Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Whitman, Walt: Song of Myself 14-26

Whitman, Walt portréja

Song of Myself 14-26 (Angol)



The wild gander leads his flock through the cool night,

Ya-honk he says, and sounds it down to me like an invitation,

The pert may suppose it meaningless, but I listening close,

Find its purpose and place up there toward the wintry sky.


The sharp-hoof'd moose of the north, the cat on the house-sill, the

chickadee, the prairie-dog,

The litter of the grunting sow as they tug at her teats,

The brood of the turkey-hen and she with her half-spread wings,

I see in them and myself the same old law.


The press of my foot to the earth springs a hundred affections,

They scorn the best I can do to relate them.


I am enamour'd of growing out-doors,

Of men that live among cattle or taste of the ocean or woods,

Of the builders and steerers of ships and the wielders of axes and

mauls, and the drivers of horses,

I can eat and sleep with them week in and week out.


What is commonest, cheapest, nearest, easiest, is Me,

Me going in for my chances, spending for vast returns,

Adorning myself to bestow myself on the first that will take me,

Not asking the sky to come down to my good will,

Scattering it freely forever.




The pure contralto sings in the organ loft,

The carpenter dresses his plank, the tongue of his foreplane

whistles its wild ascending lisp,

The married and unmarried children ride home to their Thanksgiving dinner,

The pilot seizes the king-pin, he heaves down with a strong arm,

The mate stands braced in the whale-boat, lance and harpoon are ready,

The duck-shooter walks by silent and cautious stretches,

The deacons are ordain'd with cross'd hands at the altar,

The spinning-girl retreats and advances to the hum of the big wheel,

The farmer stops by the bars as he walks on a First-day loafe and

looks at the oats and rye,

The lunatic is carried at last to the asylum a confirm'd case,

(He will never sleep any more as he did in the cot in his mother's


The jour printer with gray head and gaunt jaws works at his case,

He turns his quid of tobacco while his eyes blurr with the manuscript;

The malform'd limbs are tied to the surgeon's table,

What is removed drops horribly in a pail;

The quadroon girl is sold at the auction-stand, the drunkard nods by

the bar-room stove,

The machinist rolls up his sleeves, the policeman travels his beat,

the gate-keeper marks who pass,

The young fellow drives the express-wagon, (I love him, though I do

not know him;)

The half-breed straps on his light boots to compete in the race,

The western turkey-shooting draws old and young, some lean on their

rifles, some sit on logs,

Out from the crowd steps the marksman, takes his position, levels his piece;

The groups of newly-come immigrants cover the wharf or levee,

As the woolly-pates hoe in the sugar-field, the overseer views them

from his saddle,

The bugle calls in the ball-room, the gentlemen run for their

partners, the dancers bow to each other,

The youth lies awake in the cedar-roof'd garret and harks to the

musical rain,

The Wolverine sets traps on the creek that helps fill the Huron,

The squaw wrapt in her yellow-hemm'd cloth is offering moccasins and

bead-bags for sale,

The connoisseur peers along the exhibition-gallery with half-shut

eyes bent sideways,

As the deck-hands make fast the steamboat the plank is thrown for

the shore-going passengers,

The young sister holds out the skein while the elder sister winds it

off in a ball, and stops now and then for the knots,

The one-year wife is recovering and happy having a week ago borne

her first child,

The clean-hair'd Yankee girl works with her sewing-machine or in the

factory or mill,

The paving-man leans on his two-handed rammer, the reporter's lead

flies swiftly over the note-book, the sign-painter is lettering

with blue and gold,

The canal boy trots on the tow-path, the book-keeper counts at his

desk, the shoemaker waxes his thread,

The conductor beats time for the band and all the performers follow him,

The child is baptized, the convert is making his first professions,

The regatta is spread on the bay, the race is begun, (how the white

sails sparkle!)

The drover watching his drove sings out to them that would stray,

The pedler sweats with his pack on his back, (the purchaser higgling

about the odd cent;)

The bride unrumples her white dress, the minute-hand of the clock

moves slowly,

The opium-eater reclines with rigid head and just-open'd lips,

The prostitute draggles her shawl, her bonnet bobs on her tipsy and

pimpled neck,

The crowd laugh at her blackguard oaths, the men jeer and wink to

each other,

(Miserable! I do not laugh at your oaths nor jeer you;)

The President holding a cabinet council is surrounded by the great


On the piazza walk three matrons stately and friendly with twined arms,

The crew of the fish-smack pack repeated layers of halibut in the hold,

The Missourian crosses the plains toting his wares and his cattle,

As the fare-collector goes through the train he gives notice by the

jingling of loose change,

The floor-men are laying the floor, the tinners are tinning the

roof, the masons are calling for mortar,

In single file each shouldering his hod pass onward the laborers;

Seasons pursuing each other the indescribable crowd is gather'd, it

is the fourth of Seventh-month, (what salutes of cannon and small arms!)

Seasons pursuing each other the plougher ploughs, the mower mows,

and the winter-grain falls in the ground;

Off on the lakes the pike-fisher watches and waits by the hole in

the frozen surface,

The stumps stand thick round the clearing, the squatter strikes deep

with his axe,

Flatboatmen make fast towards dusk near the cotton-wood or pecan-trees,

Coon-seekers go through the regions of the Red river or through

those drain'd by the Tennessee, or through those of the Arkansas,

Torches shine in the dark that hangs on the Chattahooche or Altamahaw,

Patriarchs sit at supper with sons and grandsons and great-grandsons

around them,

In walls of adobie, in canvas tents, rest hunters and trappers after

their day's sport,

The city sleeps and the country sleeps,

The living sleep for their time, the dead sleep for their time,

The old husband sleeps by his wife and the young husband sleeps by his wife;

And these tend inward to me, and I tend outward to them,

And such as it is to be of these more or less I am,

And of these one and all I weave the song of myself.




I am of old and young, of the foolish as much as the wise,

Regardless of others, ever regardful of others,

Maternal as well as paternal, a child as well as a man,

Stuff'd with the stuff that is coarse and stuff'd with the stuff

that is fine,

One of the Nation of many nations, the smallest the same and the

largest the same,

A Southerner soon as a Northerner, a planter nonchalant and

hospitable down by the Oconee I live,

A Yankee bound my own way ready for trade, my joints the limberest

joints on earth and the sternest joints on earth,

A Kentuckian walking the vale of the Elkhorn in my deer-skin

leggings, a Louisianian or Georgian,

A boatman over lakes or bays or along coasts, a Hoosier, Badger, Buckeye;

At home on Kanadian snow-shoes or up in the bush, or with fishermen

off Newfoundland,

At home in the fleet of ice-boats, sailing with the rest and tacking,

At home on the hills of Vermont or in the woods of Maine, or the

Texan ranch,

Comrade of Californians, comrade of free North-Westerners, (loving

their big proportions,)

Comrade of raftsmen and coalmen, comrade of all who shake hands

and welcome to drink and meat,

A learner with the simplest, a teacher of the thoughtfullest,

A novice beginning yet experient of myriads of seasons,

Of every hue and caste am I, of every rank and religion,

A farmer, mechanic, artist, gentleman, sailor, quaker,

Prisoner, fancy-man, rowdy, lawyer, physician, priest.


I resist any thing better than my own diversity,

Breathe the air but leave plenty after me,

And am not stuck up, and am in my place.


(The moth and the fish-eggs are in their place,

The bright suns I see and the dark suns I cannot see are in their place,

The palpable is in its place and the impalpable is in its place.)




These are really the thoughts of all men in all ages and lands, they

are not original with me,

If they are not yours as much as mine they are nothing, or next to nothing,

If they are not the riddle and the untying of the riddle they are nothing,

If they are not just as close as they are distant they are nothing.


This is the grass that grows wherever the land is and the water is,

This the common air that bathes the globe.




With music strong I come, with my cornets and my drums,

I play not marches for accepted victors only, I play marches for

conquer'd and slain persons.


Have you heard that it was good to gain the day?

I also say it is good to fall, battles are lost in the same spirit

in which they are won.


I beat and pound for the dead,

I blow through my embouchures my loudest and gayest for them.


Vivas to those who have fail'd!

And to those whose war-vessels sank in the sea!

And to those themselves who sank in the sea!

And to all generals that lost engagements, and all overcome heroes!

And the numberless unknown heroes equal to the greatest heroes known!




This is the meal equally set, this the meat for natural hunger,

It is for the wicked just same as the righteous, I make appointments

with all,

I will not have a single person slighted or left away,

The kept-woman, sponger, thief, are hereby invited,

The heavy-lipp'd slave is invited, the venerealee is invited;

There shall be no difference between them and the rest.


This is the press of a bashful hand, this the float and odor of hair,

This the touch of my lips to yours, this the murmur of yearning,

This the far-off depth and height reflecting my own face,

This the thoughtful merge of myself, and the outlet again.


Do you guess I have some intricate purpose?

Well I have, for the Fourth-month showers have, and the mica on the

side of a rock has.


Do you take it I would astonish?

Does the daylight astonish? does the early redstart twittering

through the woods?

Do I astonish more than they?


This hour I tell things in confidence,

I might not tell everybody, but I will tell you.




Who goes there? hankering, gross, mystical, nude;

How is it I extract strength from the beef I eat?


What is a man anyhow? what am I? what are you?


All I mark as my own you shall offset it with your own,

Else it were time lost listening to me.


I do not snivel that snivel the world over,

That months are vacuums and the ground but wallow and filth.


Whimpering and truckling fold with powders for invalids, conformity

goes to the fourth-remov'd,

I wear my hat as I please indoors or out.


Why should I pray? why should I venerate and be ceremonious?


Having pried through the strata, analyzed to a hair, counsel'd with

doctors and calculated close,

I find no sweeter fat than sticks to my own bones.


In all people I see myself, none more and not one a barley-corn less,

And the good or bad I say of myself I say of them.


I know I am solid and sound,

To me the converging objects of the universe perpetually flow,

All are written to me, and I must get what the writing means.


I know I am deathless,

I know this orbit of mine cannot be swept by a carpenter's compass,

I know I shall not pass like a child's carlacue cut with a burnt

stick at night.


I know I am august,

I do not trouble my spirit to vindicate itself or be understood,

I see that the elementary laws never apologize,

(I reckon I behave no prouder than the level I plant my house by,

after all.)


I exist as I am, that is enough,

If no other in the world be aware I sit content,

And if each and all be aware I sit content.


One world is aware and by far the largest to me, and that is myself,

And whether I come to my own to-day or in ten thousand or ten

million years,

I can cheerfully take it now, or with equal cheerfulness I can wait.


My foothold is tenon'd and mortis'd in granite,

I laugh at what you call dissolution,

And I know the amplitude of time.




I am the poet of the Body and I am the poet of the Soul,

The pleasures of heaven are with me and the pains of hell are with me,

The first I graft and increase upon myself, the latter I translate

into new tongue.


I am the poet of the woman the same as the man,

And I say it is as great to be a woman as to be a man,

And I say there is nothing greater than the mother of men.


I chant the chant of dilation or pride,

We have had ducking and deprecating about enough,

I show that size is only development.


Have you outstript the rest? are you the President?

It is a trifle, they will more than arrive there every one, and

still pass on.


I am he that walks with the tender and growing night,

I call to the earth and sea half-held by the night.


Press close bare-bosom'd night--press close magnetic nourishing night!

Night of south winds--night of the large few stars!

Still nodding night--mad naked summer night.


Smile O voluptuous cool-breath'd earth!

Earth of the slumbering and liquid trees!

Earth of departed sunset--earth of the mountains misty-topt!

Earth of the vitreous pour of the full moon just tinged with blue!

Earth of shine and dark mottling the tide of the river!

Earth of the limpid gray of clouds brighter and clearer for my sake!

Far-swooping elbow'd earth--rich apple-blossom'd earth!

Smile, for your lover comes.


Prodigal, you have given me love--therefore I to you give love!

O unspeakable passionate love.




You sea! I resign myself to you also--I guess what you mean,

I behold from the beach your crooked fingers,

I believe you refuse to go back without feeling of me,

We must have a turn together, I undress, hurry me out of sight of the land,

Cushion me soft, rock me in billowy drowse,

Dash me with amorous wet, I can repay you.


Sea of stretch'd ground-swells,

Sea breathing broad and convulsive breaths,

Sea of the brine of life and of unshovell'd yet always-ready graves,

Howler and scooper of storms, capricious and dainty sea,

I am integral with you, I too am of one phase and of all phases.


Partaker of influx and efflux I, extoller of hate and conciliation,

Extoller of amies and those that sleep in each others' arms.


I am he attesting sympathy,

(Shall I make my list of things in the house and skip the house that

supports them?)


I am not the poet of goodness only, I do not decline to be the poet

of wickedness also.


What blurt is this about virtue and about vice?

Evil propels me and reform of evil propels me, I stand indifferent,

My gait is no fault-finder's or rejecter's gait,

I moisten the roots of all that has grown.


Did you fear some scrofula out of the unflagging pregnancy?

Did you guess the celestial laws are yet to be work'd over and rectified?


I find one side a balance and the antipedal side a balance,

Soft doctrine as steady help as stable doctrine,

Thoughts and deeds of the present our rouse and early start.


This minute that comes to me over the past decillions,

There is no better than it and now.


What behaved well in the past or behaves well to-day is not such wonder,

The wonder is always and always how there can be a mean man or an infidel.




Endless unfolding of words of ages!

And mine a word of the modern, the word En-Masse.


A word of the faith that never balks,

Here or henceforward it is all the same to me, I accept Time absolutely.


It alone is without flaw, it alone rounds and completes all,

That mystic baffling wonder alone completes all.


I accept Reality and dare not question it,

Materialism first and last imbuing.


Hurrah for positive science! long live exact demonstration!

Fetch stonecrop mixt with cedar and branches of lilac,

This is the lexicographer, this the chemist, this made a grammar of

the old cartouches,

These mariners put the ship through dangerous unknown seas.

This is the geologist, this works with the scalper, and this is a



Gentlemen, to you the first honors always!

Your facts are useful, and yet they are not my dwelling,

I but enter by them to an area of my dwelling.


Less the reminders of properties told my words,

And more the reminders they of life untold, and of freedom and extrication,

And make short account of neuters and geldings, and favor men and

women fully equipt,

And beat the gong of revolt, and stop with fugitives and them that

plot and conspire.




Walt Whitman, a kosmos, of Manhattan the son,

Turbulent, fleshy, sensual, eating, drinking and breeding,

No sentimentalist, no stander above men and women or apart from them,

No more modest than immodest.


Unscrew the locks from the doors!

Unscrew the doors themselves from their jambs!


Whoever degrades another degrades me,

And whatever is done or said returns at last to me.


Through me the afflatus surging and surging, through me the current

and index.


I speak the pass-word primeval, I give the sign of democracy,

By God! I will accept nothing which all cannot have their

counterpart of on the same terms.


Through me many long dumb voices,

Voices of the interminable generations of prisoners and slaves,

Voices of the diseas'd and despairing and of thieves and dwarfs,

Voices of cycles of preparation and accretion,

And of the threads that connect the stars, and of wombs and of the


And of the rights of them the others are down upon,

Of the deform'd, trivial, flat, foolish, despised,

Fog in the air, beetles rolling balls of dung.


Through me forbidden voices,

Voices of sexes and lusts, voices veil'd and I remove the veil,

Voices indecent by me clarified and transfigur'd.


I do not press my fingers across my mouth,

I keep as delicate around the bowels as around the head and heart,

Copulation is no more rank to me than death is.


I believe in the flesh and the appetites,

Seeing, hearing, feeling, are miracles, and each part and tag of me

is a miracle.


Divine am I inside and out, and I make holy whatever I touch or am

touch'd from,

The scent of these arm-pits aroma finer than prayer,

This head more than churches, bibles, and all the creeds.


If I worship one thing more than another it shall be the spread of

my own body, or any part of it,

Translucent mould of me it shall be you!

Shaded ledges and rests it shall be you!

Firm masculine colter it shall be you!

Whatever goes to the tilth of me it shall be you!

You my rich blood! your milky stream pale strippings of my life!

Breast that presses against other breasts it shall be you!

My brain it shall be your occult convolutions!

Root of wash'd sweet-flag! timorous pond-snipe! nest of guarded

duplicate eggs! it shall be you!

Mix'd tussled hay of head, beard, brawn, it shall be you!

Trickling sap of maple, fibre of manly wheat, it shall be you!

Sun so generous it shall be you!

Vapors lighting and shading my face it shall be you!

You sweaty brooks and dews it shall be you!

Winds whose soft-tickling genitals rub against me it shall be you!

Broad muscular fields, branches of live oak, loving lounger in my

winding paths, it shall be you!

Hands I have taken, face I have kiss'd, mortal I have ever touch'd,

it shall be you.


I dote on myself, there is that lot of me and all so luscious,

Each moment and whatever happens thrills me with joy,

I cannot tell how my ankles bend, nor whence the cause of my faintest wish,

Nor the cause of the friendship I emit, nor the cause of the

friendship I take again.


That I walk up my stoop, I pause to consider if it really be,

A morning-glory at my window satisfies me more than the metaphysics

of books.


To behold the day-break!

The little light fades the immense and diaphanous shadows,

The air tastes good to my palate.


Hefts of the moving world at innocent gambols silently rising

freshly exuding,

Scooting obliquely high and low.


Something I cannot see puts upward libidinous prongs,

Seas of bright juice suffuse heaven.


The earth by the sky staid with, the daily close of their junction,

The heav'd challenge from the east that moment over my head,

The mocking taunt, See then whether you shall be master!




Dazzling and tremendous how quick the sun-rise would kill me,

If I could not now and always send sun-rise out of me.


We also ascend dazzling and tremendous as the sun,

We found our own O my soul in the calm and cool of the daybreak.


My voice goes after what my eyes cannot reach,

With the twirl of my tongue I encompass worlds and volumes of worlds.


Speech is the twin of my vision, it is unequal to measure itself,

It provokes me forever, it says sarcastically,

Walt you contain enough, why don't you let it out then?


Come now I will not be tantalized, you conceive too much of


Do you not know O speech how the buds beneath you are folded?

Waiting in gloom, protected by frost,

The dirt receding before my prophetical screams,

I underlying causes to balance them at last,

My knowledge my live parts, it keeping tally with the meaning of all things,

Happiness, (which whoever hears me let him or her set out in search

of this day.)


My final merit I refuse you, I refuse putting from me what I really am,

Encompass worlds, but never try to encompass me,

I crowd your sleekest and best by simply looking toward you.


Writing and talk do not prove me,

I carry the plenum of proof and every thing else in my face,

With the hush of my lips I wholly confound the skeptic.




Now I will do nothing but listen,

To accrue what I hear into this song, to let sounds contribute toward it.


I hear bravuras of birds, bustle of growing wheat, gossip of flames,

clack of sticks cooking my meals,

I hear the sound I love, the sound of the human voice,

I hear all sounds running together, combined, fused or following,

Sounds of the city and sounds out of the city, sounds of the day and night,

Talkative young ones to those that like them, the loud laugh of

work-people at their meals,

The angry base of disjointed friendship, the faint tones of the sick,

The judge with hands tight to the desk, his pallid lips pronouncing

a death-sentence,

The heave'e'yo of stevedores unlading ships by the wharves, the

refrain of the anchor-lifters,

The ring of alarm-bells, the cry of fire, the whirr of swift-streaking

engines and hose-carts with premonitory tinkles and color'd lights,

The steam-whistle, the solid roll of the train of approaching cars,

The slow march play'd at the head of the association marching two and two,

(They go to guard some corpse, the flag-tops are draped with black muslin.)


I hear the violoncello, ('tis the young man's heart's complaint,)

I hear the key'd cornet, it glides quickly in through my ears,

It shakes mad-sweet pangs through my belly and breast.


I hear the chorus, it is a grand opera,

Ah this indeed is music--this suits me.


A tenor large and fresh as the creation fills me,

The orbic flex of his mouth is pouring and filling me full.


I hear the train'd soprano (what work with hers is this?)

The orchestra whirls me wider than Uranus flies,

It wrenches such ardors from me I did not know I possess'd them,

It sails me, I dab with bare feet, they are lick'd by the indolent waves,

I am cut by bitter and angry hail, I lose my breath,

Steep'd amid honey'd morphine, my windpipe throttled in fakes of death,

At length let up again to feel the puzzle of puzzles,

And that we call Being. 

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 14-26 (Magyar)




A vadkacsa a hűvös éjen keresztül irányozza röptét,

Ya-honk, kiáltja s a szó hívogatólag hangzik fülembe,

A tudákosok azt hiszik, nem jelent semmit, de én figyelmes hallgató,

Meglátom rendeltetését és helyét ott fenn a téli égen.


Az élespatájú északi jávorszarvas, a gém, a macska az

ablakpárkányon, a feketefejű cinke, a préri kutyája,

A röfögő malac kölykei, amint anyjuk csecsét szopják,

A fajdtyúk fajzata és félig feltárt szárnyú jómaga,

Ezekben és magamban egyazon őstörvényt látom.


Lábam földretevéséből száz okozat ered,

Gyönge az én erőm elősorolni mindet.

Szerelmes vagyok a szabadon élőkbe,

Emberekbe, akik barmok között élnek, vagy akik az óceán és erdő illatát lehelik,

A hajók építőibe és kormányosaiba, fejszék és balták forgatóiba, lóhajcsárokba,

Hétről-hétre velük tudok enni és aludni.


A legközönségesebb, legolcsóbb, legközelibb legkönnyebb vagyok én,

Én, aki mindenbe belevágok, aki nagy tétekben játszom,

Ki díszbe öltözöm, hogy odaajándékozzam magam az elsőnek, aki engem akar,

Aki nem várom az égtől, hogy kedvemért lejöjjön,

Mert bőkezűen pazarlom szeretetemet mindenkor.






A tiszta alt felcsendül az orgona mellett,

Az asztalos deszkát igazít, gyaluja vadul emelkedő sziszegéssel sípol,

A házas és nőtlen gyermekek hazatérnek hálaadó ebédjükre,

A kormányos megragadja a kormányt erős karjával,

A matróz felkészülten áll a cetfogó csolnakban, lándzsája és szigonya készen,

A kacsavadász lassú és óvatos léptekkel halad,

A kulcsolt kezű lelkészeket felszentelik az oltárnál,

A fonólány a nagy kerék zúgása mellett hátrál és lép előre,

A farmer vasárnapi sétája közben megáll és nézi a zabot és rozst,

A konstatált holdkórost végre ispotályba szállítják,

(Ez se alszik többé úgy, mint anyja hálószobájában a bölcsőben);

A deresfejű és ösztövér-állkapcsú betűszedő szekrénye mellett robotol,

Megforgatja a bagót, miközben szeme előtt káprázik a kézirat;

Az idétlen tagokat az orvos műtőasztalára kötözték,

A levagdalt rész borzalmasan zuhog bele egy vederbe,

A quadroon-lányt éppen elárverezik, a korhely korcsmai kályha mellett bóbiskol,

A gépész nekigyűrkőzik, a rendőr cirkál, az ajtónálló az elmenőkre ügyel,

A fiatal fickó a postakocsit hajtja (szeretem őt, noha nem ismerem),

A félvér könnyű cipőt húz, hogy részt vegyen a versenyfutásban,

A nyugati fajdlövészet a város apraját-nagyját vonzza, ez puskájára dől, amaz tuskón ül,

A lövész előlép a tömegből, feláll és céloz;

Az újonnan jött bevándorlók csapatai ellepik a rakpartot vagy gátat,

A felügyelő nyeregből nézi, hogyan kapálnak a gyapjasfejűek a cukorföldön,

A duda a táncterembe hív, az urak táncosnőikhez szaladnak, a táncosok meghajolnak egymás előtt,

Az ifjú ébren heverész a deszkatetős padláson és hallgatja a dallamos esőt,

A lesivadász tőrt állít a folyónál, mely segít kitölteni a Huront,

A rézbőrü nő sárgaszegélyű ruhájában mokaszint és gyöngytáskát kínál megvételre,

A szakértő félrehajolva félig zárt szemmel mustrálja a kiállítást,

A fedélmunkások megrögzítik a gőzöst és kidobják a deszkát a partra szálló utasoknak,

A fiatalabb leány kitartja a pamutot, míg nénje gombolyagba sodorja és helyenként megáll a csomók miatt,

Az egyéves asszony felépül és boldog, hogy egy héttel előbb megszülte első gyermekét,

A tisztahajú yankee-lány varrógépénél, vagy a gyárban, vagy a malomban dolgozik,

Az aszfaltmunkás kétmarkolatú ütőkosára támaszkodik, a riporter

irónja gyorsan siklik a notesz lapján, a címfestő kék és arany betűket mázol,

A csatornatisztító a kötélpályán halad, a könyvelő asztalánál számol, a cipész fonalát enyvezi,

A karmester dirigálja a bandát és az összes zenészek követik,

A gyermeket megkeresztelték, a kikeresztelkedett először tesz hitvallást,

A regatta kiterül az öbölre, megkezdődik a verseny (hogyan villognak a fehér vitorlák!)

A hajcsár nyájára vigyáz és rárikolt az eltévedő barmokra,

A házaló izzad a hátán vitt batyu súlya alatt (a vevő lealkudja a páratlan fillért);

A menyasszony kigöngyöli fehér ruháját, az óra percmutatója lassan mozog,

Az ópiumrágó megmeredt fővel és kissé tátott szájjal hátrahanyatlik,

A rima kendőjét vonszolja, kalapja fityeg részeg és ótvaros nyakán,

A tömeg neveti trágár szitkait, a férfiak gúnyolják és egymásra pislognak,

(Nyomorult! Én nem nevetek szitkaidon, sem ki nem gúnyollak);

A minisztertanácsot tartó elnököt az államtitkárok környékezik,

A piacon három matróna sétál méltóságteljesen és barátságosan karonfogva egymást,

A halászbárka legénysége halakból halmokat rak garmadába a hajóűrben,

A missouri átszeli a síkságot, áruját és állatjait szállítva,

A kalauz, amint végigmegy a vonaton, aprópénze csörgetésével ad jelt,

Az ács deszkapallót rak; a tetőfedők bepalázzák a tetőt, a kőművesek malterért kiabálnak,

A munkások vállukon a lapáttal egyes sorokban haladnak;

Az évszakok egymást követvén, összeverődik a leírhatatlan sokaság,

a hetedik hó negyedik napja van ma (milyen üdvlövések ágyúkból és kézifegyverekből!)

Az évszakok egymást követvén, a szántóvető vet, az arató arat és a téli mag a talajba hull;

Távol a tavakon les a csuka-halász és vár a fagyott felületbe vágott résnél,

A fatönkök sűrűn állanak a tisztás körül, az erdőlakó mélyen vág fejszéjével,

Tutajosok szürkületkor megállapodnak a gyapoterdő vagy a pekánfák közelében,

Mosómedvevadászok vágnak át a Vörös folyó vidékén, vagy a Tennessee lapályain, vagy az arkansasiakon,

Fáklyák világítanak a sötétbe, mely Chattahooche vagy Altamahaw fölött fekszik,

Aggok ülnek az asztalnál, körülöttük fiúk, unokák és dédunokák,

Az agyagfalak mögött, ponyvasátrakban vadászok és prémvadászok pihenik ki a nap fáradalmait,

A város alszik és a falu alszik,

Az élő alszik a maga idejében és a halott a magáéban,

Az öreg férj neje mellett alszik és a fiatal is neje mellett alszik;

És mindezek befelé törekednek belém és én kifelé törekszem hozzájuk,

És többé-kevésbé az vagyok, amit ezeknek lenni jelent,

És ezek egyikéből és mindegyikéből szövöm az éneket magamról.






Öregeké is vagyok, fiataloké is, bolondoké éppúgy, mint bölcseké,

Mással nem törődő, mindig mással törődő,

Anyai éppúgy mint atyai, gyermek éppúgy mint férfi,

Telítve durva anyaggal és telítve finom anyaggal,

Sok nemzet egyikéből egy, a legkisebbé és a legnagyobbé egyaránt,

Déli éppúgy mint északi, egykedvű és nemtörődöm ültetvényesként lakom lenn az Oconeenál,

Kereskedésre hajlamos, magam esze szerint élő yankee, ízületeim a földkerekség legfürgébb és legizmosabb ízületei,

Kentuckyi, aki Elkhorn völgyét járom szarvasbőrharisnyában, louisianai vagy georgiai,

Révész tavakon vagy öblökön vagy partok mentén, Hoosier, Badger, Buck-eye;

Otthon kanadai hócipőkben, vagy fenn az ősbozótban, vagy az újfundlandi halászok közt,

Otthon a jégtörő hajókon vitorlázva és kormányozva a többiekkel,

Otthon Vermont dombjain vagy Maine erdőiben, vagy a texasi putrikban,

Társa kaliforniaiaknak, társa szabad északnyugatiaknak (ezeknek nagy idomait szeretem),

Társa tutajosoknak és szénhordóknak, társa mindenkinek, aki kezet fog és inni-enni invitál,

A legegyügyűbbek tanulótársa, a legbölcsebbek oktatója,

Kezdő növendék, aki milliárd évszak tudását ismeri,

Minden színű és rendű vagyok én, minden rangú és vallású,

Farmer, gépész, művész, úr, tengerész, quaker,

Fogoly, selyemfiú, békebontó, ügyvéd, orvos, pap.


Önnön sokféleségemnek nem állhatok ellent,

Belélegzem a levegőt, de eleget hagyok magam után,

És nem vagyok felfuvalkodott és helyemen vagyok.


(A moly és az ikrák helyükön vannak,

A fényes nap, melyet látok és a sötét napok, miket nem látok, helyükön vannak,

A megfogható helyén van és a megfoghatatlan is helyén van).






Ezek valósággal minden korok és országok emberének gondolatai, nem eredetiek ezek nálam,

Ha nem éppúgy tieid is, mint enyémek, semmit sem érnek, vagy majdnem semmit,

Ha nem a talány és a talány megoldásai, semmit sem érnek,

Ha nem éppoly közeliek, mint távoliak, semmit sem érnek.


Ez a fű, mely szárazon és vízen egyaránt nő,

Ez a közös levegő, mely a glóbust fürdeti.






Vad muzsikával jövök én, kornétákkal és dobokkal,

Nemcsak elismert győztesnek játszom én indulókat, meghódítottaknak is játszom.


Hallottad már, hogy jó csatát nyerni?

Én azt mondom, elesni is jó, a harcokat ugyanolyan értelemben vesztik el, mint megnyerik.


Én verem a dobot a holtaknak,

Kürt száján fúvom legharsányabb és legvidámabb dalomat nekik.


Vivát az elesetteknek!

És azoknak, akiknek hadihajói a tengerbe vesztek!

És azoknak, akik maguk is a tengerbe vesztek!

És minden csatavesztett hadvezérnek és legyőzött hősnek!

És a számtalan ismeretlen hősnek, akik felérnek a legnagyobb ismert hősökkel!






Imhol a mindenkinek terített asztal, a természetes  éhség étke,

Éppúgy való gonosznak, mint a becsületesnek, én mindenkit vendégül látok,

Nem akarom, hogy bárkit is lekicsinyeljenek, vagy kihagyjanak,

A kitartott nő, az ingyenélő, a tolvaj, ezennel mind vendégem,

Meghívom a vastagajkú rabszolgát, a nemibajost;

Nem lesz különbség köztük és a többi között.


Egy szemérmes kéz szorítása ez, a haj lengése és illata ez,

Ajkam érintkezése ez a tiéddel, a sóvárgás suttogása ez,

Az arcomat tükröző távoli mélység és magasság ez,

Önnönmagam gondolatos elmerülése és újbóli kibukkanása.


Azt hiszed, van valami burkolt szándékom?

Nos hát, van, mert az áprilisi zápornak is van és a szirt falán a csillámnak is van.


Úgy magyarázod, hogy el akarlak képeszteni?

Elképeszt a napvilág? el a koránkelt rozsdafarkú, amint az erdőt átcsicsergi?

Jobban elképesztelek, mint ezek?


Ez órában bizalmasan beszélek,

Nem mindenkinek mondanám el, de neked elmondom.






Ki megy itt? sóváran, durván, misztikusan, nesztelenül?

Hogyan van, hogy erőt nyerek a marhától, amit eszem?


Mi általában az ember? mi vagyok én? mi vagy te?


Mindent, amit enyémnek jelentek ki, vess egybe a magadéval,

Vagy hiábavaló munka meghallgatni.

Én nem vinnyogom, hogy vinnyogás az egész világ,

Hogy a hónapok légüres terek és a föld csak iszap és pocsolya.


Nyöszörgés és beletörődés betegek gyógyporához való, az alkalmazkodás negyedíziglen hat,

Én kedvem szerint hordom kalapom otthon és az uccán.


Miért imádkoznám? miért alázkodnám meg és lennék szertartásos?


Miután átvizsgáltam a földrétegeket, hajszálra analizáltam őket,

doktorokkal konzultáltam, és pontos számításokat eszközöltem,

Nem leltem kedvesebb húst a saját csontjaimon lévőnél.


Mindenkiben magamat látom, semmi többet és egy borsónyival se kevesebbet,

És ha mi jót vagy rosszat, mondok magamról, róluk is mondom.


Tudom, robusztus és egészséges vagyok,

A mindenség közeledő dolgai szüntelenül hozzám folynak,

Mind nekem van írva, és nekem rá kell jönnöm az írás értelmére.


Tudom, halhatatlan vagyok,

Tudom, hogy ezt a körforgásomat nem mérheti át egy ács mércéje,

Tudom, nem múlok el mint a gyermek égő fával éjszaka rajzolt fényköre.


Tudom, felséges vagyok,

Nem gyötröm szellememet avval, hogy magát igazolja vagy megértesse,

Látom, hogy elemi törvények sohase mentegetőznek,

(Azt hiszem, nem hordom fejem magasabban, mint a magasság, melyre végül is ráépítem házamat).


Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi,

Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök,

És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.


Egy világ vesz észre, mely nekem a hasonlíthatatlanul legnagyobb, én magam,

És ha ma vagy tízezer, vagy csak tízmillió év múltán jutok jogaimhoz,

Örömmel veszem ma, de hasonló örömmel várhatok is.


Talpazatom csapja és építménye gránit,

Nevetek azon, mit ti bomlásnak hívtok,

Én tudom az idő bőségét.






A Test költője vagyok én és a Lélek költője vagyok,

Az ég gyönyöreit bírom és a pokol kínjait bírom,

Az előbbieket magamba ojtom és gyarapítom, az utóbbiakat új nyelvre ültetem át.


Egyaránt vagyok költője nőnek és férfinak,

És tudom, hogy nőnek lenni annyit ér, mint férfinak lenni,

És tudom, semmisem ér többet, mint emberek anyjának lenni.


Éneklem a dölyf és büszkeség énekét,

Elég volt már nekünk a lapulásból és önbecsmérlésből,

Beigazolom, hogy a nagyság csak fejlődés.


Túlnőttél a többin? elnök lettél?

Mindez semmi, ennél mindenki tovább ér és még tovább is jut.


Én vagyok az, ki a gyönge és sötétedő éjjellel jár,

A félig éjfedte földhöz és tengerhez kiáltok én.


Simulj ide, csupaszmellű éj - simulj ide, delejes, tápláló éj!

Északi szelek éje, - kevés nagy csillagok éje,

Bóbiskoló éj - őrült, csupasz nyári éj.


Mosolyogj ó, szépséges, hűs leheletű föld!

Szunnyadó és elfolyó fák földje!

Elmúlt napnyugta földje - ködormú hegyek földje!

Kékséggel elegy telihold üveges özönének földje!

A folyam árját tarkázó fény és homály földje!

Kedvemért nagyobb és fényesebb világosszürke fellegek földje!

Messzire nyúlt könyökű föld - dús almavirágos föld!

Mosolyogj, mert szerelmesed jő.


Tékozló, szerelmet adtál nekem - én is szerelmet adok hát neked!

Ó, kimondhatatlan szenvedélyes szerelem!






Tenger!  neked is megadom magam - kitalálom szándékodat,

Látom a partról hívogatólag görbült ujjaidat,

Azt hiszem, vonakodol visszatérni, ha nem érzesz engem,

Gyerünk együtt egy fordulóra, levetkőzöm, sodorj el a part látótávolából,

Puhán ágyazok magamnak, hullámos szenderbe ringok,

Locsolj be drága nedvvel, visszaadhatom a kölcsönt.


Kinyúló fenékhullámok tengere,

Széles és rángó lélegzetű tenger,

Életsós tenger, ásatlan, de mindig kész sírokkal,

Üvöltő, viharzó, szeszélyes és negédes tenger,

Egy vagyok én veled, én is egyfázisú és mindenfázisú vagyok.


Résztvevője én dagálynak és apálynak, gyűlölet és békesség magasztalója,

Magasztalója barátoknak és egymás karjai közt alvóknak.


Én vagyok a rokonszenvet hirdető,

(Írjam-e össze a dolgokat egy házban és hagyjam ki a házat, ahol vannak?)


Nemcsak a jóság költője vagyok, nem tagadom, a gonoszságé is vagyok.


Mire való fecsegés erényről és bűnről?

Engem hajt a rossz és hajt a rossz megjavítása, én közömbös vagyok,

Járásom nem a hibát kereső, vagy az elítélő járása,

Én minden növény gyökerét megnedvesítem.


Féltél már, hogy skrofula lesz az ernyedetlen termékenységből?

Hitted, hogy a mennyei törvényeket még át kell gyúrni és javítani?

Egyensúlyt látok egyfelől és egyensúlyt a túloldalon,

A szelíd tant éppoly állandó segélynek tartom, mint a szilárd tant,

A jelen gondolatai és tettei felráznak, és korai indulásra ösztökélnek.


A pillanat, mely hozzám érkezik elmúlt decilliókon át,

Nincs jobb, mint ez és a most.


Ami régente jól viselkedett, vagy ma jól viselkedik, nem olyan nagy csoda,

A csoda mindörökkön az, hogyan létezhetik közönséges vagy hitetlen ember.






Szüntelen kifejtése korszakos szavaknak:

Enyém modern szó, az a szó, hogy En-Masse.


Soha nem ingó hit szava ez,

Most és mindörökké egy nekem, gondolkodás nélkül elfogadom az Időt.


Csak ez hibátlan, csak ez kerekít ki és teljesít meg mindent,

Ez a misztikus, hozzáférhetetlen csoda egyedül teljesít meg mindent.


Én elfogadom a valóságot, és nem merem kétségbe vonni,

Első és utolsó követelésem materializmus.

Éljen a pozitív tudomány! éljen, éljen az exakt demonstráció!

Végy borsos szakát cédrus és orgonaággal keverten,

Ez a lexikográfus, ez a vegyész, ez nyelvtant gyártott régi kőfeliratokból,

Ezek a tengerészek vészes ismeretlen tengereken vitték át hajójukat,

Ez geológus, az bonckéssel dolgozik, amaz pedig a matematikus.

Uraim, mindenkor a legnagyobb tisztelet önöknek!

Az önök tényei hasznosak és mégsem lakásom nekem ők,

Csak lakásom egy szárnyába jutok rajtuk keresztül.


Szavaim kevésbé emlékeztetnek kimondott tulajdonságokra,

Inkább emlékeztetnek a kimondatlan életre és a szabadságra és felszabadulásra,

Röviden végeznek a semleges és korcs lényekkel, a teljesértékű férfiakat és nőket szeretik,

És a forradalom dobját verik és szökevényekkel, pártütőkkel és összeesküvőkkel időznek.






Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia,

Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző,

Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk kívül,

Éppoly szerény, mint szerénytelen.


Csavarjátok le a zárat az ajtókról!

Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is!


Ha ki mást lealáz, engem aláz le,

Ha mit tesznek és mondanak, végül is engem érint.


Rajtam hömpölyög át az áram, rajtam az ár és a mutató!


Én mondom ki az ős jelszót, én adom meg a demokrácia jelét,

Istenemre, semmit sem fogadok el, amit bárki meg nem kaphat hasonló feltételekkel.

Rajtam hatol át sok régen elnémult hang,

Véget nem érő rab- és rabszolganemzedékek hangjai,

Betegek és elcsüggedtek és tolvajok és törpék hangjai,

Felkészülődések és gyarapodások körforgásának hangjai,

És a csillagokat egybekötő fonalak és anyaméhek és nemzősejtek hangjai,

És azok jogainak hangjai, akiket mások letepertek,

A torzalakúak, bohók, laposak, balgák, megvetettek hangjai,

Légbeli köd, ganajtúró bogarakéi.


Rajtam keresztül szólalnak meg a tiltott hangok,

Nemek és vágyak hangjai, leplezett hangok, melyekről lerántom a leplet,

Általam megtisztult és átformálódott illetlen hangok.


Én nem szorítom számra ujjaim,

Éppoly csínján bánok a belekkel, mint a fejjel és a szívvel,

A közösülés nekem nem utálatosabb a halálnál.


Hiszek a húsban és vágyaiban,

Látás, hallás, tapintás, mind csupa csoda és minden részem és ízem csoda.


Isteni vagyok én kívül-belül és megszentelek mindent, amit érintek, vagy ami hozzám ér,

Hónaljam szaga szebb aroma az imádságnál,

Fejem többet ér templomnál, bibliánál és minden hitvallásoknál.


Ha valamit jobban tisztelek másnál, testem az, egész terjedelmében vagy annak egy része,

Áttetsző alakom, te legyél az!

Árnyékos kiugrók és fokok, ti legyetek azok!

Büszke férfierő, te legyél az!

Ami csak izmosítasz engem, te legyél az!

Én gazdag vérem, te! te életem halvány tejfolyamváladéka!

Más mellre feszülő mell, te legyél az!

Agyam, a te titkos tekervényeid legyenek azok!

Vízmosta kákagyökér! félénk mocsári szalonka! védett kettőstojások fészke! te legyél az!

Fejem boglyája, szakáll, szőrzet, te legyél az!

Juhar csepegő nedve, hímgabona rostja, te legyél az!

Bőkezű nap, te legyél az!

Arcomat bevilágító és beárnyazó gőzök, ti legyetek azok!

Verejtékes patakok és harmatok, ti legyetek azok!

Szelek, miknek lágyan csiklandozó nemiszervei hozzám dörzsölődnek, ti legyetek azok!

Széles, izmos mezők, élő tölgyágak, kanyargós utaim kedves henyélői, ti legyetek azok!

Kezek, miket elfogadtam, arc, amit csókoltam, halandó, akit valaha érintettem, ti legyetek azok!


Bolondja vagyok magamnak, minden részem és egészem nagyszerű,

Minden pillanat és ami csak történik, kéjjel borzongat át,

Nem tudom, hogyan hajlik bokám, nem tudom leghalványabb óhajom okát,

Sem a belőlem sarjadó barátságét, sem a viszonzásul elvett barátság okát.


Amint felhágok lejtőmön, megállok gondolkozni, valóság-e ez,

A reggel glóriája ablakomon nagyobb gyönyörűség nekem, mint akármilyen írott metafizika.


Nézni a hajnalt!

A legapróbb fény elsápasztja a határtalan és átlátszó árnyékokat,

A levegő ízlik ínyemnek.


A mozgóvilág csírái ártatlan játékukból hallgatva felkelnek, frissen felrügyeznek,

Ferdén szökellnek a magasba s a mélybe.


Egy láthatatlan valami kéjes csápokat ereszt a magasba,

Fényes nedvtenger ömlik el az égen.


A föld az éggel összeolvadó, egyesülésük naponkénti megújítása.

A kihívás, mely kelet felől e pillanatban támad fölöttem,

A csúfondáros gúny: Lássuk, úr leszel-e?






Félelmetes káprázatával mily hamar megölne a napkelte,

Ha most és mindig nem küldhetnék ki felkelő napot magamból.


Mi is kápráztatóan és félelmetesen kelünk fel, mint a nap,

A virradat csöndjében és hűsében találtunk mi magunkra, ó, lelkem!


Hangom az után tör, amit szemem el nem érhet,

Nyelvem pergésével világokat és világtömböket fogok át.


A beszéd látásom ikre, mely képtelen magát megmérni,

Folyton dacol velem, gúnyosan mondja:

Walt, elég van benned, miért nem tárod fel?


Nos, nem akarom, hogy gyötörj, túl sokra tartod a kifejezést,

Nem tudod ó, beszéd, hogy alattad a bimbók fesletlenek?

Sötétben várnak, fagytól védetten,

A szenny meghátrál prófétai kiáltásaim elől,

Én okokat adok a dolgok alá, hogy aztán egyensúlyba hozzam őket,

Tudásom: élő részeim, melyek minden dolgok jelentésével lépést tartanak,

Boldogság (aki csak hallgat rám, ha férfi, ha nő, induljon még ma keresésére).


Legfőbb érdememet megtagadom tőletek, nem vetem le magamról igazi lényem,

Világokat mérjetek meg, de sohase próbáljatok megmérni engem,

A legügyesebbet, legjobbat is megdöbbentem, közületek, ha csak rátok nézek.


Írás és beszéd nem igazol engem,

A bizonyítás teljét és minden egyebet képemen hordom,

Ajkam némaságával egészen megzavarom a hitetlenkedőt.






Most pedig csak hallgatózni akarok,

Hogy a hallottakat énekembe gyarapítsam, hogy a hangokkal megnövekedjék.


Madarak örömdalát hallom, serdülő kalász sercegését, lángok

duruzsolását, gallyak ropogását ebédem főzése közben,

Hallom a szeretett hangot, az emberi beszéd hangját,

Hallok ezer kusza hangot, melyek összecsengnek, egybefolynak vagy egymás után következnek,

A város hangjait és a városon kívüli hangokat, az éj és nap hangjait,

Fecsegő szerelmes fiatalokat, asztalnál ülő munkásnép harsány nevetését,

Elszakadt barátság dühös szitkát, betegek elhaló hangjait,

A bírót, aki asztalra szorítja kezét, míg sápadt ajka halálos ítéletet mond,

A kikötőnél hajókat kirakodó munkások hajhóját, a horgonyt felszedők refrénjét,

A vészharangok kongását, a tűzi lármát, a fecskendők, a jelzőcsengős és színeslámpájú pumpakocsik nyikorgását,

A gőzös füttyét, a közeledő tehervonat súlyos dübörgését,

A kettős sorokban haladó egylet előtt fölzendülő lassú indulót,

(Valami végtisztességre mennek, a zászlók hegyén fekete fátyol.)


Hallom a csellót, (az ifjú szívének panasza az),

Hallom a billentyűs kornétát, gyorsan siklik be füleimbe,

Bolondédes nyilallással rázza hasam és mellemet.


Hallom a kart, a nagy opera ez,

Ah, ez már aztán zene - ez ínyemre van.


Egy nagy és friss tenor tölt be, üde mint a teremtés,

Szájának íves hajlása árad és teletölt engem.


Hallom a kiművelt szopránt (mi van ebben a hangban?)

Az orkeszter messzebb sodor Uránusz röpténél,

Olyan tüzet facsar ki belőlem, minőt sohasem tételeztem fel magamról,

Elvitorláztat, mezitlábosan paskolok, lábamat lanyha hullámok nyaldossák,

Keserű és dühös jégeső csapkod, elvesztem lélegzetem,

Mézes morfiumba merülök, nyeldeklőm halálos szoritástól gurgulázik,

Végül gyerünk fel ismét, érezni a talányok talányát,

És aminek neve Lét.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human