Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Whitman, Walt: Ének magamról 40-43 (Song of Myself 40-43 Magyar nyelven)

Whitman, Walt portréja

Vissza a fordító lapjára

Song of Myself 40-43 (Angol)



Flaunt of the sunshine I need not your bask--lie over!

You light surfaces only, I force surfaces and depths also.


Earth! you seem to look for something at my hands,

Say, old top-knot, what do you want?


Man or woman, I might tell how I like you, but cannot,

And might tell what it is in me and what it is in you, but cannot,

And might tell that pining I have, that pulse of my nights and days.


Behold, I do not give lectures or a little charity,

When I give I give myself.


You there, impotent, loose in the knees,

Open your scarf'd chops till I blow grit within you,

Spread your palms and lift the flaps of your pockets,

I am not to be denied, I compel, I have stores plenty and to spare,

And any thing I have I bestow.


I do not ask who you are, that is not important to me,

You can do nothing and be nothing but what I will infold you.


To cotton-field drudge or cleaner of privies I lean,

On his right cheek I put the family kiss,

And in my soul I swear I never will deny him.


On women fit for conception I start bigger and nimbler babes.

(This day I am jetting the stuff of far more arrogant republics.)


To any one dying, thither I speed and twist the knob of the door.

Turn the bed-clothes toward the foot of the bed,

Let the physician and the priest go home.


I seize the descending man and raise him with resistless will,

O despairer, here is my neck,

By God, you shall not go down! hang your whole weight upon me.


I dilate you with tremendous breath, I buoy you up,

Every room of the house do I fill with an arm'd force,

Lovers of me, bafflers of graves.


Sleep--I and they keep guard all night,

Not doubt, not decease shall dare to lay finger upon you,

I have embraced you, and henceforth possess you to myself,

And when you rise in the morning you will find what I tell you is so.




I am he bringing help for the sick as they pant on their backs,

And for strong upright men I bring yet more needed help.


I heard what was said of the universe,

Heard it and heard it of several thousand years;

It is middling well as far as it goes--but is that all?


Magnifying and applying come I,

Outbidding at the start the old cautious hucksters,

Taking myself the exact dimensions of Jehovah,

Lithographing Kronos, Zeus his son, and Hercules his grandson,

Buying drafts of Osiris, Isis, Belus, Brahma, Buddha,

In my portfolio placing Manito loose, Allah on a leaf, the crucifix


With Odin and the hideous-faced Mexitli and every idol and image,

Taking them all for what they are worth and not a cent more,

Admitting they were alive and did the work of their days,

(They bore mites as for unfledg'd birds who have now to rise and fly

and sing for themselves,)

Accepting the rough deific sketches to fill out better in myself,

bestowing them freely on each man and woman I see,

Discovering as much or more in a framer framing a house,

Putting higher claims for him there with his roll'd-up sleeves

driving the mallet and chisel,

Not objecting to special revelations, considering a curl of smoke or

a hair on the back of my hand just as curious as any revelation,

Lads ahold of fire-engines and hook-and-ladder ropes no less to me

than the gods of the antique wars,

Minding their voices peal through the crash of destruction,

Their brawny limbs passing safe over charr'd laths, their white

foreheads whole and unhurt out of the flames;

By the mechanic's wife with her babe at her nipple interceding for

every person born,

Three scythes at harvest whizzing in a row from three lusty angels

with shirts bagg'd out at their waists,

The snag-tooth'd hostler with red hair redeeming sins past and to come,

Selling all he possesses, traveling on foot to fee lawyers for his

brother and sit by him while he is tried for forgery;

What was strewn in the amplest strewing the square rod about me, and

not filling the square rod then,

The bull and the bug never worshipp'd half enough,

Dung and dirt more admirable than was dream'd,

The supernatural of no account, myself waiting my time to be one of

the supremes,

The day getting ready for me when I shall do as much good as the

best, and be as prodigious;

By my life-lumps! becoming already a creator,

Putting myself here and now to the ambush'd womb of the shadows.




A call in the midst of the crowd,

My own voice, orotund sweeping and final.


Come my children,

Come my boys and girls, my women, household and intimates,

Now the performer launches his nerve, he has pass'd his prelude on

the reeds within.


Easily written loose-finger'd chords--I feel the thrum of your

climax and close.


My head slues round on my neck,

Music rolls, but not from the organ,

Folks are around me, but they are no household of mine.


Ever the hard unsunk ground,

Ever the eaters and drinkers, ever the upward and downward sun, ever

the air and the ceaseless tides,

Ever myself and my neighbors, refreshing, wicked, real,

Ever the old inexplicable query, ever that thorn'd thumb, that

breath of itches and thirsts,

Ever the vexer's hoot! hoot! till we find where the sly one hides

and bring him forth,

Ever love, ever the sobbing liquid of life,

Ever the bandage under the chin, ever the trestles of death.


Here and there with dimes on the eyes walking,

To feed the greed of the belly the brains liberally spooning,

Tickets buying, taking, selling, but in to the feast never once going,

Many sweating, ploughing, thrashing, and then the chaff for payment


A few idly owning, and they the wheat continually claiming.


This is the city and I am one of the citizens,

Whatever interests the rest interests me, politics, wars, markets,

newspapers, schools,

The mayor and councils, banks, tariffs, steamships, factories,

stocks, stores, real estate and personal estate.


The little plentiful manikins skipping around in collars and tail'd coats

I am aware who they are, (they are positively not worms or fleas,)

I acknowledge the duplicates of myself, the weakest and shallowest

is deathless with me,

What I do and say the same waits for them,

Every thought that flounders in me the same flounders in them.


I know perfectly well my own egotism,

Know my omnivorous lines and must not write any less,

And would fetch you whoever you are flush with myself.


Not words of routine this song of mine,

But abruptly to question, to leap beyond yet nearer bring;

This printed and bound book--but the printer and the

printing-office boy?

The well-taken photographs--but your wife or friend close and solid

in your arms?

The black ship mail'd with iron, her mighty guns in her turrets--but

the pluck of the captain and engineers?

In the houses the dishes and fare and furniture--but the host and

hostess, and the look out of their eyes?

The sky up there--yet here or next door, or across the way?

The saints and sages in history--but you yourself?

Sermons, creeds, theology--but the fathomless human brain,

And what is reason? and what is love? and what is life?




I do not despise you priests, all time, the world over,

My faith is the greatest of faiths and the least of faiths,

Enclosing worship ancient and modern and all between ancient and modern,

Believing I shall come again upon the earth after five thousand years,

Waiting responses from oracles, honoring the gods, saluting the sun,

Making a fetich of the first rock or stump, powowing with sticks in

the circle of obis,

Helping the llama or brahmin as he trims the lamps of the idols,

Dancing yet through the streets in a phallic procession, rapt and

austere in the woods a gymnosophist,

Drinking mead from the skull-cap, to Shastas and Vedas admirant,

minding the Koran,

Walking the teokallis, spotted with gore from the stone and knife,

beating the serpent-skin drum,

Accepting the Gospels, accepting him that was crucified, knowing

assuredly that he is divine,

To the mass kneeling or the puritan's prayer rising, or sitting

patiently in a pew,

Ranting and frothing in my insane crisis, or waiting dead-like till

my spirit arouses me,

Looking forth on pavement and land, or outside of pavement and land,

Belonging to the winders of the circuit of circuits.


One of that centripetal and centrifugal gang I turn and talk like

man leaving charges before a journey.


Down-hearted doubters dull and excluded,

Frivolous, sullen, moping, angry, affected, dishearten'd, atheistical,

I know every one of you, I know the sea of torment, doubt, despair

and unbelief.


How the flukes splash!

How they contort rapid as lightning, with spasms and spouts of blood!


Be at peace bloody flukes of doubters and sullen mopers,

I take my place among you as much as among any,

The past is the push of you, me, all, precisely the same,

And what is yet untried and afterward is for you, me, all, precisely

the same.


I do not know what is untried and afterward,

But I know it will in its turn prove sufficient, and cannot fail.


Each who passes is consider'd, each who stops is consider'd, not

single one can it fall.


It cannot fall the young man who died and was buried,

Nor the young woman who died and was put by his side,

Nor the little child that peep'd in at the door, and then drew back

and was never seen again,

Nor the old man who has lived without purpose, and feels it with

bitterness worse than gall,

Nor him in the poor house tubercled by rum and the bad disorder,

Nor the numberless slaughter'd and wreck'd, nor the brutish koboo

call'd the ordure of humanity,

Nor the sacs merely floating with open mouths for food to slip in,

Nor any thing in the earth, or down in the oldest graves of the earth,

Nor any thing in the myriads of spheres, nor the myriads of myriads

that inhabit them,

Nor the present, nor the least wisp that is known. 

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 40-43 (Magyar)




Pöffeszkedő napfény, tűnj el, engem ne fürössz!

Te csak a fölületeket világítod, az én erőm mélységekbe is hatol.


Földgolyó! Mit kereskedel kezeim körül,

Ha-ha! vén bóbitás, mit akarsz?


Férfi és nő, elmondhatnám, hogy szeretlek titeket - de nem tudok szólani,

Elmondhatnám, bennem mi van, s mi bennetek - de nem tudok szólani,

Elmondhatnám esengéseim, s hogy lüktet éjjelem és nappalom.


Vigyázzatok! mert én nem prédikálok, s nem vagyok afféle picurka jótevő,

Ha adok, én magamat adom.


És ti, roggyant-térdű totyakosok,

Nyissátok ki bekötött állkapcsaitokat, hadd fúhassam bennetek a mersz parazsait.


Feszítsétek meg tenyereitek, emeljétek fel a lappantyút zsebetek fölött,

Engem nem lehet megtagadni, én a kényszer vagyok, enyém a bőség, s a dús készletek is,

S szétszórom nektek mind, ami enyém.


Nem kérdem, kik vagytok, mert nem törődöm vele,

Hisz semmit sem tehettek, semmire se mehettek, csak azzá, mit én akarok.


Ráhajolok a gyapotföldek munkására, s az illemhelyek tisztítójára is,


S testvéri csókkal illetem jobb orcájukat,

És lelkem mélyén megesküszöm, soha meg nem tagadlak titeket.


S a termékeny asszonyokkal erősebb, fürgébb csecsemőket nemzek,

(Hisz ma dölyfösebb republikák anyagát bocsátom ki én.)


Elsietek szaporán a haldoklókhoz, megforgatom az ajtó gombját,

Lehajtom a takarót az ágy végébe szépen,

A pap meg az orvos csak hadd menjen haza.


Megragadom a hanyatló embert, s fölemelem törhetetlen akaratommal,

Ó, te nyomorult, itt a nyakam,

Nem süllyedsz el te, nem, istenemre! csak támaszkodj jól rám,

Óriássá növesztlek lehelletemmel, eképp gyámolítalak,

S a ház minden zugát megtöltöm seregeimmel,

Kik szeretnek engem, kik dacolnak a sírral.


Ó, álom - én és ők virrasztunk éjszaka,

Sem kór sem kétely kezet emelni rátok nem merészel,

Átölellek benneteket, s immár az enyém vagytok,

S ha azon a reggel föltámadtok, majd látni fogjátok: szavam igaz volt.






Én segítem a hátukon fekvő betegeket, amikor zihálnak,

S az erős, délceg embereket is én segítem, hisz ez még jobban kell nekik.


Hallottam én, a világról miket beszéltek,

Hallom, hallom sokezer, sokezer éve már;

Hát így-úgy megteszi - de minden ez?


Jövök én, ki óriásira nagyítok és alkalmazok,

Lepipálom a vén alkuszokat már az elején,

Pontosan mérem le én Jehova arányait,

Kinyomtatom Kronost, fiát Zeust, s Herkulest, unokáját,

S megvásárolom Osiris, Isis, Belus, Brahma, Buddha képeit,

És táskámba csúsztatom Manitot könnyedén, Allahot a Levélen, s a keresztrefeszítés vésetét,

Odinnal együtt, meg förtelmes pofájú Mexitlivel, és nem marad ki egy bálvány, egy képmás sem,

Annyit adok, amennyit érnek, egy centtel se többet,

Elismerem: éltek ők és elvégezték a dolgukat,

(Kukacokat szültek ők a tollatlan madaraknak; nékik most szárnyrakelni, röpülni kell és énekelnek is maguknak,)

Elfogadom e durva istenrajz-vázlatokat és kiteljesítem őket magamban

S szétosztom őket minden nőnek férfinak, kivel találkozom,

Sokat, még többet látok a házát építő farmerben én,

S több jogot adok neki, mert felgyűrt ingujjban forgatja a vésőt s a fakalapácsot,

És nem bánom a csodás megnyilatkozásokat mivel nekem egy füstgomoly,

egy szőrszál kézhátamon is oly különös, mint bármely megnyilatkozás,

S a tűzoltó-legények meg a horgos kötélhágcsók sem kevesebbek nekem, mint az ősi háborúk istenei,

Íme, hangjuk átzeng a romlás dörején,

Izmos lábuk biztosan lép a kormos deszkaléceken; fehér homlokuk épen, sértetlenül bukkan elő a lángözönből -

A szerelő felesége, babával melle bimbaján, jár közbe minden születőért,

Három sarló egy sorban zúg aratáskor, három pirospozsgás angyal kezében - ingük kibuggyan csipejüknél,

Egy vereshajú foghíjas kocsma-lovász megváltja a múlt s a jövendő bűneit,

Hisz eladja mindenét, gyalog vándorol, hogy az ügyvédnek fizessen öccseért, s mellette ül, mikor hamisításért elitélik;

S mit elhintettek a nagy magvetéskor, a négyszögölnyimet, ez a négyszögöl akkor meg nem tellett,

S nem imádta eléggé a bika és a poloska;

Bámulatraméltó szennyet és trágyát álmodtak már,

Nincs itt semmi természetfölötti, én kivárom az időt, míg a legfőbbek közé kerűlök,

Jön már a nap, mikor annyi jót teszek, mint a legjobbak eddig, és leszek páratlanul csodálatos;

Hej, rongy életemre! már teremtő vagyok,

S csak néha-néha árnyékok lesi méhébe rejtezem.






Egy hang a tömeg közepéből,

Az én hangom, öblös, szárnyaló, végleges.


Jöjjetek, gyermekeim,

Jöjjetek, lányok és fiúk, s ti asszonyok, családtagok, barátaim,

A művész most útjára bocsátja idegét, s a preludiumot már a fúvósok zendítik.


Könnyedén írt, lágy ujjal rezdített húr-hangok - érzem pendüléstek a csúcs és a vég felé.


Fejemet körbe ringatom,

Búg a zene, de nem az orgonában,

Körülöttem emberek vannak, de nem az én házamból valók.


Ó, vájatlan kemény talaj,

Ó, ivók és étkezők, le- és föltűnő nap, ó, levegő és a szüntelen áradat,

Én és szomszédaim! Erőt adók, gonosz-valódiak,

Ó, régi kétely, fel nem fogható, tövises ujj, szomjúság és vágyak lehellete.


A garázda csak pfujjol, pfujjol míg meg nem leljük a dörzsölt fickót, míg előrángatjuk őt,

Ó, szerelem, ó, élet, könnyes zokogás,

Ó, áll-kötés, ó, halál állványzata.


Itt-ott ballag valaki, szemén garasokkal,

Ki pedig, hogy tömje mohó hasát, jóízűen kanalaz képzeletével,

Ki jegyeket szerez, vesz-elad de sose kerül lakomába;

Hányan csépelnek, szántanak, ömlik verítékük; és a bérük: pelyva,

Egy-két tunya heréé itt minden, - ők pedig búzát követelnek.


Ez itt a város, s én egy polgára vagyok,

Az ő dolguk az enyém is: háborúk, politika, piac, ujságok, iskolák,

A polgármester, városatyák, bankok, vámok, gőzösök, gyárak, részvények, üzletek, ingó és ingatlan vagyon.


A sok kis galléros törpe zsakettben hemzseg,

Tudom, kik ők, (nem férgek, nem is bolhák)

S vállalom őket, másaimat, s közűlük a leggyengébb, a legsekélyebb is halhatatlan velem,

Amit én mondok és teszek, az várja őket is,

S közös minden vergődő gondolatunk.


Én jól ismerem saját önzésemet,

Habzsolásom útjait, kisebb dolgokról nem írhatok,

Bárki légy, egyenlő vagy velem, s elragadlak én.


Dalom nem szokványos beszéd,

A kérdést kell megragadni most; távolba ugrani és mégis szemközelbe hozni;

Itt e nyomtatott és bekötött könyv - de a nyomdász meg a kifutója?

Jól sikerültek a fotók - de barátod s karodba zárt biztos feleséged?

Fekete páncél a hajóknak vértje, tornyaiban szörnyű nagy ágyúk - de hol a kapitány meg a gépész mersze?

A házakban bútorok, s terített asztal - de hogy tekint az úr meg az úrnő?

Ott fenn van az ég - de nálad, vagy a szomszédnál vagy a túlsó oldalon szembe'?

Szentek s bölcsek a történelemben - de te, te magad?

Szentbeszédek, hitek, teológiák - de az ismeretlen emberi agy,

S mi az ész? a szeretet? s mi az élet?






Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,

Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,

Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.

Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,

S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,

S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,

A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,

Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,

Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,

Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,

Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,

Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,

Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,

Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,

S én is megszabom az örök forgást, körforgást.


Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.


Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,

Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,

Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.


Hogy csapkodnak az uszonyok!

Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!

Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,

Közöttetek is ott vagyok én,

A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;

S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.


Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,

De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.


Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.


Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,

Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,

Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,

Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,

Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,

Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,

Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,

Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,

Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,

Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human