Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Wilde, Oscar: Az új Heléna (The new Helen Magyar nyelven)

Wilde, Oscar portréja

The new Helen (Angol)

Where hast thou been since round the walls of Troy
The sons of God fought in that great emprise?
Why dost thou walk our common earth again?
Hast thou forgotten that impassioned boy,
His purple galley, and his Tyrian men,
And treacherous Aphrodite's mocking eyes?
For surely it was thou, who, like a star
Hung in the silver silence of the night,
Didst lure the Old World's chivalry and might
Into the clamorous crimson waves of war!

Or didst thou rule the fire-laden moon?
In amorous Sidon was thy temple built
Over the light and laughter of the sea?
Where, behind lattice scarlet-wrought and gilt,
Some brown-limbed girl did weave thee tapestry,
All through the waste and wearied hours of noon;
Till her wan cheek with flame of passion burned,
And she rose up the sea-washed lips to kiss
Of some glad Cyprian sailor, safe returned
From Calpé and the cliffs of Herakles!

No! thou art Helen, and none other one!
It was for thee that young Sarpedôn died,
And Memnôn's manhood was untimely spent;
It was for thee gold-crested Hector tried
With Thetis' child that evil race to run,
In the last year of thy beleaguerment;
Ay! even now the glory of thy fame
Burns in those fields of trampled asphodel,
Where the high lords whom Ilion knew so well
Clash ghostly shields, and call upon thy name.

Where hast thou been? in that enchanted land
Whose slumbering vales forlorn Calypso knew,
Where never mower rose to greet the day
But all unswathed the trammelling grasses grew,
And the sad shepherd saw the tall corn stand
Till summer's red had changed to withered gray?
Didst thou lie there by some Lethæan stream
Deep brooding on thine ancient memory,
The crash of broken spears, the fiery gleam
From shivered helm, the Grecian battle-cry.

Nay, thou wert hidden in that hollow hill
With one who is forgotten utterly,
That discrowned Queen men call the Erycine;
Hidden away that never mightst thou see
The face of Her, before whose mouldering shrine
To-day at Rome the silent nations kneel;
Who gat from Love no joyous gladdening,
But only Love's intolerable pain,
Only a sword to pierce her heart in twain,
Only the bitterness of child-bearing.

The lotos-leaves which heal the wounds of Death
Lie in thy hand; O, be thou kind to me,
While yet I know the summer of my days;
For hardly can my tremulous lips draw breath
To fill the silver trumpet with thy praise,
So bowed am I before thy mystery;
So bowed and broken on Love's terrible wheel,
That I have lost all hope and heart to sing,
Yet care I not what ruin time may bring
If in thy temple thou wilt let me kneel.

Alas, alas, thou wilt not tarry here,
But, like that bird, the servant of the sun,
Who flies before the northwind and the night,
So wilt thou fly our evil land and drear,
Back to the tower of thine old delight,
And the red lips of young Euphorion;
Nor shall I ever see thy face again,
But in this poisonous garden must I stay,
Crowning my brows with the thorn-crown of pain,
Till all my loveless life shall pass away.

O Helen! Helen! Helen! yet awhile,
Yet for a little while, O, tarry here,
Till the dawn cometh and the shadows flee!
For in the gladsome sunlight of thy smile
Of heaven or hell I have no thought or fear,
Seeing I know no other god but thee:
No other god save him, before whose feet
In nets of gold the tired planets move,
The incarnate spirit of spiritual love
Who in thy body holds his joyous seat.

Thou wert not born as common women are!
But, girt with silver splendour of the foam,
Didst from the depths of sapphire seas arise!
And at thy coming some immortal star,
Bearded with flame, blazed in the Eastern skies,
And waked the shepherds on thine island-home.
Thou shalt not die: no asps of Egypt creep
Close at thy heels to taint the delicate air;
No sullen-blooming poppies stain thy hair,
Those scarlet heralds of eternal sleep.

Lily of love, pure and inviolate!
Tower of ivory! red rose of fire!
Thou hast come down our darkness to illume:
For we, close-caught in the wide nets of Fate,
Wearied with waiting for the World's Desire,
Aimlessly wandered in the house of gloom,
Aimlessly sought some slumberous anodyne
For wasted lives, for lingering wretchedness,
Till we beheld thy re-arisen shrine,
And the white glory of thy loveliness.



FeltöltőRácsai Róbert
KiadóWordsworth Poetry Library
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com
Könyvoldal (tól–ig)26-29
Megjelenés ideje

Az új Heléna (Magyar)

Hol jártál, mióta nagy csata dúlt,
S Tróját Istenek fiai tépték?
Földünkre miért jöttél újra át?
Elfelejtéd a szerelmes ifjút,
Embereit és a bíborgályát,
Csalfa Afrodité gúnyos szemét?
Te voltál bizony az éj csillaga,
Ezüstös csendjében Te függtél ott,
Az Óvilág ereje csábított
A harc karmazsin hullámaiba!

Vagy te uraltad a tüzes holdat?
Túl, hol szidóni templomod állt rég,
Túl a tenger fényén-kacagásán,
Hol skarlát-arany rács mögött kelméd
Lengette az a barnakarú lány
A fárasztó déli órák alatt;
Míg arca kigyúlt szíve lángjától,
S tenger mosta ajkát adta csókért
Ciprusi matróznak, ki visszatért
Calpéból s Héraklész szikráiról!

Nem! Te vagy Heléna és más senki!
Te voltál, kiért Sarpedón meghalt,
S Memnón férfiassága megkopott;
Kiért aranypajzsos Hektor akart
Thetis fiával rút versenyt futni,
Mikor vége felé járt ostromod;
Ó! Dicsőséged lángol még mindig,
Hol dúlt aszfodélosz földek állnak,
S kiket Ilion ismert, az urak
Hívnak s csörgetik szellempajzsaik.

Jártad a földet, mire bűbáj szállt,
S alvó völgyét ismerte Kalüpszó,
Hol hiába jött el a pirkadat,
Csak nőtt a fű, s nem kélt az arató,
Bús pásztor nézte a kukoricát,
Míg a piros nyár szürkére hervadt?
Valami Lethaeani patak partján
Tűnődtél az ősi emlékeken,
Törött fegyverek fényén, robaján,
S hogy szólt a Hellén harci dal régen?

Nem, Te elbújtál az üres hegyen,
És veled ment az, kit elfeledtek,
Erycin hegyére, s Te eltűntél
Úgy, hogy talán sose pillantod meg
Arcát, kinek romos szentélyénél
Ma Rómában térdelnek csendesen;
Kinek igaz szerelem nem jutott,
Csak annak tűrhetetlen fájdalma,
Csak egy kard, mivel szívét szétszabja,
S bánat, mikor gyermeket hordozott.

Sebeket gyógyító lótuszlevél
Kezedben, ó, szólj hozzám kedvesen,
Mert véget érnek nyaram napjai,
Hisz’ levegő ajkamhoz alig ér,
S ezüst trombitám sem tud áldani,
Meghajlok előtted, ó, rejtelem;
Megtört a szerelem, s meghajoltam,
Se szív se remény, hogy énekeljek,
Ám nem bánom a romos időket,
Ha letérdelhetek templomodban.

Ó jaj, tudom, nem fogsz itt maradni,
De mint a madár, a Nap szolgája,
Ki éjszaka s szél elől tovaszáll,
Sivár földünk úgy fogod itthagyni,
S szaladsz, hol Euforion csókja
És boldogságod tornya visszavár;
Arcodra szemem már nem vethetem,
E mérgező kertben kell lakoznom,
Töviskorona szúrja homlokom,
Míg véget ér keserves életem.

Heléna! Kicsit maradj még nálam,
Csak addig, amíg a hajnal eljön,
És az árnyak messze menekülnek!
Mosolyod boldog napsugarában
Nem félek se Pokoltól, se Mennytől
Csak Te vagy, más Istent nem ismerek,
Csak őt, akinek lábai körül
Bolygók járnak aranyban szüntelen,
Ő az újjászületett szerelem,
Ki benned él s boldogan trónján ül.

Te nem születtél, mint más asszonyok!
De feljöttél, s ezüsthab övezett,
Nem rejt többé zafír tenger árka!
És akkor egy csillag felragyogott,
Kelet egén lángolt tűz-szakálla,
S szigeted pásztora mind felébredt.
Nem halsz meg: nincs Egyiptom kígyója,
Hogy a finom levegőt mérgezze;
Sem örökalvás skarlát hírnöke,
Zord pipacs, hogy neved bemocskolja.

Szív-liliom, tiszta s érintetlen!
Elefántcsonttorony! Tűz rózsája!
Eljöttél, s hol sötét volt, most fény van:
Kimerített minket a Vágy, s majdnem
Foglyul ejtett a Végzet hálója,
Homály-házban bolyongtunk céltalan,
S nem leltünk írt kínzó fájdalmunkra,
Gondra, elfecsérelt életekre,
Míg szentélyed fel nem bukkant újra,
És szépséged fehér dicsősége.



FeltöltőRácsai Róbert
Az idézet forrásasaját

minimap