakálla; hogy jó szögben áll-e.

Siess, rabszolga! elkészülj! különben

a grófnőhöz ez itt nálam előbb ér.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/