Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Whitman, Walt: Song of Myself 32-33

Whitman, Walt portréja

Song of Myself 32-33 (Angol)



I think I could turn and live with animals, they are so placid and


I stand and look at them long and long.


They do not sweat and whine about their condition,

They do not lie awake in the dark and weep for their sins,

They do not make me sick discussing their duty to God,

Not one is dissatisfied, not one is demented with the mania of

owning things,

Not one kneels to another, nor to his kind that lived thousands of

years ago,

Not one is respectable or unhappy over the whole earth.


So they show their relations to me and I accept them,

They bring me tokens of myself, they evince them plainly in their



I wonder where they get those tokens,

Did I pass that way huge times ago and negligently drop them?


Myself moving forward then and now and forever,

Gathering and showing more always and with velocity,

Infinite and omnigenous, and the like of these among them,

Not too exclusive toward the reachers of my remembrancers,

Picking out here one that I love, and now go with him on brotherly terms.


A gigantic beauty of a stallion, fresh and responsive to my caresses,

Head high in the forehead, wide between the ears,

Limbs glossy and supple, tail dusting the ground,

Eyes full of sparkling wickedness, ears finely cut, flexibly moving.


His nostrils dilate as my heels embrace him,

His well-built limbs tremble with pleasure as we race around and return.


I but use you a minute, then I resign you, stallion,

Why do I need your paces when I myself out-gallop them?

Even as I stand or sit passing faster than you.




Space and Time! now I see it is true, what I guess'd at,

What I guess'd when I loaf'd on the grass,

What I guess'd while I lay alone in my bed,

And again as I walk'd the beach under the paling stars of the morning.


My ties and ballasts leave me, my elbows rest in sea-gaps,

I skirt sierras, my palms cover continents,

I am afoot with my vision.


By the city's quadrangular houses--in log huts, camping with lumber-men,

Along the ruts of the turnpike, along the dry gulch and rivulet bed,

Weeding my onion-patch or hosing rows of carrots and parsnips,

crossing savannas, trailing in forests,

Prospecting, gold-digging, girdling the trees of a new purchase,

Scorch'd ankle-deep by the hot sand, hauling my boat down the

shallow river,

Where the panther walks to and fro on a limb overhead, where the

buck turns furiously at the hunter,

Where the rattlesnake suns his flabby length on a rock, where the

otter is feeding on fish,

Where the alligator in his tough pimples sleeps by the bayou,

Where the black bear is searching for roots or honey, where the

beaver pats the mud with his paddle-shaped tall;

Over the growing sugar, over the yellow-flower'd cotton plant, over

the rice in its low moist field,

Over the sharp-peak'd farm house, with its scallop'd scum and

slender shoots from the gutters,

Over the western persimmon, over the long-leav'd corn, over the

delicate blue-flower flax,

Over the white and brown buckwheat, a hummer and buzzer there with

the rest,

Over the dusky green of the rye as it ripples and shades in the breeze;

Scaling mountains, pulling myself cautiously up, holding on by low

scragged limbs,

Walking the path worn in the grass and beat through the leaves of the brush,

Where the quail is whistling betwixt the woods and the wheat-lot,

Where the bat flies in the Seventh-month eve, where the great

goldbug drops through the dark,

Where the brook puts out of the roots of the old tree and flows to

the meadow,

Where cattle stand and shake away flies with the tremulous

shuddering of their hides,

Where the cheese-cloth hangs in the kitchen, where andirons straddle

the hearth-slab, where cobwebs fall in festoons from the rafters;

Where trip-hammers crash, where the press is whirling its cylinders,

Wherever the human heart beats with terrible throes under its ribs,

Where the pear-shaped balloon is floating aloft, (floating in it

myself and looking composedly down,)

Where the life-car is drawn on the slip-noose, where the heat

hatches pale-green eggs in the dented sand,

Where the she-whale swims with her calf and never forsakes it,

Where the steam-ship trails hind-ways its long pennant of smoke,

Where the fin of the shark cuts like a black chip out of the water,

Where the half-burn'd brig is riding on unknown currents,

Where shells grow to her slimy deck, where the dead are corrupting below;

Where the dense-starr'd flag is borne at the head of the regiments,

Approaching Manhattan up by the long-stretching island,

Under Niagara, the cataract falling like a veil over my countenance,

Upon a door-step, upon the horse-block of hard wood outside,

Upon the race-course, or enjoying picnics or jigs or a good game of


At he-festivals, with blackguard gibes, ironical license,

bull-dances, drinking, laughter,

At the cider-mill tasting the sweets of the brown mash, sucking the

juice through a straw,

At apple-peelings wanting kisses for all the red fruit I find,

At musters, beach-parties, friendly bees, huskings, house-raisings;

Where the mocking-bird sounds his delicious gurgles, cackles,

screams, weeps,

Where the hay-rick stands in the barn-yard, where the dry-stalks are

scatter'd, where the brood-cow waits in the hovel,

Where the bull advances to do his masculine work, where the stud to

the mare, where the cock is treading the hen,

Where the heifers browse, where geese nip their food with short jerks,

Where sun-down shadows lengthen over the limitless and lonesome prairie,

Where herds of buffalo make a crawling spread of the square miles

far and near,

Where the humming-bird shimmers, where the neck of the long-lived

swan is curving and winding,

Where the laughing-gull scoots by the shore, where she laughs her

near-human laugh,

Where bee-hives range on a gray bench in the garden half hid by the

high weeds,

Where band-neck'd partridges roost in a ring on the ground with

their heads out,

Where burial coaches enter the arch'd gates of a cemetery,

Where winter wolves bark amid wastes of snow and icicled trees,

Where the yellow-crown'd heron comes to the edge of the marsh at

night and feeds upon small crabs,

Where the splash of swimmers and divers cools the warm noon,

Where the katy-did works her chromatic reed on the walnut-tree over

the well,

Through patches of citrons and cucumbers with silver-wired leaves,

Through the salt-lick or orange glade, or under conical firs,

Through the gymnasium, through the curtain'd saloon, through the

office or public hall;

Pleas'd with the native and pleas'd with the foreign, pleas'd with

the new and old,

Pleas'd with the homely woman as well as the handsome,

Pleas'd with the quakeress as she puts off her bonnet and talks melodiously,

Pleas'd with the tune of the choir of the whitewash'd church,

Pleas'd with the earnest words of the sweating Methodist preacher,

impress'd seriously at the camp-meeting;

Looking in at the shop-windows of Broadway the whole forenoon,

flatting the flesh of my nose on the thick plate glass,

Wandering the same afternoon with my face turn'd up to the clouds,

or down a lane or along the beach,

My right and left arms round the sides of two friends, and I in the middle;

Coming home with the silent and dark-cheek'd bush-boy, (behind me

he rides at the drape of the day,)

Far from the settlements studying the print of animals' feet, or the

moccasin print,

By the cot in the hospital reaching lemonade to a feverish patient,

Nigh the coffin'd corpse when all is still, examining with a candle;

Voyaging to every port to dicker and adventure,

Hurrying with the modern crowd as eager and fickle as any,

Hot toward one I hate, ready in my madness to knife him,

Solitary at midnight in my back yard, my thoughts gone from me a long while,

Walking the old hills of Judaea with the beautiful gentle God by my side,

Speeding through space, speeding through heaven and the stars,

Speeding amid the seven satellites and the broad ring, and the

diameter of eighty thousand miles,

Speeding with tail'd meteors, throwing fire-balls like the rest,

Carrying the crescent child that carries its own full mother in its belly,

Storming, enjoying, planning, loving, cautioning,

Backing and filling, appearing and disappearing,

I tread day and night such roads.


I visit the orchards of spheres and look at the product,

And look at quintillions ripen'd and look at quintillions green.


I fly those flights of a fluid and swallowing soul,

My course runs below the soundings of plummets.


I help myself to material and immaterial,

No guard can shut me off, no law prevent me.


I anchor my ship for a little while only,

My messengers continually cruise away or bring their returns to me.


I go hunting polar furs and the seal, leaping chasms with a

pike-pointed staff, clinging to topples of brittle and blue.


I ascend to the foretruck,

I take my place late at night in the crow's-nest,

We sail the arctic sea, it is plenty light enough,

Through the clear atmosphere I stretch around on the wonderful beauty,

The enormous masses of ice pass me and I pass them, the scenery is

plain in all directions,

The white-topt mountains show in the distance, I fling out my

fancies toward them,

We are approaching some great battle-field in which we are soon to

be engaged,

We pass the colossal outposts of the encampment, we pass with still

feet and caution,

Or we are entering by the suburbs some vast and ruin'd city,

The blocks and fallen architecture more than all the living cities

of the globe.


I am a free companion, I bivouac by invading watchfires,

I turn the bridgroom out of bed and stay with the bride myself,

I tighten her all night to my thighs and lips.


My voice is the wife's voice, the screech by the rail of the stairs,

They fetch my man's body up dripping and drown'd.


I understand the large hearts of heroes,

The courage of present times and all times,

How the skipper saw the crowded and rudderless wreck of the

steamship, and Death chasing it up and down the storm,

How he knuckled tight and gave not back an inch, and was faithful of

days and faithful of nights,

And chalk'd in large letters on a board, Be of good cheer, we will

not desert you;

How he follow'd with them and tack'd with them three days and

would not give it up,

How he saved the drifting company at last,

How the lank loose-gown'd women look'd when boated from the

side of their prepared graves,

How the silent old-faced infants and the lifted sick, and the

sharp-lipp'd unshaved men;

All this I swallow, it tastes good, I like it well, it becomes mine,

I am the man, I suffer'd, I was there.


The disdain and calmness of martyrs,

The mother of old, condemn'd for a witch, burnt with dry wood, her

children gazing on,

The hounded slave that flags in the race, leans by the fence,

blowing, cover'd with sweat,

The twinges that sting like needles his legs and neck, the murderous

buckshot and the bullets,

All these I feel or am.


I am the hounded slave, I wince at the bite of the dogs,

Hell and despair are upon me, crack and again crack the marksmen,

I clutch the rails of the fence, my gore dribs, thinn'd with the

ooze of my skin,

I fall on the weeds and stones,

The riders spur their unwilling horses, haul close,

Taunt my dizzy ears and beat me violently over the head with whip-stocks.


Agonies are one of my changes of garments,

I do not ask the wounded person how he feels, I myself become the

wounded person,

My hurts turn livid upon me as I lean on a cane and observe.


I am the mash'd fireman with breast-bone broken,

Tumbling walls buried me in their debris,

Heat and smoke I inspired, I heard the yelling shouts of my comrades,

I heard the distant click of their picks and shovels,

They have clear'd the beams away, they tenderly lift me forth.


I lie in the night air in my red shirt, the pervading hush is for my sake,

Painless after all I lie exhausted but not so unhappy,

White and beautiful are the faces around me, the heads are bared

of their fire-caps,

The kneeling crowd fades with the light of the torches.


Distant and dead resuscitate,

They show as the dial or move as the hands of me, I am the clock myself.


I am an old artillerist, I tell of my fort's bombardment,

I am there again.


Again the long roll of the drummers,

Again the attacking cannon, mortars,

Again to my listening ears the cannon responsive.


I take part, I see and hear the whole,

The cries, curses, roar, the plaudits for well-aim'd shots,

The ambulanza slowly passing trailing its red drip,

Workmen searching after damages, making indispensable repairs,

The fall of grenades through the rent roof, the fan-shaped explosion,

The whizz of limbs, heads, stone, wood, iron, high in the air.


Again gurgles the mouth of my dying general, he furiously waves

with his hand,

He gasps through the clot Mind not me--mind--the entrenchments. 

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 32-33 (Magyar)




Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények,

Soká, soká állok és nézem őket.


Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon,

Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket,

Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával,

Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya,

Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt,

Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen.


Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket,

Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják, hogy birtokában vannak azoknak.


Nem tudom, honnan kapják e jeleket,

Itt jártam e roppant időknek előtte és hanyagul leejtegettem őket?


Én magam, aki akkor és most és mindörökkön előre törtem,

Mindig többet gyűjtve és mutogatva sebtében,

Végtelenül és sokfajtájuan és mint ezekhez hasonló közepettük,

Nem túlságosan zárkózom el emlékeim átnyújtói elől,

Ki-kikapom közülük egy kedvencemet és testvériesen továbbhaladok vele.


Egy paripa gigászi szépsége, mely friss és viszonozza enyelgésem,

Magashomlokú fej, széles fültávolság,

Fényes és hajlékony tagok, földet seperő farok,

Pajkosan szikrázó szemek, finommetszésű hajlékony fülek.

Orrlyuka tágul, amint bokámmal megölelem,

Arányos tagjai remegnek a kéjtől, amint oda és visszavágtatunk.

Csak egy pillanatra használlak, aztán elbocsátlak, paripa,

Minek nekem a te lépteid, mikor én magam elébük rúgtatok?

Állva vagy ülve is gyorsabban járok nálad.






Tér és Idő! most látom, hogy igaz, amit találgattam,

Amit kitaláltam, mikor a fűben heverésztem,

Amit kitaláltam, mikor egyedül feküdtem ágyamon,

És akkor is, mikor a parton sétáltam a reggel sápadó csillagai alatt.


Bilincseim és homokzsákjaim elhagynak, könyököm tengeröblökön pihen,

Hegységeken csatangolok; tenyerem kontinenseket fed,

Talpon vagyok látomásommal.


A város négyszögletes házai közt - faviskókban, favágókkal táborozom,

Országutak keréknyomán, a száraz szakadék és a patak medre mentén,

Hagymaföldemet gyomlálva, vagy sárgarépa és pásztinák-sorokat kapálva, sivatagokat járva, erdőkben bolyongva,

Mérve, aranyat ásva, új birtokom fáit körülárkolom,

Bokáig megperzselten a forró homoktól, sekély folyamon vontatva csolnakomat,

Hol a párduc jár fel s alá egy függő ágon, hol az őzbak dühödten néz a vadászra,

Hol a csörgőkígyó sütteti petyhüdt hosszát egy sziklán, hol a vidra halat zabál,

Hol az alligátor merev bibircsóival alszik a fövényen,

Hol a fekete medve gyökért vagy mézet keres, hol a hód paskolja az iszapot lapátfarkával;

A sarjú cukorföld fölött, a sárgavirágos gyapotültetvény, az alacsony, nedves rizsmezők fölött,

Az élescsúcsú farm fölött, melynek párkánya csipkés s csatornája karcsú díszes,

A nyugati datolyafák, a hosszúlevelű tengeri, a finom kékvirágú len fölött,

A fehér és barna tatárka fölött, ahol a többivel zümmögök és zúgok,

A rizs homályos zöldje fölött, amint hullámzik és leng a szélben;

Hegyekre mászva, óvatosan kúszva fel, megkapaszkodva alacsony görcsös ágakban,

A fűben kitaposott ösvényen járok, és utat török a bozóton át,

Ahol a fűrj pitypalattyol, az erdők és a gabonaföldek közt,

Ahol júliusi estén a denevér csapdos, ahol a nagy aranybogár cikázik le a sötétben,

Ahol a patak vén fa gyökerei közül ered és folyik a rétre,

Ahol a barmok állanak és hessegetik el a legyeket bőrük reszketeg rángásával,

Ahol a sajtos kendő a konyhában lóg, ahol szolgafák nyúlnak

a tűzhely körül, ahol a pókhálók füzéresen függnek a mestergerendáról,

Ahol a kohó kalapácsa zuhog, hol a gyorssajtó forgatja hengerét,

Hol az emberi szív iszonyú nyilallással ver bordái alatt,

Hol a körtealakú léggömb odafönn úszik (benne én ülök és nyugodtan lenézek),

Hol a mentőcsónakot húzzák kötélen, hol a hőség halványzöld tojásokat költ ki a rovátkolt homokban,

Hol a cethal úszkál borjával és soha el nem hagyja,

Hol a gőzhajó vonszolja maga mögött hosszú gőzlobogóját,

Hol a cápa uszálya fekete szilánk módjára bukkan ki a vízből,

Hol a félig elégett brigg nyargal ismeretlen áramokon,

Hol kagylók nőnek iszamos fedélzeten, hol a holtak lenn rohadnak;

Hol a sűrűcsillagos zászlót viszik a hadak élén,

Melyekhez Manhattan közeledik előrenyújtott szigetével,

A Niagara alatt, hol a vízesés fátyolként hull ábrázatomra,

Ajtóküszöbön, a keményfabakon odakünn,

A futtatáson, vagy piknikek, táncok, vagy egy derekas labdajáték élvezete közben,

Férfitársaságban, ahol trágár élcek járják, gúnyos szabadosság, durva tánc, ivás, röhej,

Az almaborsajtó mellett, ízlelve a barna kocsonya édességét, szalmaszálon szippantva a nedűt,

Almahámozásnál, csókot kívánva minden megtalált vörös gyümölcsért,

Sorozáson, parti kirándulásokon, kukoricahántáson, házavatáson,

Hol a csúfolódó rigó hallatja pompás gurguláit, csuklását, sikoltását, sírását,

Hol a szénaboglya áll a csűrben, hol a száraz csutka szanaszét hever, hol a tenyésztehén a színben vesztegel,

Hol a bika kilép, elvégezni hím feladatát, hol a mén a kancához megy és a kakas a tyúkhoz,

Hol a borjú legelész, hol libák csipegetik étküket rövid rángással,

Hol napnyugtával, árnyak terülnek a határtalan és magányos prérire,

Hol bölénycsordák borítnak nyüzsgő fedelet a távol és közel négyzetmérföldekre,

Hol a kolibri fénylik, hol a hosszúéletű hattyú nyaka görbül és ível,

Hol a sirály röpül a part felé, hol szinte emberi kacagással kacag,

Hol a méhkasok sorakoznak egy szürke kerti padon, félig eltakarva a magas gaztól,

Hol a nyakszalagos fajdok körben megülnek a földön, kinyújtott fejekkel,

Hol halottaskocsik térnek be a temető ívelt kapuin,

Hol téli farkasok üvöltenek hósivatagok és jégcsapos fák között,

Hol a sárgakoronájú kócsag jön a mocsár szélére éjjelente és kis rákokat eszik,

Hol az úszók és búvárok lubickolása hűti le a meleg delet,

Hol a tücsök próbálja ki kromatikus sípját a fal fölött a kókuszdiófán,

A földek citrom- és ugorkafáin át, melyeknek levelei ezüsteresek,

A sónyalatón vagy narancslugason át, tobozos fenyők alatt,

A tornatermen, a lefüggönyözött kocsmaszobán, az irodán és nyilvános termen át;

Kedvemet lelem a bennszülöttben és az idegenben, kedvemet az újban és régiben,

Az egyszerű nőben éppúgy, mint a csinosban,

Kedvemet a quakernőben, amint leveszi kalapját és dallamosan beszél,

Kedvemet a fehérremeszelt templom kardalában,

Kedvemet a verejtékező metodista prédikátor komoly szavaiban, mélyen meghat a szabadban tartott ima,

A Brodway-n egész délelőtt a kirakatokat nézem, odalapítva orromat a vastag üveglaphoz,

Még aznap délután fellegek felé fordított arccal járok, vagy lenézek a síkra és a partra,

Jobb és balkarom két barát derekán és én középütt;

A csendes és sötétarcú erdészfiúval térek haza (napszálltakor mögöttem lovagol),

Távol a telepítvényektől vizsgálgatom az állati lábak, vagy mokaszinok nyomait,

A kórházi ágynál limonádét nyújtok egy lázas betegnek,

Mikor minden csendes, egy felravatalozott hullánál állok, gyertyával szemlélődve;

Minden kikötőbe elutazom üzlet és kaland után,

Loholok a modern tömeggel éppoly mohón és ingadozón, mint akárki,

Heves vagyok avval, akit gyűlölök, tébolyomban kész vagyok megkéselni,

Éjfélkor magányosan állok kertemben, gondolataim sokáig messze távoznak tőlem,

Judea vén dombjait járják, oldalamon a kedves szép Istennel,

Sietek téren, sietek égen és csillagokon keresztül,

Sietek a hét bolygón és a széles gyűrűn és a nyolcvanezer mérföldes átmérőn át,

Futok csóvás meteorokkal, tűzgömböket hányok a többivel együtt,

Viszem a növő gyermeket, mely saját teli anyját hordja hasában,

Viharzom, élvezek, tervezgetek, szeretek, óvok,

Behúzódom és megtelek, eltűnök és megjelenek,

Éjjel-nappal ilyen utakon lépdelek.


Meglátogatom a szférák gyümölcsöseit és megnézem termésüket,

És megnézem az érett és a még zöld kvintilliókat.

Megröpülöm a folyékony és mindent elnyelő lélek röptét,

Pályám a mérőón mélysége alatt van.


Anyagihoz és anyagtalanhoz hozzáférkőzöm,

Nem zár ki engem őr, nem gátol törvény.


Csak kis időre vet horgonyt hajóm,

Hírnökeim folyton cirkálnak, vagy visszatérőben hírt hoznak.


Sarki szőrmékre vadászom és fókákra, mélységeken ugrom át szöges botommal, törékeny kék táblákba.


Felmászom az árbocra,

Késő éjjel ütöm fel tanyám az árbockosárban,

A sarktengeren vitorlázunk, bőséges a fény,

A tiszta atmoszférán át csodálatos szépség ötlik elém,

A roppant jégtömbök hátrahagynak s én hátrahagyom őket, a színtér mindenfelé belátható,

A fehérormú hegyek feltűnnek a távolban, feléjük dobom képzeletem,

Valami nagy csatatérhez közeledünk, a harcban nemsokára részünk lesz nekünk is,

Átlépjük a kolosszális tábor őrsét, lábujjhegyen megyünk és óvatosan,

Vagy az elővárosokon át egy óriási és elpusztult városba jutunk,

A tömbök és ledőlt építmények a föld minden élő városánál többet érnek.


Szabad harcos vagyok, a betörő ellenség tábortüzeinél virrasztok,

Ágyából kidobom a vőlegényt és magam maradok az aránál,

Éjhosszat szorítom combomhoz és  ajkamhoz.


Hangom a nő hangja, a sikoly a lépcső korlátjánál,

Férjem testét hozzák csepegve és megfulladva.

Én értem a hősök nagy szívét,

A jelen és minden idők bátorságát,

Hogyan látta a kapitány gőzhajó nyüzsgő és kormányavesztett roncsát, amint a Halál hajszolta fel és le a viharban,

Hogyan állt oda keményen és tapodtat sem engedett és éjjel-nappal híven virrasztott,

És nagy betűkkel ráírta a deszkára: Csak bátorság, mi nem hagyunk el titeket;

Hogyan követte őket és hajózott velük három napig és nem tágított,

Hogyan mentette meg végre a hányódó népséget,

Hogyan néztek a lefogyott petyhüdtruhájú nők, mikor csolnakon kihozták őket készen álló sírjuk széléről,

Hogyan néztek a hallgatag, öregképű gyermekek és a feltámogatott betegek és az élesajkú borotválatlan férfiak,

Mindezt beszürcsölöm, ínyemre van, szeretem, enyém lesz,

Én vagyok az illető, én szenvedtem, én voltam ott.


A mártírok megvetése és nyugalma,

Az öreganyó, akit boszorkányságért elítéltek és rőzsén elégetnek, míg gyermekei ott bámészkodnak,

A hajszolt rabszolga, aki kimerül a futásban, a sövényre dől, lihegve, verejtékben ázva,

A csípések, melyek tű módjára szúrják lábait és nyakát, a gyilkos sörét és a golyók,

Mindezt érzem, mindez vagyok.


Én vagyok a hajszolt rabszolga, én vonaglom a kutyák harapása alatt,

Pokol és kétségbeesés rajtam, a lövészek egyre puffogtatnak,

Megmarkolom a kerítés rácsát, alvadt vérem hull, bőröm verejtékétől hígan.

Lehullok a dudvára és a kövekre,

A lovasok megsarkantyúzzák makrancos lovaikat, utolérnek,

Gúnyt röhögnek szédült fülembe és ostornyéllel vadul fejemre csapnak.

Egyik álruhám a szenvedés,

Nem kérdezem a sebesültet, mit érez, magam leszek a sebesült,

Sebeim megüszkösödnek, míg botomra támaszkodva nézelődöm.


Én vagyok a szétroncsolt tűzoltó, akinek mellcsontja eltört,

Omló falak törmelékeik közé temettek,

Hőt és füstöt leheltem be, hallottam bajtársaim sikoltó kiáltásait,

Hallottam csákányaik és lapátjaik távoli pengését,

Eltakarították a gerendákat, gyöngéden előhúztak.


Az éji levegőn fekszem vörös ingemben, az átható csend én értem van,

Végül is fájdalom nélkül fekszem, elcsigázottan, de nem boldogtalanul,

Fehérek és szépek az arcok köröttem, a fejekről lekerült a tűzálló sisak,

A térdelő tömeg eltűnik fáklyái fényével.


Távollévők és holtak feltámadnak,

Óralapoknak látszanak vagy mint mutatóim mozognak, magam vagyok az óra.


Öreg tüzér vagyok, erődöm bombázását mesélem,

Ott vagyok ismét.


Újra az elnyújtott dobpergés,

Újra a támadók ágyúja, mozsarai,

Újra hallgatózó fülembe döng a másik ágyú válasza.


Részt veszek, látom és hallom az egészet,

A kiáltásokat, szitkokat, üvöltést, a telitalálat fölötti örömet,

A betegszállítószekeret, mely lassan halad el vörös csöppeket ejtve maga mögött,

A munkásokat, kik a romokat kutatják, néhány elengedhetetlen javítást végeznek,

A gránáthullást a beszakadt tetőn keresztül, a legyezőformájú robbanást,

Tagok zizzenését, fejeket, követ, fát, vasat fenn a levegőben.


Újra hörög haldokló tábornokom szája, dühösen lóbálja kezét,

Az alvadt vércsomón át lihegi: Ne engem nézzetek - nézzétek - a sáncot!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human