Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Whitman, Walt: Ének magamról 34-38 (Song of Myself 34-38 Magyar nyelven)

Whitman, Walt portréja

Vissza a fordító lapjára

Song of Myself 34-38 (Angol)



Now I tell what I knew in Texas in my early youth,

(I tell not the fall of Alamo,

Not one escaped to tell the fall of Alamo,

The hundred and fifty are dumb yet at Alamo,)

'Tis the tale of the murder in cold blood of four hundred and twelve

young men.


Retreating they had form'd in a hollow square with their baggage for


Nine hundred lives out of the surrounding enemies, nine times their

number, was the price they took in advance,

Their colonel was wounded and their ammunition gone,

They treated for an honorable capitulation, receiv'd writing and

seal, gave up their arms and march'd back prisoners of war.


They were the glory of the race of rangers,

Matchless with horse, rifle, song, supper, courtship,

Large, turbulent, generous, handsome, proud, and affectionate,

Bearded, sunburnt, drest in the free costume of hunters,

Not a single one over thirty years of age.


The second First-day morning they were brought out in squads and

massacred, it was beautiful early summer,

The work commenced about five o'clock and was over by eight.


None obey'd the command to kneel,

Some made a mad and helpless rush, some stood stark and straight,

A few fell at once, shot in the temple or heart, the living and dead

lay together,

The maim'd and mangled dug in the dirt, the new-comers saw them there,

Some half-kill'd attempted to crawl away,

These were despatch'd with bayonets or batter'd with the blunts of muskets,

A youth not seventeen years old seiz'd his assassin till two more

came to release him,

The three were all torn and cover'd with the boy's blood.


At eleven o'clock began the burning of the bodies;

That is the tale of the murder of the four hundred and twelve young men.




Would you hear of an old-time sea-fight?

Would you learn who won by the light of the moon and stars?

List to the yarn, as my grandmother's father the sailor told it to me.


Our foe was no sulk in his ship I tell you, (said he,)

His was the surly English pluck, and there is no tougher or truer,

and never was, and never will be;

Along the lower'd eve he came horribly raking us.


We closed with him, the yards entangled, the cannon touch'd,

My captain lash'd fast with his own hands.


We had receiv'd some eighteen pound shots under the water,

On our lower-gun-deck two large pieces had burst at the first fire,

killing all around and blowing up overhead.


Fighting at sun-down, fighting at dark,

Ten o'clock at night, the full moon well up, our leaks on the gain,

and five feet of water reported,

The master-at-arms loosing the prisoners confined in the after-hold

to give them a chance for themselves.


The transit to and from the magazine is now stopt by the sentinels,

They see so many strange faces they do not know whom to trust.


Our frigate takes fire,

The other asks if we demand quarter?

If our colors are struck and the fighting done?


Now I laugh content, for I hear the voice of my little captain,

We have not struck, he composedly cries, we have just begun our part

of the fighting.


Only three guns are in use,

One is directed by the captain himself against the enemy's main-mast,

Two well serv'd with grape and canister silence his musketry and

clear his decks.


The tops alone second the fire of this little battery, especially

the main-top,

They hold out bravely during the whole of the action.


Not a moment's cease,

The leaks gain fast on the pumps, the fire eats toward the powder-magazine.


One of the pumps has been shot away, it is generally thought we are sinking.


Serene stands the little captain,

He is not hurried, his voice is neither high nor low,

His eyes give more light to us than our battle-lanterns.


Toward twelve there in the beams of the moon they surrender to us.




Stretch'd and still lies the midnight,

Two great hulls motionless on the breast of the darkness,

Our vessel riddled and slowly sinking, preparations to pass to the

one we have conquer'd,

The captain on the quarter-deck coldly giving his orders through a

countenance white as a sheet,

Near by the corpse of the child that serv'd in the cabin,

The dead face of an old salt with long white hair and carefully

curl'd whiskers,

The flames spite of all that can be done flickering aloft and below,

The husky voices of the two or three officers yet fit for duty,

Formless stacks of bodies and bodies by themselves, dabs of flesh

upon the masts and spars,

Cut of cordage, dangle of rigging, slight shock of the soothe of waves,

Black and impassive guns, litter of powder-parcels, strong scent,

A few large stars overhead, silent and mournful shining,

Delicate sniffs of sea-breeze, smells of sedgy grass and fields by

the shore, death-messages given in charge to survivors,

The hiss of the surgeon's knife, the gnawing teeth of his saw,

Wheeze, cluck, swash of falling blood, short wild scream, and long,

dull, tapering groan,

These so, these irretrievable.




You laggards there on guard! look to your arms!

In at the conquer'd doors they crowd! I am possess'd!

Embody all presences outlaw'd or suffering,

See myself in prison shaped like another man,

And feel the dull unintermitted pain.


For me the keepers of convicts shoulder their carbines and keep watch,

It is I let out in the morning and barr'd at night.


Not a mutineer walks handcuff'd to jail but I am handcuff'd to him

and walk by his side,

(I am less the jolly one there, and more the silent one with sweat

on my twitching lips.)


Not a youngster is taken for larceny but I go up too, and am tried

and sentenced.


Not a cholera patient lies at the last gasp but I also lie at the last gasp,

My face is ash-color'd, my sinews gnarl, away from me people retreat.


Askers embody themselves in me and I am embodied in them,

I project my hat, sit shame-faced, and beg.




Enough! enough! enough!

Somehow I have been stunn'd. Stand back!

Give me a little time beyond my cuff'd head, slumbers, dreams, gaping,

I discover myself on the verge of a usual mistake.


That I could forget the mockers and insults!

That I could forget the trickling tears and the blows of the

bludgeons and hammers!

That I could look with a separate look on my own crucifixion and

bloody crowning.


I remember now,

I resume the overstaid fraction,

The grave of rock multiplies what has been confided to it, or to any graves,

Corpses rise, gashes heal, fastenings roll from me.


I troop forth replenish'd with supreme power, one of an average

unending procession,

Inland and sea-coast we go, and pass all boundary lines,

Our swift ordinances on their way over the whole earth,

The blossoms we wear in our hats the growth of thousands of years.


Eleves, I salute you! come forward!

Continue your annotations, continue your questionings. 

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 34-38 (Magyar)




Most elmondom, mit tudtam meg Texasban, mikor még egész fiatal valék,

(Nem Alamo elestét mondom el,

Hírmondó nem maradt, hogy elmondja Alamo elestét,

Hisz a százötven néma Alamóban,)

Elmondom regém, hogyan öltek meg négyszáztizenkét ifjú embert hidegvérűen.


Mikor visszavonultak, megtizedelt négyszögalakban álltak fel, s málhájukból csináltak mellvédet,

S a bekerítő ellenségnek kilencszáz életet fizettek ők, kilencszer többet, mint amennyit ők vesztettek el,

Ezredesük megsebesült, a lőszer elfogyott -

Meg nem alázó fegyverletételt kértek, kaptak is írást, pecséteset, puskájuk lerakták és mint foglyok vonultak el.


A rohamcsapatok virága volt mind,

Páratlan lovon, karabéllyal, dalban, vacsoránál, szerelemben,

Garázda, óriás, szép, jó, büszke és gyöngéd,

Szakállas, napégette, könnyű vadászruhába öltözött -

Egy se volt harmincnál öregebb.


A második vasárnapon sorbaállították és leölték őket, szép volt a koranyár,

Ötkor kezdték és nyolckor már készen volt a munka.


Egy sem hajtott térdet a parancsra,

Volt aki őrült s céltalan futásba tört, mások egyenesen álltak, mint a cövek,

Volt aki azonnal leesett, a golyó halántékon vagy szíven találta, együtt feküdtek élők és halottak;

Látták a sorrajövők, hogy fetrengenek sorban a torzak, a csonkák,

Néhány fél-halott megpróbált elmászni,

De szurony vágott beléjük, vagy lecsapott a puskák tusa rájuk;

Egy fiú, tizenhétéves se volt, gyilkosára ugrott: így még ketten odajöttek,

Mind a három tépetten állt, rájuk ömlött a fiú vére.


Tizenegykor kezdték a hullákat elégetni:

Ez volt a rege, hogyan öltek meg négyszáztizenkét ifjú embert.






Akartok-e hallani egy régi tengeri harcról?

Akarjátok-e tudni, ki győzött a hold- és a csillagfénynél?

Csitt, perdül a rokka: nagyanyám apja, a matróz, mondta el nékem.


Ellenünk nem volt gyáva legény a hajóján (kezdte meséjét),

Volt neki mersze, kemény, jó angol-féle, azóta sem láttam derekabbat, nincs is ilyen még egy;

Öreg estére járt amikor jött szörnyű pásztázó tűzzel.


Melléje húztunk, a kötelek összeakadtak, összeértek az ágyúk,

Kapitányunk gyors keze, akár a korbács, csapdos.


Tizennyolc fontos lövedéket kaptunk a vízfelszín alatt,

Az alsó fedélzetre becsapott két nagy golyó már az első tüzeléskor

és gyilkolva körül, robbant fejünk fölött fel a magasba.

Küzdelem napnyugtával, küzdelem sötétben,

Tíz óra van, fenn a telihold, egyre nőnek a lékek, "öt lábnyi a víz!" szól a jelentés,

A fegyvermester a rabokat a hombárból kiereszti, lesz ami lesz.


Nem szabad a raktárba se menni - megtiltják az őrök,

Annyi az új arc, nem tudják, ki a mi emberünk.


A vezérhajónk tüzet fogott már,

Azok ott kérdik, megadjuk-e magunk kegyelemre,

Bevonjuk-e zászlónk, vége a harcnak?


Már boldogan nevetek, hallom kis kapitányunk hangját:

"Nem vonjuk be!" - kiáltja okos nyugalommal - "most kezdjük a javát csak!"


Már csak három ágyú ép,

Az elsőt maga a kapitány fordítja a ellenség főárbocára,

A másik kettő jó kartácsokkal söpri a puskásokat fedélzetükről.


Csak az árbockosarakból segítik kis tüzérségünk, a főárbocosok dolgoznak ám remekül,

Bátran állják végig a harcot.


Nincs egy pillanat se megállni,

A szivattyúk nem bírnak a lékkel, a láng a lőportár fele nyaldos.


Az egyik pumpát kilőtték, azt hisszük süllyedünk is már.


Derülten áll a kis kapitány,

Nem siet, hangja nem halk, nem is harsog,

Szeme jobban ragyog, mint a hadilámpás.


Tizenegy tájban megadják magukat, süt a hold.






Csöndesen nyugszik, ránkborul az éjfél,

Két nagy hajóroncs mozdulatlan a sötétség mellén,

A mienk tönkre van, lassan süllyed, készülünk átkelni a megvert hajóra,

A kapitány parancsokat oszt hidegen a tatról, lepedő-fehér az arca,

Közelében holtan fekszik a fiú - a kabinban szolgált fel -

Amott egy vén bajtárs, hosszú ősz hajjal, göndör szakálla gondosan fésült.

A lángok - mindhiába - lobbannak lenn és fönn a magasban,

A megmenekült tiszteknek rekedten karcol a hangja,

Alaktalan hulla-halmok, magányos tetemek, húscafatok az árbocon és a vitorlafákon

Kötélhasíték, lógó vászondarabok, aprókat lök a puha hullám,

Sötétlenek a szenvtelen ágyúk, szemétdomb lőpordobozokból, bűz,

Magasan, fenn egy-két nagy csillag halkan és gyászosan világol,

A tengeri szellő fúj egy csöppet, a partról szittyós rétek fű-szaga jön, utolsó szavak szólnak az otthoniakhoz,

A sebésznek szisszen a kése, fűrésze harap,

Zihálás, kottyanások, loccsan az ömlő vér, rövid, éles sikolyok, valaki nyög, hosszan, elhalóan -

Így van ez, így, s meg nem változtathatod.






Hé, ti hétalvók! Ti őrök! Fegyverbe hát!

Nyüzsögnek ott az ajtó mögött! Egy démon költözött belém!

Én vagyok minden bűn és szenvedés;

De lásd: börtönöm olyan, mint másoké,

És szüntelen gyötör bús, tompa fájdalom.


Miattam őrködik a porkoláb, rándul vállán karabélya,

Engem engednek ki reggel, s rám csukódik a zár éjszaka.

Nincs bilincsbevert lázadó - én vagyok hozzá bilincsbe kötve, és mellette is én bandukolok,

(De nem a víg, én a hallgatag vagyok, megremegő számon az izzadság kicsap).


Ha egy suttyót, mert csórt, előállítanak, én is ott vagyok, pörbefognak és elítélnek engem.


Ha egy kolerás az utolsókat hörgi, én is hörgök ott,

Arcom hamuszínű, inam bütyökbe torzul, s rémülten húzódnak el tőlem az emberek.


A kéregetők is én vagyok, és én meg, bennük - ők,

Kalappal kezemben űlök szégyenemmel és koldulok.






Elég! elég! elég!

Valami téboly ez. Vissza hát!

Időt adjatok megbilincselt fejemnek, álmot, levegőt, szunnyadást,

Hisz rádöbbennek: hív a régi vétek.


Hogy elfeledném, mint bántottak engem és hogy kiáltoztak felém!

Hogy elfeledném már a csorgó könnyeket, meg a bunkók, a pőrölyök csapásait!

Hogy idegen szemmel nézhetném keresztrefeszítésemet s amint fejemre teszik a véres koronát!


Emlékszem már,

Újból enyém a hosszú pillanat,

Szaporodnak a sziklasír foglyai, és minden sírban gyülekeznek,

Feltámadnak a holtak, írt kapnak a tátongó sebek is, a kötelékek rólam lehullnak.

Velem nyomulnak előre, enyém az isteni hatalom, velem jön a végtelen köznapi processzió,

A tenger partjára megyünk és a belső földekre is, átnyomulunk a határokon,

Sebes parancsaink eljutnak a föld sarkaiba,

S évezredek növeszték kalapjainkon a virágokat.


Tündér-manók! Hozsánna néktek! Jöjjetek elő!

Kérdezzetek csak tovább, magyarázzatok.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human