Wilde, Oscar: A readingi fegyház balladája (Tóth Árpád) (Ballad of Reading Gaol Magyar nyelven)

I.

He did not wear his scarlet coat,
For blood and wine are red,
And blood and wine were on his hands
When they found him with the dead,
The poor dead woman whom he loved,
And murdered in her bed.


He walked amongst the Trial Men
In a suit of shabby grey;
A cricket cap was on his head,
And his step seemed light and gay;
But I never saw a man who looked
So wistfully at the day.


I never saw a man who looked
With such a wistful eye
Upon that little tent of blue
Which prisoners call the sky,
And at every drifting cloud that went
With sails of silver by.


I walked, with other souls in pain,
Within another ring,
And was wondering if the man had done
A great or little thing,
When a voice behind me whispered low,
"That fellows got to swing."


Dear Christ! the very prison walls
Suddenly seemed to reel,
And the sky above my head became
Like a casque of scorching steel;
And, though I was a soul in pain,
My pain I could not feel.

I only knew what hunted thought
Quickened his step, and why
He looked upon the garish day
With such a wistful eye;
The man had killed the thing he loved
And so he had to die.

Yet each man kills the thing he loves
By each let this be heard,
Some do it with a bitter look,
Some with a flattering word,
The coward does it with a kiss,
The brave man with a sword!

Some kill their love when they are young,
And some when they are old;
Some strangle with the hands of Lust,
Some with the hands of Gold:
The kindest use a knife, because
The dead so soon grow cold.

Some love too little, some too long,
Some sell, and others buy;
Some do the deed with many tears,
And some without a sigh:
For each man kills the thing he loves,
Yet each man does not die.

He does not die a death of shame
On a day of dark disgrace,
Nor have a noose about his neck,
Nor a cloth upon his face,
Nor drop feet foremost through the floor
Into an empty place

He does not sit with silent men
Who watch him night and day;
Who watch him when he tries to weep,
And when he tries to pray;
Who watch him lest himself should rob
The prison of its prey.

He does not wake at dawn to see
Dread figures throng his room,
The shivering Chaplain robed in white,
The Sheriff stern with gloom,
And the Governor all in shiny black,
With the yellow face of Doom.

He does not rise in piteous haste
To put on convict-clothes,
While some coarse-mouthed Doctor gloats, and notes
Each new and nerve-twitched pose,
Fingering a watch whose little ticks
Are like horrible hammer-blows.

He does not know that sickening thirst
That sands one's throat, before
The hangman with his gardener's gloves
Slips through the padded door,
And binds one with three leathern thongs,
That the throat may thirst no more.

He does not bend his head to hear
The Burial Office read,
Nor, while the terror of his soul
Tells him he is not dead,
Cross his own coffin, as he moves
Into the hideous shed.

He does not stare upon the air
Through a little roof of glass;
He does not pray with lips of clay
For his agony to pass;
Nor feel upon his shuddering cheek
The kiss of Caiaphas.

II.

Six weeks our guardsman walked the yard,
In a suit of shabby grey:
His cricket cap was on his head,
And his step seemed light and gay,
But I never saw a man who looked
So wistfully at the day.

I never saw a man who looked
With such a wistful eye
Upon that little tent of blue
Which prisoners call the sky,
And at every wandering cloud that trailed
Its raveled fleeces by.

He did not wring his hands, as do
Those witless men who dare
To try to rear the changeling Hope
In the cave of black Despair:
He only looked upon the sun,
And drank the morning air.

He did not wring his hands nor weep,
Nor did he peek or pine,
But he drank the air as though it held
Some healthful anodyne;
With open mouth he drank the sun
As though it had been wine!

And I and all the souls in pain,
Who tramped the other ring,
Forgot if we ourselves had done
A great or little thing,
And watched with gaze of dull amaze
The man who had to swing.

And strange it was to see him pass
With a step so light and gay,
And strange it was to see him look
So wistfully at the day,
And strange it was to think that he
Had such a debt to pay.

For oak and elm have pleasant leaves
That in the spring-time shoot:
But grim to see is the gallows-tree,
With its adder-bitten root,
And, green or dry, a man must die
Before it bears its fruit!

The loftiest place is that seat of grace
For which all worldlings try:
But who would stand in hempen band
Upon a scaffold high,
And through a murderer's collar take
His last look at the sky?

It is sweet to dance to violins
When Love and Life are fair:
To dance to flutes, to dance to lutes
Is delicate and rare:
But it is not sweet with nimble feet
To dance upon the air!

So with curious eyes and sick surmise
We watched him day by day,
And wondered if each one of us
Would end the self-same way,
For none can tell to what red Hell
His sightless soul may stray.

At last the dead man walked no more
Amongst the Trial Men,
And I knew that he was standing up
In the black dock's dreadful pen,
And that never would I see his face
In God's sweet world again.

Like two doomed ships that pass in storm
We had crossed each other's way:
But we made no sign, we said no word,
We had no word to say;
For we did not meet in the holy night,
But in the shameful day.

A prison wall was round us both,
Two outcast men were we:
The world had thrust us from its heart,
And God from out His care:
And the iron gin that waits for Sin
Had caught us in its snare.

III

In Debtors' Yard the stones are hard,
And the dripping wall is high,
So it was there he took the air
Beneath the leaden sky,
And by each side a Warder walked,
For fear the man might die.

Or else he sat with those who watched
His anguish night and day;
Who watched him when he rose to weep,
And when he crouched to pray;
Who watched him lest himself should rob
Their scaffold of its prey.

The Governor was strong upon
The Regulations Act:
The Doctor said that Death was but
A scientific fact:
And twice a day the Chaplain called
And left a little tract.

And twice a day he smoked his pipe,
And drank his quart of beer:
His soul was resolute, and held
No hiding-place for fear;
He often said that he was glad
The hangman's hands were near.

But why he said so strange a thing
No Warder dared to ask:
For he to whom a watcher's doom
Is given as his task,
Must set a lock upon his lips,
And make his face a mask.

Or else he might be moved, and try
To comfort or console:
And what should Human Pity do
Pent up in Murderers' Hole?
What word of grace in such a place
Could help a brother's soul?


With slouch and swing around the ring
We trod the Fool's Parade!
We did not care: we knew we were
The Devil's Own Brigade:
And shaven head and feet of lead
Make a merry masquerade.

We tore the tarry rope to shreds
With blunt and bleeding nails;
We rubbed the doors, and scrubbed the floors,
And cleaned the shining rails:
And, rank by rank, we soaped the plank,
And clattered with the pails.

We sewed the sacks, we broke the stones,
We turned the dusty drill:
We banged the tins, and bawled the hymns,
And sweated on the mill:
But in the heart of every man
Terror was lying still.

So still it lay that every day
Crawled like a weed-clogged wave:
And we forgot the bitter lot
That waits for fool and knave,
Till once, as we tramped in from work,
We passed an open grave.

With yawning mouth the yellow hole
Gaped for a living thing;
The very mud cried out for blood
To the thirsty asphalte ring:
And we knew that ere one dawn grew fair
Some prisoner had to swing.

Right in we went, with soul intent
On Death and Dread and Doom:
The hangman, with his little bag,
Went shuffling through the gloom
And each man trembled as he crept
Into his numbered tomb.

That night the empty corridors
Were full of forms of Fear,
And up and down the iron town
Stole feet we could not hear,
And through the bars that hide the stars
White faces seemed to peer.

He lay as one who lies and dreams
In a pleasant meadow-land,
The watcher watched him as he slept,
And could not understand
How one could sleep so sweet a sleep
With a hangman close at hand?

But there is no sleep when men must weep
Who never yet have wept:
So we--the fool, the fraud, the knave--
That endless vigil kept,
And through each brain on hands of pain
Another's terror crept.

Alas! it is a fearful thing
To feel another's guilt!
For, right within, the sword of Sin
Pierced to its poisoned hilt,
And as molten lead were the tears we shed
For the blood we had not spilt.

The Warders with their shoes of felt
Crept by each padlocked door,
And peeped and saw, with eyes of awe,
Grey figures on the floor,
And wondered why men knelt to pray
Who never prayed before.

All through the night we knelt and prayed,
Mad mourners of a corpse!
The troubled plumes of midnight were
The plumes upon a hearse:
And bitter wine upon a sponge
Was the savior of Remorse.

The cock crew, the red cock crew,
But never came the day:
And crooked shape of Terror crouched,
In the corners where we lay:
And each evil sprite that walks by night
Before us seemed to play.

They glided past, they glided fast,
Like travelers through a mist:
They mocked the moon in a rigadoon
Of delicate turn and twist,
And with formal pace and loathsome grace
The phantoms kept their tryst.

With mop and mow, we saw them go,
Slim shadows hand in hand:
About, about, in ghostly rout
They trod a saraband:
And the damned grotesques made arabesques,
Like the wind upon the sand!

With the pirouettes of marionettes,
They tripped on pointed tread:
But with flutes of Fear they filled the ear,
As their grisly masque they led,
And loud they sang, and loud they sang,
For they sang to wake the dead.

"Oho!" they cried, "The world is wide,
But fettered limbs go lame!
And once, or twice, to throw the dice
Is a gentlemanly game,
But he does not win who plays with Sin
In the secret House of Shame."

No things of air these antics were
That frolicked with such glee:
To men whose lives were held in gyves,
And whose feet might not go free,
Ah! wounds of Christ! they were living things,
Most terrible to see.

Around, around, they waltzed and wound;
Some wheeled in smirking pairs:
With the mincing step of demirep
Some sidled up the stairs:
And with subtle sneer, and fawning leer,
Each helped us at our prayers.

The morning wind began to moan,
But still the night went on:
Through its giant loom the web of gloom
Crept till each thread was spun:
And, as we prayed, we grew afraid
Of the Justice of the Sun.

The moaning wind went wandering round
The weeping prison-wall:
Till like a wheel of turning-steel
We felt the minutes crawl:
O moaning wind! what had we done
To have such a seneschal?

At last I saw the shadowed bars
Like a lattice wrought in lead,
Move right across the whitewashed wall
That faced my three-plank bed,
And I knew that somewhere in the world
God's dreadful dawn was red.

At six o'clock we cleaned our cells,
At seven all was still,
But the sough and swing of a mighty wing
The prison seemed to fill,
For the Lord of Death with icy breath
Had entered in to kill.

He did not pass in purple pomp,
Nor ride a moon-white steed.
Three yards of cord and a sliding board
Are all the gallows' need:
So with rope of shame the Herald came
To do the secret deed.

We were as men who through a fen
Of filthy darkness grope:
We did not dare to breathe a prayer,
Or give our anguish scope:
Something was dead in each of us,
And what was dead was Hope.

For Man's grim Justice goes its way,
And will not swerve aside:
It slays the weak, it slays the strong,
It has a deadly stride:
With iron heel it slays the strong,
The monstrous parricide!

We waited for the stroke of eight:
Each tongue was thick with thirst:
For the stroke of eight is the stroke of Fate
That makes a man accursed,
And Fate will use a running noose
For the best man and the worst.

We had no other thing to do,
Save to wait for the sign to come:
So, like things of stone in a valley lone,
Quiet we sat and dumb:
But each man's heart beat thick and quick
Like a madman on a drum!

With sudden shock the prison-clock
Smote on the shivering air,
And from all the gaol rose up a wail
Of impotent despair,
Like the sound that frightened marshes hear
From a leper in his lair.

And as one sees most fearful things
In the crystal of a dream,
We saw the greasy hempen rope
Hooked to the blackened beam,
And heard the prayer the hangman's snare
Strangled into a scream.

And all the woe that moved him so
That he gave that bitter cry,
And the wild regrets, and the bloody sweats,
None knew so well as I:
For he who live more lives than one
More deaths than one must die.

IV.

There is no chapel on the day
On which they hang a man:
The Chaplain's heart is far too sick,
Or his face is far to wan,
Or there is that written in his eyes
Which none should look upon.

So they kept us close till nigh on noon,
And then they rang the bell,
And the Warders with their jingling keys
Opened each listening cell,
And down the iron stair we tramped,
Each from his separate Hell.

Out into God's sweet air we went,
But not in wonted way,
For this man's face was white with fear,
And that man's face was grey,
And I never saw sad men who looked
So wistfully at the day.

I never saw sad men who looked
With such a wistful eye
Upon that little tent of blue
We prisoners called the sky,
And at every careless cloud that passed
In happy freedom by.

But their were those amongst us all
Who walked with downcast head,
And knew that, had each go his due,
They should have died instead:
He had but killed a thing that lived
Whilst they had killed the dead.

For he who sins a second time
Wakes a dead soul to pain,
And draws it from its spotted shroud,
And makes it bleed again,
And makes it bleed great gouts of blood
And makes it bleed in vain!

Like ape or clown, in monstrous garb
With crooked arrows starred,
Silently we went round and round
The slippery asphalte yard;
Silently we went round and round,
And no man spoke a word.

Silently we went round and round,
And through each hollow mind
The memory of dreadful things
Rushed like a dreadful wind,
An Horror stalked before each man,
And terror crept behind.

The Warders strutted up and down,
And kept their herd of brutes,
Their uniforms were spick and span,
And they wore their Sunday suits,
But we knew the work they had been at
By the quicklime on their boots.


For where a grave had opened wide,
There was no grave at all:
Only a stretch of mud and sand
By the hideous prison-wall,
And a little heap of burning lime,
That the man should have his pall.

For he has a pall, this wretched man,
Such as few men can claim:
Deep down below a prison-yard,
Naked for greater shame,
He lies, with fetters on each foot,
Wrapt in a sheet of flame!

And all the while the burning lime
Eats flesh and bone away,
It eats the brittle bone by night,
And the soft flesh by the day,
It eats the flesh and bones by turns,
But it eats the heart alway.

For three long years they will not sow
Or root or seedling there:
For three long years the unblessed spot
Will sterile be and bare,
And look upon the wondering sky
With unreproachful stare.

They think a murderer's heart would taint
Each simple seed they sow.
It is not true! God's kindly earth
Is kindlier than men know,
And the red rose would but blow more red,
The white rose whiter blow.

Out of his mouth a red, red rose!
Out of his heart a white!
For who can say by what strange way,
Christ brings his will to light,
Since the barren staff the pilgrim bore
Bloomed in the great Pope's sight?

But neither milk-white rose nor red
May bloom in prison air;
The shard, the pebble, and the flint,
Are what they give us there:
For flowers have been known to heal
A common man's despair.

So never will wine-red rose or white,
Petal by petal, fall
On that stretch of mud and sand that lies
By the hideous prison-wall,
To tell the men who tramp the yard
That God's Son died for all.

Yet though the hideous prison-wall
Still hems him round and round,
And a spirit man not walk by night
That is with fetters bound,
And a spirit may not weep that lies
In such unholy ground,

He is at peace--this wretched man--
At peace, or will be soon:
There is no thing to make him mad,
Nor does Terror walk at noon,
For the lampless Earth in which he lies
Has neither Sun nor Moon.

They hanged him as a beast is hanged:
They did not even toll
A requiem that might have brought
Rest to his startled soul,
But hurriedly they took him out,
And hid him in a hole.

They stripped him of his canvas clothes,
And gave him to the flies;
They mocked the swollen purple throat
And the stark and staring eyes:
And with laughter loud they heaped the shroud
In which their convict lies.

The Chaplain would not kneel to pray
By his dishonored grave:
Nor mark it with that blessed Cross
That Christ for sinners gave,
Because the man was one of those
Whom Christ came down to save.

Yet all is well; he has but passed
To Life's appointed bourne:
And alien tears will fill for him
Pity's long-broken urn,
For his mourner will be outcast men,
And outcasts always mourn.

V.

I know not whether Laws be right,
Or whether Laws be wrong;
All that we know who lie in goal
Is that the wall is strong;
And that each day is like a year,
A year whose days are long.

But this I know, that every Law
That men have made for Man,
Since first Man took his brother's life,
And the sad world began,
But straws the wheat and saves the chaff
With a most evil fan.

This too I know--and wise it were
If each could know the same--
That every prison that men build
Is built with bricks of shame,
And bound with bars lest Christ should see
How men their brothers maim.

With bars they blur the gracious moon,
And blind the goodly sun:
And they do well to hide their Hell,
For in it things are done
That Son of God nor son of Man
Ever should look upon!

The vilest deeds like poison weeds
Bloom well in prison-air:
It is only what is good in Man
That wastes and withers there:
Pale Anguish keeps the heavy gate,
And the Warder is Despair

For they starve the little frightened child
Till it weeps both night and day:
And they scourge the weak, and flog the fool,
And gibe the old and grey,
And some grow mad, and all grow bad,
And none a word may say.

Each narrow cell in which we dwell
Is foul and dark latrine,
And the fetid breath of living Death
Chokes up each grated screen,
And all, but Lust, is turned to dust
In Humanity's machine.

The brackish water that we drink
Creeps with a loathsome slime,
And the bitter bread they weigh in scales
Is full of chalk and lime,
And Sleep will not lie down, but walks
Wild-eyed and cries to Time.

But though lean Hunger and green Thirst
Like asp with adder fight,
We have little care of prison fare,
For what chills and kills outright
Is that every stone one lifts by day
Becomes one's heart by night.

With midnight always in one's heart,
And twilight in one's cell,
We turn the crank, or tear the rope,
Each in his separate Hell,
And the silence is more awful far
Than the sound of a brazen bell.

And never a human voice comes near
To speak a gentle word:
And the eye that watches through the door
Is pitiless and hard:
And by all forgot, we rot and rot,
With soul and body marred.

And thus we rust Life's iron chain
Degraded and alone:
And some men curse, and some men weep,
And some men make no moan:
But God's eternal Laws are kind
And break the heart of stone.

And every human heart that breaks,
In prison-cell or yard,
Is as that broken box that gave
Its treasure to the Lord,
And filled the unclean leper's house
With the scent of costliest nard.

Ah! happy day they whose hearts can break
And peace of pardon win!
How else may man make straight his plan
And cleanse his soul from Sin?
How else but through a broken heart
May Lord Christ enter in?

And he of the swollen purple throat.
And the stark and staring eyes,
Waits for the holy hands that took
The Thief to Paradise;
And a broken and a contrite heart
The Lord will not despise.

The man in red who reads the Law
Gave him three weeks of life,
Three little weeks in which to heal
His soul of his soul's strife,
And cleanse from every blot of blood
The hand that held the knife.

And with tears of blood he cleansed the hand,
The hand that held the steel:
For only blood can wipe out blood,
And only tears can heal:
And the crimson stain that was of Cain
Became Christ's snow-white seal.


VI.

In Reading gaol by Reading town
There is a pit of shame,
And in it lies a wretched man
Eaten by teeth of flame,
In burning winding-sheet he lies,
And his grave has got no name.

And there, till Christ call forth the dead,
In silence let him lie:
No need to waste the foolish tear,
Or heave the windy sigh:
The man had killed the thing he loved,
And so he had to die.

And all men kill the thing they love,
By all let this be heard,
Some do it with a bitter look,
Some with a flattering word,
The coward does it with a kiss,
The brave man with a sword!

I.

Ő már skárlát egyenruhát
Vér- s borszinűt nem ölt,
Mert vér s bor mocskolá kezét
S elfogták, sorsa betölt
A némbernél kit szeretett,
S kit ágyában megölt.

És szürke rongyban rótta szegény,
A rabsort, a sivárt,
Fején krikett-sapkát viselt
És víg ütemre járt,
De még sohsem láttam szemet,
Napfényre oly sovárt.

Nem láttam senkit oly mohón
Csüggni a kis darab
Kékségen az udvar fölött,
Mit égnek hí a rab,
S min felleg száll, ezüst hajó,
Mit a szél tovakap.

Egy más kört én is róttam ott,
Mely torz sétán forog,
Tűnődtem: őt mi nyomja, Mi bűn?
Sulyos vagy könnyü dolog?
S mögöttem egy hang súgva szólt:
"A cimbora lógni fog!"

Úr Jézus! a vak udvar ott
Fordúlt egyet velem,
Izzó vasbúraként a lég
Rámzúdult hirtelen
S bár lelkem rég kín marta, most
Más fájt, más gyötrelem.

Az vájt belém: mi űzi őt,
Hogy loholva jár?
S az izzó égre gyúlva bús
Szeme mért oly sovár?
- Megölte akit szeretett
S meg kellett halnia már!

Ám vallom: minden férfi öl!
Mert jaj, bárhogy szeress,
Vagy bús szemed, vagy halk szavad
Mérgekkel fűszeres
S a gyávák gyöngéd gyilka: csók,
De a bátor tört keres!

S van agg, aki szerelmet öl
S van, aki ifju még,
Soknak vad marku pribékje Kéj
S a Pénz is ily pribék,
De ki késsel öl, irgalmasabb,
Mert úgy gyorsabb a vég.

S van hosszu láz s van röpke hév,
S hány ád meg vesz vele!
Szerelmet ez zokogva tép
S az szótlan rázza le, -
De mind csak öl, aki szeret,
Bár nem mind hal bele.

Nem mind hal csúf szégyenhalált,
Mikor, - oh szörnyü vég ! -
A nyak körül hurok kerül
S takarva az arc, a kék,
És várja a lábbal alázuhanót
A pallón sanda lék.

S a néma őrök közt sem ül,
Kik telvén éjre nap,
Lesik, csordúl-e könnye már
S hogy mily imákba kap,
S nem lopja-é meg börtönét,
Hol ő a préda: a rab?

S hűs hajnali cellán sem riad
S zord népet nem talál:
Vacogva eléje fehér pap és
Setét sheriff nem áll,
Se éj-tógás direktor úr,
Kinek arca is sárga Halál.

S nem ugrik föl, a rabruhát
Kapkodva, míg a rideg
Felcser zsebórán méri le,
Mint ráng az árva ideg,
Melynek kín e halk tik-tak is
S mint zord kalapács üti meg.

S nem érzi, torkán mint kapar
Vad szomj is, esztelen,
Ha jő a nagykesztyűs bakó,
Lágy posztón, nesztelen,
S hármas bőrszíjjal megköti őt
S több szomja sohsem leszen...

S főhajtva gyászimát se hall,
Mely búgva szivébe tép,
S míg rettegése is arra vall,
Hogy teste-lelke ép,
Koporsóján se botlik át,
Ha az únt mühelybe lép.

S nem nézi merőn, ha fényt verőn
Gyúl fönn az üvegtető,
És cserepes ajkán se repes
Vágy: könnyű halált epedő
S vonagló arcán Kajafás
Csókját sem érzi ő...



II.

Hat hétig rótta, szürke társ,
Az udvart, a sivárt,
S krikett-sapkásan és vidám,
Dacos ütemre járt,
De még sohsem láttam szemet,
Napfényre oly sovárt.

Nem láttam senkit oly mohón
Csüggni a kis darab
Kékségen a fejünk felett,
Mit égnek hí a rab,
S min gyapjas felhőt tépdes a szél,
Míg foszló bolyha marad.

Balgán ő nem tördelt kezet,
Mint aki költi még
A hűlt Reményt, mely szörnyű odúnk
Vak éjén halva rég,
Csak hagyta: szemét hadd telje a nap
S mellét a reggeli lég.

Kezet nem tördelt s könnye se húllt,
S nem volt se vad, se mord,
Csak itta a langy lég lágy italát,
Mint melybe mák leve forrt,
S nyílt szájjal itta a napot,
Mint drága, isteni bort.

S én s a másik árva raj,
Mely ott körben forog,
Felettük, rajtunk mi a gond,
Mily nagy vagy könnyű dolog,
S bús csapat szeme rátapadt
A társra, ki lógni fog.

S oly furcsa volt az: látni őt,
Mily víg ütemre jár,
És furcsa volt szemén a tűz,
A fényre oly sovár,
S oly furcsa volt: a számadást
Már tudni, mi rája vár.

*

Mert a szil s a cser tavasszal ezer
Rügyet vígan nyitó,
De mennyire más a vad, viperás
Tövön nőtt bús bitó,
Mely ha tar, ha zöld, valakit megölt,
S gyümölcse undorító.

És kegyteli táj, hol már mi se fáj,
A föld fiának az ég,
De fönn a bús padon a gúzs
Közt nyögni szörnyű a vég:
Az ég honát szűk hurkon át
Utólszor látni még...

És édes, amíg a szív ere víg,
Hegedűre az ifjui tánc,
A flóta ha zeng, a hárfa ha peng
és perdül a fürge lánc,
De jaj, ha holt lábad bomolt
Táncával a szélbe rángsz!

Igy, napra nap, mi, sok árva rab,
Lestük szegény fiút,
S tünődtünk: jaj, ránk is talán
Ily végzet átka jut:
Les a gyúlt Pokol s csak bujdokol
Vak lelkünk s mit se tud.

*

Végül, holt társ, már nem loholt,
Hol a bús nép körbe jár,
S tudtam: siralomházban ül,
Mit vak dokk zord fala zár
S hogy isten szép földjén soha
Nem láthatom újra már.

Sorsunk ez volt: két dúlt hajó,
Vész közt találkozó,
Jelünk se volt, szavunk se szólt,
De mért is volna a szó:
Találkozónk nem ünnepi est,
Rút nap volt, búra hozó.

Két számkivetettre így borult
Börtönfalas setét,
Kiket már minden szív kizárt
S a jó isten se véd:
A fogda-pokol, hol a bűn lakol,
Ránk csapta vas fedelét.

III.

Falak öve közt, dokkok köve közt
Nyírkos, mély udvar áll,
Itt szítt leget ő, hol az égi tető
Bús ólomszínt szitál,
S kétoldalt két őr leste, nehogy
Elkapja már a halál.

S benn a padon sem ült szabadon,
Még ott is, éjre nap,
Lesték, ha kelve könnye pereg
S ha fekve imákba kap,
Lesték, ne lopja meg a bitót,
Hol ő lesz préda: a rab.

S szabott rá az igazgató
Zord rendszabály-hadat:
Jött orvos, kinek a halál
csak kór-tény, szürke adat,
S naponta kétszer pap, ki beszól
S szent könyvecskéket adat.

S naponta kétszer szítt pipát,
Egy-egy pint sört is ivott,
Elszánt lelkén a rettegés
Már nem talált buvót,
Sőt szava már: - oh jönne bár! -
Bakót vígan hívott.

S egy őr se merte kérdeni,
E torz szó mire megyen?
Mert aki mord foglári sort
Vállalt, így is tegyen:
Annak kemény ajkán lakat
S arcán álarc legyen.

Oh, mert különben halk szava tán
Könnyes lesz és szelíd,
S a gyilkosok odvába zárt
Szánalom kin segít?
Testvéri beszéd áldott neszét
Melyik szív érti meg itt?

*

S csak jártuk a kört: bicegő, gyötört
Dísz-falka, bohóci raj,
S nem vájta agyunk, hogy kik vagyunk:
Pokol brigádja, hajh!
Csupa maskara-báb, csupa ón-sulyu láb
S tövig lenyírva a haj.

S téptünk kátrányos kötelet
S körmünk vérzett s letört,
Ajtók pora várt, sikáltuk a zárt,
Más meg cellát söpört,
S deszkás folyosót mind sorba mosott,
Csörgetve a csöbört.

S mind tört köveket s varrt zsákszövetet,
S fúrt porló sziklafalon,
S pléhet kalapált s fájó dala szállt,
Hol izzaszt kerge malom,
De a szívbe bent iszonyu csend,
Ott hunyt a Borzalom!

Csend, rémítő ... a rém idő
Állt, - hínárfogta ár, -
S feledte mind: felé mi int,
Rab-sír, tébolyda bár,
míg egy este, láttuk, visszajövet:
Egy friss sír nyílt üre vár!

Óh, élőt várt a tágra tárt
Ásító, sárga torok
Vérért epedt a rög s a repedt,
Gyűrűs aszfalt-burok,
S tudtuk: mire új hajnal szele fúj,
Egy társunk lógni fog!

Jöttünk befelé s lelkünk betelé
A Sors, a Halál, a Gond,
S jött kistáskával a bakó:
Imbolygó esti pont,
S a számozott vas-sírba ki-ki
vacogva szerteosont.

És éjjel a holt folyosókon át
Úgy sejlett, rém-raj ered
S leng, jár s oson e vas városon,
Nesz nélkül töltve teret,
S a rács mögül, hol az éj meg-ül,
Viaszarcuk lesbe mered.

S ő úgy pihent ott, mint akit
Künn ringat szende rét,
Nem is értették zord őrei
Édes, mély szenderét:
Hogyan alhatik így, aki érzi nyakán
A hóhér kenderét?

Pihenni ki bír, hol nyögve sír
Még az is, féktelen,
Ki csak ölt s rabolt s könnye sohse folyt
S most virraszt végtelen,
Míg agyán vadul a m á s kínja dúl
És gyötri éktelen?

*

Jaj, szörnyű az: vergődni a más
Halálos bűneért,
Mint kard hegye szúr, mely a szívbe fúr
Tövig s mérgezve sért,
S rá könny pereg, óncsöppü sereg,
Bár más ontotta a vért.

Posztópapucsos sok nesztelen őr
Cellánkba be-belesett,
És szánta a rajt, mely a kőre hajt
Bús főt, gyötrelmeset,
S mely - Óh csoda! - mint még soha:
Imázva térdreesett...

Vergődve folyt s vad volt s bomolt
Térdelve, imázva e tor,
Setét gyászsátrat vont föl az éj,
S az is dúlt volt s komor,
S bűnbánatunk zord íze mart,
Mint spongyán keserű bor.

*

Kelt szürke zaj, kelt rőt zsivaj:
A kakas hangja szólt,
De vackunk torz nép húzta körül
S az éj még nem oszolt,
Úgy tűnt: örök tánccal pörög
A sok gonosz kobold.

Ujúlt, ha szűnt: kelt, meg tovatűnt,
Mint ködben utassereg,
Surrant a minét, mely a hold szinét
Ellepve körbepereg,
Míg lejtve vegyül aki lakzira gyűl
S szörny bájjal incseleg.

Mert láttuk amint kacsintva int
Az árnyraj s karba-kar
Kört körrel kerül s új táncnak örül,
Szellemcsárdást kavar,
Vadat s furát, száz torz figurát,
Mint szél, ha fövenyt zavar

S járták tovább, mint ferde fabáb
Ráng dróthegyű lábaival,
S fülünkbe gyűlt s iszonyt fütyült
Rút maszkjuk alól a dal,
Mely a holtakat is jaj, a holtakat is
Felkölti, úgy rivall:

"Hujhuj!" - így üvölt - "jó tág ez a föld!
De a béklyó lomha súly ám!
És úri dolog ha a kocka forog,
Csak nyerni s nem ülni pulyán, -
De a Bűn lever s nem nyer aki mer
A Szégyen zord lebuján!"

S nem volt levegő ez a lebegő,
Ujjongó, pokoli nép,
Jaj! tudja a rab, kit a lánc harap
S a vas lehúz, ha lép, -
Krisztus sebére! - tudja, hogy él
Mind-mind ez a fancsali kép!

Kört körre még, - forgó kerék, -
Pár párt kuncogva karolt,
S volt, aki kiállt s bájat kínált
S a lépcsőn felfarolt
S mind leste imánk s kancsítva ránk
Igy majmolt s udvarolt

*

A reggeli szél már nyögve suhant,
De még vak volt a lég,
Sűrű szövetét a nagy, éji, setét
Szövőszék szőtte még,
Ám térden a rab mind félte a nap
Jöttét, mely bosszúra ég.

És nyögve a szél átjárta a hűs,
Könnymosta, zárt falakat,
S mint érc forog, küllőn ha forog,
Perc percbe fájva akadt:
Bús szél! mit tettünk, hogy reánk
Ily vad dühöd szakadt?

Majd láttam a rács-árny ón-fonatát,
Hogy a mészfalon lenyúl,
Szemközt a priccsel, milyet az ács
Pár deszkából gyalúl
S tudtam: már messze, valahol
Az Úr vérhajnala gyúl.

*

Hat óra ... cellát söprögetünk ...
Hét óra ... újra csend ...
De mintha vakon a holt falakon
Nagy szárny suhogna fent,
Bús fagy szele száll: a nagyúr, a Halál
Im ölni megjelent.

Nem volt e vendég leple bíbor,
S nem hozta hold-színű ló,
Pár ölnyi zsineg, faggyús fa-sinek, -
Bitóra ennyi való,
Mit a Rém hozott, csak ily átkozott
Gúzs volt, szörny tettre jó

S mint éji had, ha lápra akad
S hínár fon a lábra bogot,
Pisszenni se mert, imát se kevert
A sok rab s nem zokogott, -
Csak meghalt bennünk ott valami:
A Remény halt meg ott.

Mert zord útján a bűnhődés
Jön-jön s a lépte komor,
Gyöngét lever, erőst lezúz,
Rágázol s hant fedi, por,
S vad szörnyeken is apagyilkoson is
Vas sarka áttipor...

*

Így vártuk a nyolc bús óraütést,
S már nyelvünk marta a láz,
Mert nyolcra ha kong ez a szörnyű gong,
Egy lelket porba aláz,
S vad gúzzsal a Sors, az ölni gyors,
Jót s rosszat sorba gyaláz.

Így vártuk, tétlen a zord jeladást,
Halk raj, mely élni se mer,
Sok lomha rab, bús szirt-darab,
Mely holt pusztán hever
S csak a szíve dobog, mint dob ha dohog,
Mit őrült bú dühe ver.

*

S riadt a hang: a rabharang
Felverte a gyász leget
S minden zugot átkúszva búgott
A jaj, a szárnyaszegett,
Mint bélpoklos ha bújva rí
Zsongó zsombék megett.

S mint bús álomból, mely felénk
Rémtükröt fordító,
Elénk kép tünt: zsíros hurok
S éjszínű, zord bitó
És jajduló, hörgésbe fuló
Ima hangja is ordító...

S hogy mily iszonyú volt ez a bú
S a végső ordítás,
A vad sóhajok és vérízű jajok, -
Mint én, nem tudja más,
Mert annak, ki több életet él,
Sírt több halál is ás.



IV.

Nincsen rab istentisztelet
Bitós foltú napon,
Mert akkor a káplán szive nehéz,
Vagy arca fakó nagyon,
S jaj volna látni mord szemét
S ami benne írva vagyon.

Benn vártuk hát a bús delet,
Míg végre az óra kong
És kulcscsomó csörg arrafelé,
Hol cellák népe borong,
S külön, szűk poklából ki-ki
A vaslépcsőre szorong.

De künn, az édes levegőn,
Nem a régi séta járt,
Láttuk: sok arcot kín meszel,
Mást meg zöld színbe márt,
S nem láttam én még ennyi szemet,
Napfényre ily sovárt.

Nem láttam népet ily mohón
Csüggni a kis darab
Kékségen messzi, messzi fönn,
Mit égnek hí a rab,
S min könnyű felhőket tova
Szabad szél víg lehe kap.

De sok közülünk csüggeteg
Lankasztott bús fejet,
Tudván: őt illetné a halál
Ama másik helyett,
Hisz az csak élőt ölt, de ő
Földúlt egy sírhelyet.

Mert az, ki már másodszor öl,
Egy sírt is újra dúl,
A foltos leplű régi holt
Kikél s új vére húll,
Sűrű, kövér csöppel a vér
Hull egyre s hasztalanul!...

*

Hordván csúf, majmos, clown-ruhát,
Min horgos nyílsor a rajz,
Csöndben keringtünk, míg a csuszós
Aszfalton járt a hajsz,
Csöndben keringtünk, lomha csapat,
Kit szóra semmi sem ajz.

Csöndben keringtünk az üres
Agyunkon át a Múlt,
Az emlékek setét szele
Vadul süvítve dúlt,
S előttünk Borzalom loholt,
S nyomukba Iszony lapúlt.

*

S lépdelt köztünk sok őr le-föl,
Bús nyáj közt hetyke csapat,
Díszben voltak, mit hordani
Csak ünnepnap szabad,
De hol jártak ma: mondta a mész,
Mely csizmájukra tapadt ...

Mert hol tág torkot tárt a verem,
Nem volt ott síri halom,
Csak összehányt sár meg homok
Belül a ronda falon,
Meg izzó mészből gyásztakaró,
Halottat fedni valón.

Mert ily rút szemfedő lepi
A holt boldogtalant,
Kit, csúfra meztelent borít
Rabudvar mélye alant:
Bokáit béklyó s tagjait
Mardossa tűz-ínyü hant.

Csontját s husát a lángfogú mész
Harapva körül veszi, és omló csontot éjszaka rág,
S lágy húst napközbe szí, -
S hol a húsba kap, hol a csontba csap,
De a szívet egyre eszi.

*

Itt három hosszú évig a pór
Nem vet és nem arat,
Itt három hosszú éven át
Meddő ugar marad,
S holt közönyére méla ég
Küld bámész sugarat.

Mert mondják, gyilkos szív porán
Csak mérges dudva nyit,
De nem! nem oly rideg a rög,
Mint véli paraszti hit
S szűzibb fehér s égőbb piros
Volna rózsa itt.

S tán szíve nyitna hókehelyt
S bús bíbort ajkai,
Mert égi jel tárhatja fel:
Az Úr ohajja mi?
Hisz egykor a tar bot a pápa előtt
Bimbózva hajtja ki...

De hajh, nem nő börtön legén
Vér- s téj-szin rózsa, friss,
Utunkon rossz salak recseg,
Meg tört cserép s kavics:
Nem juthat balzsamul virág
A durva rabnak is ...

Nem hull bor- és téj-szin szirom
Halkan, vigasztalón,
Hirdetni, sár s homok fölött,
Belül a ronda falon,
Hogy értünk is kereszthalált
Halt hajdan az Irgalom ...

De bár szegény halott körül
Rút rabfal komorul
És fel se járhat éjszaka,
Mert rá bilincs szorul,
És fel se sírhat, mert fölé
Áldatlan rög borul, -

Mégis: reá már béke vár,
Pihen az árva rab,
Agyát nem őrli őrület
S rá új nap kínja se csap,
A fénytelen mélységbe lenn
Nem bántja hold, se nap ...

*

Fölhúzták, mint egy bestiát
S a rekviem jele
Nem kondult érte kérdezőn:
Üdvöt szegény lel-e?
Egy-kettő, sebten úgy veték
A rossz gödörbe le.

Letépték vászon rongyait,
Hadd lepje légy s szemét,
Röhögték rőt, puffadt nyakát
S dülledt, meredt szemét,
S szórtak veszett szitkot s meszet
Befödni tetemét.

A káplán le se térdepelt
Az átkos sír felett,
Keresztet sem tűztek reá,
Szent, krisztusi jelet,
Bár Krisztus egykor néki is
Szabadítója lett.

De mindegy az, - Sors szabta így,
Bezárult a gödör,
S idegen szívek öntözik,
Sok tört, bús könnyvödör:
Rabok siratják, vert sereg,
Kiket úgy is gyász gyötör ...

V.

A törvény jó-e? - nem tudom,
Vagy rossz? - nem kérdem én,
Azt tudni csak e rút odún,
Hogy zord a fal s kemény,
S minden perc bús nap s hosszú év
Minden nap s nincs remény.

Mit ember az emberre mér,
Fáj az, - ezt tudni csak!
Mióta testvért ölt Kaín
S forog a föld, a vak,
A rossz rostán ocsú marad
S kihull a tiszta mag.

S tudom, - s bár tudná mind aki él,
Mily átok s micsoda gyász
Minden kő, mellyel bús rabot
Kerít el szörnyű ház,
S a rács, mely rejti az Úr elől,
Testvérünk mint igáz.

Nem néz be hozzánk anda hold,
Édes nap nem izen,
De jól van ez így, jó az irígy
Pokolrács ... jaj, hiszen
Nem bírna el ilyen iszonyt
Se égi, se földi szem!

*

Börtön kövén csak vaksi növény, csak mérges Bűn terem,
És hervad minden jó virág,
Mert zárva a verem:
Hajdúnk a sápadt Rettegés
S profószunk Gyötrelem.

Sok szepegő gyereket itt
Bőjt ríkat, éjre nap,
S busakra bot, gyöngékre robot,
Vénekre gúny dühe csap,
Sok agy bomol, sok szív romol,
S nem is szólhat a rab.

A szomorú sok zárka-odú
Mind csupa trágya ágy,
Élő halál vad bűze száll
S lélekzeni se hágy,
S az emberi gép egy vágya se ép,
Csak az állati vágy.

Torkunk öklend a ronda víz
Hínáros undorán,
Meg a latra mért fanyar kenyér
Gipszes habarcs-porán,
S álmunk vad szemmel ijjedez
S elfut tőlönk korán.

*

De bár éh-szomjunk vézna, zöld
Kígyója marva nő,
A szörnyű koszt mit dobva oszt
Az őr, mindegy: minő,
Ám jaj! mit nappal görgetünk,
Szívünk lesz éjjel a kő ...

Örök a szív vak kéje s örök
A cella árnya bent,
Külön poklunkban hajtjuk így
A tengelyt s tépjük a lent,
S ércnyelvű zajnál iszonyúbb
Körül a tompa csend.

Felénk testvéri szó szelíd
Zengése sohse lejt,
A szem, mely ajtónkon beles,
Szánó könnyet nem ejt,
Lelkünk lohad, testünk rohad,
S mindenki elfelejt.

Az Élet rozsdás lánca így
Lomhán husunka váj,
S átkunk hörög s könnyünk pörög,
Vagy sorsunk csendbe fáj,
De végül szívünk megtörik,
Mert ez szent, égi Szabály.

*

És minden szív, mit megtör az Úr
S mit börtön mélye temet,
Áldott szelence s benne dús
Jóillatú kenet,
Minő az Úr Jézusra várt
A leprás házba menet.

Oh! boldog a szív, mely megtöretik
Rá ég irgalma vár!
Ha a földi út ily célra fut,
Mocskolhat-é be sár?
Törött szívnél illőbb kapút
Az Úr előtt ki tár?

*

Már őt, kinek rőt, torz nyaka
És dűlt szeme csupa szenny,
Azt várja, ki a latrot is
megáldá: "Üdvre menj!"
A szívet, mely megtöreték,
Kegyébe veszi a Menny.

A rőt tógás törvénytudó,
Bár három hét kevés,
Ennyit hagyott: keresni írt
Beteg lelkének és
Tisztára mosni bús kezét,
Mit elmocskolt a kés.

S vérkönnyel áztatá kezét,
Mit elmocskolt a vas,
Mert vér s könny moshat bűnt csupán,
Mely tört vérrel avas,
S hol káini folt bíbora volt,
Kereszt gyúl, szűzi, havas.



Reading alatt readingi vad
Börtönben egy árva rab,
Szégyenverembe vetve pihen,
Hol az izzó mész harap,
S kit e lánglepel tüze lep el,
Sírján jel sem marad.

De itt, míg Krisztus hívja majd,
Neki is béke jár,
Ne hulljon hát rá balga könny,
És sóhajtozni kár:
Megölte, akit szeretett
S meg kellett halnia már.

Mert vallom: minden férfi öl,
Oh, mert bárhogy szeress,
Vagy bús szemed, vagy halk szavad
Mérgekkel fűszeres,
S a gyávák gyöngéd gyilka: csók,
De a bátor tőrt keres!