Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Whitman, Walt: Song of Myself 1-12

Whitman, Walt portréja

Song of Myself 1-12 (Angol)


I celebrate myself, and sing myself,

And what I assume you shall assume,

For every atom belonging to me as good belongs to you.


I loafe and invite my soul,

I lean and loafe at my ease observing a spear of summer grass.


My tongue, every atom of my blood, form'd from this soil, this air,

Born here of parents born here from parents the same, and their

parents the same,

I, now thirty-seven years old in perfect health begin,

Hoping to cease not till death.

Creeds and schools in abeyance,

Retiring back a while sufficed at what they are, but never forgotten,

I harbor for good or bad, I permit to speak at every hazard,

Nature without check with original energy.



Houses and rooms are full of perfumes, the shelves are crowded with


I breathe the fragrance myself and know it and like it,

The distillation would intoxicate me also, but I shall not let it.


The atmosphere is not a perfume, it has no taste of the

distillation, it is odorless,

It is for my mouth forever, I am in love with it,

I will go to the bank by the wood and become undisguised and naked,

I am mad for it to be in contact with me.


The smoke of my own breath,

Echoes, ripples, buzz'd whispers, love-root, silk-thread, crotch and vine,

My respiration and inspiration, the beating of my heart, the passing

of blood and air through my lungs,

The sniff of green leaves and dry leaves, and of the shore and

dark-color'd sea-rocks, and of hay in the barn,

The sound of the belch'd words of my voice loos'd to the eddies of

the wind,

A few light kisses, a few embraces, a reaching around of arms,

The play of shine and shade on the trees as the supple boughs wag,

The delight alone or in the rush of the streets, or along the fields

and hill-sides,

The feeling of health, the full-noon trill, the song of me rising

from bed and meeting the sun.


Have you reckon'd a thousand acres much? have you reckon'd the earth much?

Have you practis'd so long to learn to read?

Have you felt so proud to get at the meaning of poems?


Stop this day and night with me and you shall possess the origin of

all poems,

You shall possess the good of the earth and sun, (there are millions

of suns left,)

You shall no longer take things at second or third hand, nor look through

the eyes of the dead, nor feed on the spectres in books,

You shall not look through my eyes either, nor take things from me,

You shall listen to all sides and filter them from your self.



I have heard what the talkers were talking, the talk of the

beginning and the end,

But I do not talk of the beginning or the end.


There was never any more inception than there is now,

Nor any more youth or age than there is now,

And will never be any more perfection than there is now,

Nor any more heaven or hell than there is now.


Urge and urge and urge,

Always the procreant urge of the world.


Out of the dimness opposite equals advance, always substance and

increase, always sex,

Always a knit of identity, always distinction, always a breed of life.

To elaborate is no avail, learn'd and unlearn'd feel that it is so.


Sure as the most certain sure, plumb in the uprights, well

entretied, braced in the beams,

Stout as a horse, affectionate, haughty, electrical,

I and this mystery here we stand.


Clear and sweet is my soul, and clear and sweet is all that is not my soul.


Lack one lacks both, and the unseen is proved by the seen,

Till that becomes unseen and receives proof in its turn.


Showing the best and dividing it from the worst age vexes age,

Knowing the perfect fitness and equanimity of things, while they

discuss I am silent, and go bathe and admire myself.


Welcome is every organ and attribute of me, and of any man hearty and clean,

Not an inch nor a particle of an inch is vile, and none shall be

less familiar than the rest.


I am satisfied--I see, dance, laugh, sing;

As the hugging and loving bed-fellow sleeps at my side through the night,

and withdraws at the peep of the day with stealthy tread,

Leaving me baskets cover'd with white towels swelling the house with

their plenty,

Shall I postpone my acceptation and realization and scream at my eyes,

That they turn from gazing after and down the road,

And forthwith cipher and show me to a cent,

Exactly the value of one and exactly the value of two, and which is ahead?



Trippers and askers surround me,

People I meet, the effect upon me of my early life or the ward and

city I live in, or the nation,

The latest dates, discoveries, inventions, societies, authors old and new,

My dinner, dress, associates, looks, compliments, dues,

The real or fancied indifference of some man or woman I love,

The sickness of one of my folks or of myself, or ill-doing or loss

or lack of money, or depressions or exaltations,

Battles, the horrors of fratricidal war, the fever of doubtful news,

the fitful events;

These come to me days and nights and go from me again,

But they are not the Me myself.


Apart from the pulling and hauling stands what I am,

Stands amused, complacent, compassionating, idle, unitary,

Looks down, is erect, or bends an arm on an impalpable certain rest,

Looking with side-curved head curious what will come next,

Both in and out of the game and watching and wondering at it.


Backward I see in my own days where I sweated through fog with

linguists and contenders,

I have no mockings or arguments, I witness and wait.



I believe in you my soul, the other I am must not abase itself to you,

And you must not be abased to the other.


Loafe with me on the grass, loose the stop from your throat,

Not words, not music or rhyme I want, not custom or lecture, not

even the best,

Only the lull I like, the hum of your valved voice.


I mind how once we lay such a transparent summer morning,

How you settled your head athwart my hips and gently turn'd over upon me,

And parted the shirt from my bosom-bone, and plunged your tongue

to my bare-stript heart,

And reach'd till you felt my beard, and reach'd till you held my feet.


Swiftly arose and spread around me the peace and knowledge that pass

all the argument of the earth,

And I know that the hand of God is the promise of my own,

And I know that the spirit of God is the brother of my own,

And that all the men ever born are also my brothers, and the women

my sisters and lovers,

And that a kelson of the creation is love,

And limitless are leaves stiff or drooping in the fields,

And brown ants in the little wells beneath them,

And mossy scabs of the worm fence, heap'd stones, elder, mullein and




A child said What is the grass? fetching it to me with full hands;

How could I answer the child? I do not know what it is any more than he.


I guess it must be the flag of my disposition, out of hopeful green

stuff woven.


Or I guess it is the handkerchief of the Lord,

A scented gift and remembrancer designedly dropt,

Bearing the owner's name someway in the corners, that we may see

and remark, and say Whose?


Or I guess the grass is itself a child, the produced babe of the vegetation.


Or I guess it is a uniform hieroglyphic,

And it means, Sprouting alike in broad zones and narrow zones,

Growing among black folks as among white,

Kanuck, Tuckahoe, Congressman, Cuff, I give them the same, I

receive them the same.


And now it seems to me the beautiful uncut hair of graves.


Tenderly will I use you curling grass,

It may be you transpire from the breasts of young men,

It may be if I had known them I would have loved them,

It may be you are from old people, or from offspring taken soon out

of their mothers' laps,

And here you are the mothers' laps.


This grass is very dark to be from the white heads of old mothers,

Darker than the colorless beards of old men,

Dark to come from under the faint red roofs of mouths.


O I perceive after all so many uttering tongues,

And I perceive they do not come from the roofs of mouths for nothing.


I wish I could translate the hints about the dead young men and women,

And the hints about old men and mothers, and the offspring taken

soon out of their laps.


What do you think has become of the young and old men?

And what do you think has become of the women and children?


They are alive and well somewhere,

The smallest sprout shows there is really no death,

And if ever there was it led forward life, and does not wait at the

end to arrest it,

And ceas'd the moment life appear'd.


All goes onward and outward, nothing collapses,

And to die is different from what any one supposed, and luckier.



Has any one supposed it lucky to be born?

I hasten to inform him or her it is just as lucky to die, and I know it.


I pass death with the dying and birth with the new-wash'd babe, and

am not contain'd between my hat and boots,

And peruse manifold objects, no two alike and every one good,

The earth good and the stars good, and their adjuncts all good.


I am not an earth nor an adjunct of an earth,

I am the mate and companion of people, all just as immortal and

fathomless as myself,

(They do not know how immortal, but I know.)


Every kind for itself and its own, for me mine male and female,

For me those that have been boys and that love women,

For me the man that is proud and feels how it stings to be slighted,

For me the sweet-heart and the old maid, for me mothers and the

mothers of mothers,

For me lips that have smiled, eyes that have shed tears,

For me children and the begetters of children.


Undrape! you are not guilty to me, nor stale nor discarded,

I see through the broadcloth and gingham whether or no,

And am around, tenacious, acquisitive, tireless, and cannot be shaken away.



The little one sleeps in its cradle,

I lift the gauze and look a long time, and silently brush away flies

with my hand.


The youngster and the red-faced girl turn aside up the bushy hill,

I peeringly view them from the top.


The suicide sprawls on the bloody floor of the bedroom,

I witness the corpse with its dabbled hair, I note where the pistol

has fallen.


The blab of the pave, tires of carts, sluff of boot-soles, talk of

the promenaders,

The heavy omnibus, the driver with his interrogating thumb, the

clank of the shod horses on the granite floor,

The snow-sleighs, clinking, shouted jokes, pelts of snow-balls,

The hurrahs for popular favorites, the fury of rous'd mobs,

The flap of the curtain'd litter, a sick man inside borne to the hospital,

The meeting of enemies, the sudden oath, the blows and fall,

The excited crowd, the policeman with his star quickly working his

passage to the centre of the crowd,

The impassive stones that receive and return so many echoes,

What groans of over-fed or half-starv'd who fall sunstruck or in fits,

What exclamations of women taken suddenly who hurry home and

give birth to babes,

What living and buried speech is always vibrating here, what howls

restrain'd by decorum,

Arrests of criminals, slights, adulterous offers made, acceptances,

rejections with convex lips,

I mind them or the show or resonance of them--I come and I depart.



The big doors of the country barn stand open and ready,

The dried grass of the harvest-time loads the slow-drawn wagon,

The clear light plays on the brown gray and green intertinged,

The armfuls are pack'd to the sagging mow.


I am there, I help, I came stretch'd atop of the load,

I felt its soft jolts, one leg reclined on the other,

I jump from the cross-beams and seize the clover and timothy,

And roll head over heels and tangle my hair full of wisps.



Alone far in the wilds and mountains I hunt,

Wandering amazed at my own lightness and glee,

In the late afternoon choosing a safe spot to pass the night,

Kindling a fire and broiling the fresh-kill'd game,

Falling asleep on the gather'd leaves with my dog and gun by my side.


The Yankee clipper is under her sky-sails, she cuts the sparkle and scud,

My eyes settle the land, I bend at her prow or shout joyously from the deck.


The boatmen and clam-diggers arose early and stopt for me,

I tuck'd my trowser-ends in my boots and went and had a good time;

You should have been with us that day round the chowder-kettle.


I saw the marriage of the trapper in the open air in the far west,

the bride was a red girl,

Her father and his friends sat near cross-legged and dumbly smoking,

they had moccasins to their feet and large thick blankets

hanging from their shoulders,

On a bank lounged the trapper, he was drest mostly in skins, his luxuriant

beard and curls protected his neck, he held his bride by the hand,

She had long eyelashes, her head was bare, her coarse straight locks

descended upon her voluptuous limbs and reach'd to her feet.


The runaway slave came to my house and stopt outside,

I heard his motions crackling the twigs of the woodpile,

Through the swung half-door of the kitchen I saw him limpsy and weak,

And went where he sat on a log and led him in and assured him,

And brought water and fill'd a tub for his sweated body and bruis'd feet,

And gave him a room that enter'd from my own, and gave him some

coarse clean clothes,

And remember perfectly well his revolving eyes and his awkwardness,

And remember putting piasters on the galls of his neck and ankles;

He staid with me a week before he was recuperated and pass'd north,

I had him sit next me at table, my fire-lock lean'd in the corner.



Twenty-eight young men bathe by the shore,

Twenty-eight young men and all so friendly;

Twenty-eight years of womanly life and all so lonesome.


She owns the fine house by the rise of the bank,

She hides handsome and richly drest aft the blinds of the window.


Which of the young men does she like the best?

Ah the homeliest of them is beautiful to her.


Where are you off to, lady? for I see you,

You splash in the water there, yet stay stock still in your room.


Dancing and laughing along the beach came the twenty-ninth bather,

The rest did not see her, but she saw them and loved them.


The beards of the young men glisten'd with wet, it ran from their long hair,

Little streams pass'd all over their bodies.


An unseen hand also pass'd over their bodies,

It descended tremblingly from their temples and ribs.


The young men float on their backs, their white bellies bulge to the

sun, they do not ask who seizes fast to them,

They do not know who puffs and declines with pendant and bending arch,

They do not think whom they souse with spray.



The butcher-boy puts off his killing-clothes, or sharpens his knife

at the stall in the market,

I loiter enjoying his repartee and his shuffle and break-down.


Blacksmiths with grimed and hairy chests environ the anvil,

Each has his main-sledge, they are all out, there is a great heat in

the fire.


From the cinder-strew'd threshold I follow their movements,

The lithe sheer of their waists plays even with their massive arms,

Overhand the hammers swing, overhand so slow, overhand so sure,

They do not hasten, each man hits in his place. 

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 1-12 (Magyar)



Magamat ünneplem és énekelem

S amit én elfogadok, te is elfogadod majd,

Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.


Henyélek és lelkemet vendégelem,

Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat figyelek.


Nyelvem, vérem minden atomját e talajból, e légből gyúrták,

Szülőktől származtam, akik szintén itteni szülőktől származtak és ezek szülei szintúgy.

Most harminchétéves fővel jó egészségben nekikezdek,

Remélve, hogy nem hagyom abba holtig.

Hitvallások és iskolák elmaradoznak,

Félreállnak egyidőre, érték szerint becsülve, de sohasem feledve,

Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki kénye-kedve szerint beszélhet,

Akadály nélküli őserejű természet.




A házak és szobák illatokkal teltek, a polcok zsúfoltan állnak illatokkal,

Magam is belehelem a párát és ismerem és szeretem,

A párlat engem is megrészegítene, de nem engedem.


A légkör nem illat, nincs párlatíze, szagtalan,

Mégis számnak való, szerelmes vagyok belé,

Felkeresem az erdei lankást, ruhátlan és csupasz akarok lenni,

Epedek utána, hogy megérintsen.


Önnön leheletem párája,

Visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások, szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige,

Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér és lég lüktetése tüdőmben,

A zöld levél és avar szaga és a parté és a sötétárnyalatú szirteké és a pajtába gyűjtött szénáé,

Hangom kibökött szavainak zengése, amint a szél forgatagának eresztem,

Néhány könnyed csók, néhány ölelés, a karok körbefonódása,

Fény és árnyék játéka a fákon a lenge ágak ringása közben,

A magány, vagy az uccalárma, vagy a rétek és domboldalak közti bolyongás kéje,

Az egészség érzése, trillák fényes délben, ágyból kelő és nappal találkozó magam nótája.


Sokba vettél ezer holdat? sokba vetted a földet?

Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?

Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?

Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete tiéd lesz,

Tiéd a föld és a nap minden java (sok millió nap van még),

Nem másod- és harmadkézből kapod ezentúl a dolgokat,

nem is a holtak szemével nézel, sem könyvbeli kísérteteken nem rágódol,

Még az én szememmel sem nézel, még tőlem sem fogadsz el dolgokat,

Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.




Hallottam a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,

De én nem beszélek se kezdetről, se végről.


Sohasem volt több kezdés, mint most van,

Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,

Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,

Sem több ég vagy pokol, mint most van.


Ösztön, ösztön, ösztön,

Mindig csak a világ teremtő ösztöne,

A homályból ellentétes, egyenlő erők bukkannak fel, örök anyag és fejlődés, örök nem,

Örök azonossági lánc, örök különbözőség, örök életnemzés.


Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.


Biztosan, mint a legbizonyosabb biztos, szilárd gerenda módján, jól megtermetten, kemény vázzal,

Izmosan, mint egy ló, szeretőn, büszkén, villámosan

Állunk itt én és e titok.


Derűs és nyájas a lelkem s derűs és nyájas minden, ami nem lelkem.


Egyik hiánya a másiké is és a látható igazolja a láthatatlant,

Mígnem ez lesz láthatatlanná és viszontigazolást nyer.


Kor kor után vesződik, hogy megmutassa a legjobbat és elkülönítse a legrosszabbtól,

Én, a dolgok teljes alkalmassága és egykedvűsége tudatában

hallgatok a vitánál, fürdőzni megyek, és magamat csodálom.


Üdvöz legyen minden szervem és tulajdonom és minden jókedvű, tiszta emberé,

Egy arasznyi, egy századarasznyi sem silány és egyik se legyen a másiknál ismeretlenebb.


Elégedett vagyok - látok, táncolok, nevetek, dalolok;

Amint ölelő és szerelmes ágyastársam éjhosszat mellettem alszik és pitymallatkor lábujjhegyen elsomfordál,

fehér kendőkbe bugyolált kosarakat hagyva nekem, melyek bőségükkel duzzasztják a házat,

Én késsem az elfogadással és elköltéssel és korholjam szemeimet,

Hogy nem bámulnak utána végig az ucca során,

Hanem tüstént számolni kezdenek és kimutatják fillérre

Az egyik értékét és a kettő értékét és hogy melyik előbbrevaló?




Gáncsolók és kérdezősködők környeznek,

Emberek, akikkel találkozom, korábbi életem, a lakhelyemül szolgáló kerület vagy város, vagy nemzet hatása,

A legújabb dátumok, felfedezések, találmányok, társaságok, régi és új szerzők,

Ebédem, ruhám, társaim, tekintetek, bókok, kötelességek,

Egy szeretett férfi vagy nő valóságos vagy képzelt közönye,

Valamely családtagom, vagy jómagam betegsége, balsiker, vagy pénz elvesztése avagy hiánya, levertség vagy ujjongás,

Harcok, a testvérháború borzalmai, kétes hírek láza, váltakozó események;

Mindezek éjjel-nappal hozzám jönnek és újra elmennek tőlem,

De nem igazi Énem ők.


Dulakodástól, hajszától távol áll, ami én vagyok,

Áll szórakozva, önelégülten, szánakozva, tunyán, egységesen,

Letekint, felegyenesedik, vagy karját egy tapinthatatlan, biztos támpontra támasztja:

Félrehajtott fővel kíváncsian nézi az elkövetkezendőket,

Benne a játékban és kívül rajta, szemlélőn és ámulón.


Visszanézek önnön napjaimra, mikor ködben, izzadva birkóztam nyelvészekkel és disputátorokkal,

Nekem nincs gúnyom, vagy érvem, én jelen vagyok és várok.




Hiszek benned, lelkem, másik lényegem ne alázkodjék meg előtted,

Te se alázkodjál meg a másik előtt.

Henyélj velem a gyepen, vedd ki torkodból a pecket,

Nem szó, zene, vagy rím kell nekem, nem megszokás, vagy akár a legjobb felolvasás is,

Csak a duruzsolást szeretem, kagylóként zümmögő hangodat.


Még emlékszem, hogyan hevertünk egy ilyen átlátszó nyári reggelen,

Hogyan nyugtattad fejedet csípőimen keresztbe és gyöngéden fölémhajoltál,

És széthúztad az inget mellcsontomról és nyelvedet lemeztelenített szívembe merítetted,

És felnyúltál szakállamig és lenyúltál lábamig.


Hirtelen fölébredt és körémterült a béke és a tudás, mely a föld minden érvénél többet ér,

És tudom, hogy Isten keze a magaménak ígérete,

És tudom, hogy Isten szelleme a magaméval testvér,

És hogy minden anyától lett ember szintúgy testvérem és a nők nővéreim és szeretőim,

És hogy a teremtés egyik tengelye szeretet,

És határtalanok a duzzadó vagy lepergő levelek,

És a barna hangyák lenn a kis üregekben

És a sövény mohos kérgei, kőrakások, bodza, ökörfarkkóró és berzsenvérfürt.




Mi a fű? kérdezte egy gyermek, elémhozva egy maréknyit,

Mit feleljek a gyermeknek? Én nem tudom nálánál jobban.


Talán lelkem reményzöld szövetből szőtt lobogója.


Vagy talán az Úr keszkenője,

Illatos ajándék, vagy emlék, melyet készakarva ejtett le,

Valamelyik sarkában a küldő nevével, hogy láthassuk és megmondhassuk: Kié?


Vagy talán a fű maga is gyermek, a növényvilág megszült kisdede.


Vagy talán egyöntetű hieroglifa,

És azt jelenti: Széles és szűk zónákon egyképpen sarjadva,

Feketék és fehérek között egyaránt megteremtve,

Legyen Kanuck, Tuckahoe, képviselő, Cuff, mindnek egyformán adok, mindet egyformán fogadom.


S most sírok szép nyíratlan hajának látom.


Gyöngéden bánok veled, kunkorodó fű,

Lehet, hogy ifjak mellén fakadsz te,

Lehet, hogy ismerve szerettem volna őket,

Lehet, hogy aggoktól származol, vagy az anyaölből korán kivett csecsemőktől,

És íme te vagy itt az anyaöl.


Ez a fű sötétebb, semhogy anyák fehér fejéről való lehetne,

Sötétebb, mint az aggok színtelen szakálla,

Sötétebb, semhogy halványpiros szájpadlásokból származhatnék.


Ó, most már látom a sok beszélő nyelvet

És látom, nem hiába jönnek elő a szájpadlásokból.


Vajha le tudnám fordítani a halott ifjakról és asszonyokról szóló rejtvényt,

És az aggokról és az anyákról szóló és az ölükből korán kivett csecsemőkről szólót.


Vajon mi lett az ifjakból és aggokból?

És vajon mi az asszonyokból és gyermekekből?


Valahol élnek és jól vannak,

A legkisebb sarjú is azt mutatja, hogy valójában nincs halál,

És ha valaha volt, előbbre viszi az életet és nem arra vár, hogy végre lenyűgözze,

És az élet jöttére nyomban megszűnnék.


Minden előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,

És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.




Örvendetesnek hitte bárki a születést?

Sietek közölni vele, hogy a halál éppoly örvendetes és én tudom, miért.


A haldoklóval halok én és a most fürdetett újszülöttel születek, nem vagyok én kalapom és cipőm közé zárva,

És sokféle dolgot megnézegetek, melyek mind-mind különböznek és mind jók,

Jó a föld és a csillagok és minden járulékuk jó.

Én nem vagyok föld, sem valamely föld járuléka,

Pajtása és társa vagyok velem egyformán halhatatlan és mérhetetlen embereknek,

(Ők nem ismerik halhatatlanságukat, én ismerem).


Minden faj magáért van és önmagáé; az enyém én értem van, hím is, nőstény is.

Enyémek, akik fiúk voltak és nőket szeretnek,

Enyém a férfi, aki büszke és érzi, milyen kín lenézetni,

Enyém a kedves és az aggszűz, enyémek az anyák és az anyák anyjai,

Enyémek az ajkak, amik mosolyogtak, a szemek, mikből könny hullott,

Enyémek a gyermekek és a gyermekek nemzői.


Le a lepellel! előttem nem vagytok bűnösek, silányak, vagy esettek,

Én átlátok a függönyön és ruhán, ha kell, ha nem,

És ott vagyok: szívósan, bírni vágyón, fáradhatatlanul, mint akit nem lehet lerázni.




A kicsike bölcsőjében alszik.

Felemelem a fátyolszövetet, soká nézem és nesztelenül söpröm le kezemmel a legyeket.


A kamasz és a pirosképű leány a bozótos domboldalra fordulnak,

Én figyelve nézem őket a csúcsról.


Az öngyilkos a hálószoba véres padlóján fetreng,

Látom a csapzotthajú hullát, megjegyzem, hova esett le a pisztoly.


Az aszfalt szutyogása, kocsiküllők, cipőtalpak csoszogása, sétálók beszéde,

A nehéz omnibusz, a kérdő hüvelykű kocsis, a megpatkolt lovak dobogása a gránittalajon,

A szánkók, csilingelés, ujjongás, hólabdadobások,

A népszerű kedvencekre rikoltott éljenek, felizgult csőcselék dühe,

A függöny libegése a kocsin, amely beteget visz a kórházba,

Ellenségek találkozása, a hirtelen szitok, az ütések és az esés,

Az izgatott tömeg, a gyorsan középre tülekedő csillagos rendőr,

A érzéketlen kövek, melyek annyi visszhangot vesznek fel és adnak vissza,


Hogy nyögnek a túlzabáltak és félig éhenhaltak, akiket napszúrás, vagy roham pusztít el,

Hogy sikoltanak a hirtelen rosszul lett nők, akik hazarohannak és lebabáznak,

Milyen élő és eltemetett beszéd vibrál itt mindig, milyen illendőségből elfojtott üvöltések,

Gonosztevők elfogatása, sértések, erkölcstelen ajánlatok, elfogadás, biggyesztett szájjal való visszautasítás,

Én látom ezeket a képeket vagy visszhangjukat - jövök és odább megyek.




A falusi pajta nagy ajtói nyitva és készen állanak,

A lekaszált széna lenyomja a lassújárású szekeret,

A világos fény a barnásszürke és zöld keverékén játszik,

A kazlak rogyásig megrakottak.


Én itt vagyok, segítek, a széna tetején kinyújtózva jöttem,

Éreztem gyönge lökéseit, keresztbetett lábakkal,

Leugrom a lőcsről és megfogom a lóherét és a komócsint,

És meghempergek és telekuszálom hajamat szénával.




Egyedül vadászok messze vadonokban és hegyeken,

Útközben ámulva saját fürgeségemen és jókedvemen,

Késő délután biztos helyet választok éjszakai menedékül,

Tüzet rakok és megsütöm a frissen lőtt vadat,

A garmadába rakott füvön elalszom, kutyám és puskám mellettem.


A Yankee-clipper tetővitorlái alatt úszik, átszeli a szikrát és tajtékot,

Szemem a partot kémleli, a csónak orrára hajlom, vagy leujjongok a fedélzetről.


A csónakosok és búvárok korán keltek és megvártak engem,

Nadrágszáramat csizmába gyűrtem és mentem és jól töltöttem az időt,

Te is velünk lehettél volna aznap a halasbogrács körül.


Láttam a prémvadász nászát szabad ég alatt távol nyugaton, a menyasszony rézbőrű volt,

Apja és barátai keresztbetett lábakkal ültek, szótlanul pipázva,

lábukon mokaszin volt és vállukról nagy vastag gyapjúkendők lógtak,

A prémvadász egy kis padon lustálkodott, ruhája főként bőr volt,

nyakát busa szakáll és hajfürtök fedték, kézen fogta aráját,

Ennek hosszú pillái voltak, feje födetlen, durva kemény haja leomlott kéjes tagjaira és lábáig ért.


A szökött rabszolga házamhoz jött és megállt kívül,

Hallottam, amint mozgásától a rőzsegallyak megzördültek,

Láttam a konyha nyitott ajtószárnyán keresztül, hogy alélt és gyönge,

S kimentem oda, ahol egy tuskón ült, bevezettem és bátorítottam,

Vizet hoztam és megtöltöttem egy dézsát izzadt testének és felsebzett lábának,

És átadtam neki egy enyémbe nyíló szobát és adtam neki néhány durva, de tiszta ruhát,

És kitűnően emlékszem forgó szemeire és gyámoltalanságára,

És emlékszem, hogy tapaszt tettem nyaka és bokája horzsolásaira,

Egy hétig lakott nálam, mígnem meggyógyult és északra ment,

Magam mellé ültettem az asztalhoz, puskám ott állt a sarokban.




Huszonnyolc ifjú fürdik a parton,

Huszonnyolc ifjú és mind barátságos;

Huszonnyolc asszonyélet éve és mind oly magányos.


Az asszony a parti lankán egy szép ház úrnője,

Csinos és dús öltözetben lapul az ablak redőnyei mögött.


Melyik ifjút szereti legjobban?

Ah, a legegyszerűbb is szép neki.


Hová tartasz, asszonyom? mert látlak,

Itt lubickolsz a vízben s mégis moccanás nélkül állasz szobádban.


Táncolva és nevetve jött a part mentén a huszonkilencedik fürdőző,

A többi nem látta az asszonyt, de az látta és szerette őket.


Az ifjak szakállán csillogott a vízcsepp, lehullott hosszú hajukról,

Kis patakok folytak át egész testükön.


Egy láthatatlan kéz is végigsiklott testükön,

Reszketőn siklott le halántékukról és bordáikról.


Az ifjak háton úsznak, fehér hasuk felível a napra, nem kérdik, ki kap utánuk,

Nem tudják, ki liheg és hajlik le lebegő és görbült ívben,

Nem gondolnak rá, kit fröccsentenek le vízzel.




A mészárosinas leveti vágóruháját, vagy kését köszörüli piaci árusítóhelyén.

Én ott csatangolva élvezem elmés szavait és hetyke ugrándozását.


Szurtos, szőrösmellű kovácsok veszik körül az üllőt,

Mindnek kalapács a kezében, mind készen áll, a tűz javában izzik.


A hamuval beszórt küszöbről figyelem mozdulataikat,

Derekuk könnyedsége még vaskos karjaikkal is összevág,

Fejük felett lóbálják a kalapácsot, lassan és biztosan lóbálják,

Nem sietnek, mind odavág, ahová kell.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human