Wither, George: Jaj én! Pásztorfiú (Rhomboidal Dirge Magyar nyelven)

Ah me!

Am I the swain

That late from sorrow free

Did all the cares on earth disdain?

And still untouched, as at some safer games,

Played with the burning coals of love, and beauty's flames?

Was't I could dive, and sound each passion's secret depth at will?

And from those huge o'erwhelmings rise, by help of reason still?

And am I now, O heavens! for trying this in vain,

So sunk that I shall never rise again?

Then let despair set sorrow's string,

For strains that doleful be;

And I will sing,

Ah me!

But why,

O fatal time,

Dost thou constrain that I

Should perish in my youth's sweet prime?

I, but awhile ago, (you cruel powers!)

In spite of fortune, cropped contentment's sweetest flowers,

And yet unscorned, serve a gentle nymph, the fairest she,

That ever was beloved of man, or eyes did ever see!

Yea, one whose tender heart would rue for my distress;

Yet I, poor I! must perish ne'ertheless.

And (which much more augments my care)

Unmoaned I must die,

And no man e'er

Know why.

Thy leave,

My dying song,

Yet take, ere grief bereave

The breath which I enjoy too long,

Tell thou that fair one this: my soul prefers

Her love above my life; and that I died her's:

And let him be, for evermore, to her remembrance dear,

Who loved the very thought of her whilst he remained here.

And now farewell! thou place of my unhappy birth,

Where once I breathed the sweetest air on earth;

Since me my wonted joys forsake,

And all my trust deceive;

Of all I take

My leave.

Farewell!

Sweet groves, to you!

You hills, that highest dwell;

And all you humble vales, adieu!

You wanton brooks, and solitary rocks,

My dear companions all! and you, my tender flocks!

Farewell my pipe, and all those pleasing songs, whose moving strains

Delighted once the fairest nymphs that dance upon the plains!

You discontents, whose deep and over-deadly smart

Have, without pity, broke the truest heart.

Sighs, tears, and every sad annoy,

That erst did with me dwell,

And all other joys,

Farewell!

Adieu!

Fair shepherdesses!

Let garlands of sad yew

Adorn your dainty golden tresses.

I, that loved you, and often with my quill,

Made music that delighted fountain, grove, and hill;

I, whom you loved so, and with a sweet and chaste embrace.

Yea, with a thousand rather favours, would vouchsafe to grace,

I now must leave you all alone, of love to plain;

And never pipe, nor never sing again!

I must, for evermore, be gone;

And therefore bid I you,

And every one,

Adieu!

Jaj én!

Pásztorfiú

Voltam, kinek szívén

Rég nem fogott a gond s a bú?

Kit nem kavart fel biztos élvezet,

Parázzsal játszhatott, s kit tűz sem égetett?

S ha zúgott titkos szenvedély, merülni volt merész,

Kit nem riasztott szörnyű mély, felszínre vont az

Ész?

S most én vagyok megint, próbálom és — egek!

Elsüllyedek, felszínre nem lelek?

Hadd zengjen bú a húrokon,

Leggyászosabb zeném

Dalolhatom

Jaj én.

Miért,

Idő, te zord!

Ki még csak ennyit élt,

Mért kergeted halálba, mondd?

Nemrégen is (Erők, kegyetlenek)

Még azt arattam én, mit Fortuna vetett.

Nimfám is szolgáltam híven, a legdrágábbik őt,

Kihez hasonlót senkisem imádott azelőtt.

Igen, értem remeg gyengéd szíve, de én,

Jaj én íly rútul pusztulok, szegény.

S ami tetézi gondomat:

Nem sírnak lelkemért,

S titok marad,

Miért.

Eriggy,

Haló Dalom,

(Hisz volt elég) te vidd,

Ha bírod, végső sóhajom.

Mondd el Neki, éltemnél fontosabb,

Hogy szeretett, s e tény túléli holtomat:

Az ifjút szép emlékeként örökre őrzi tán,

Ki boldog volt, amíg csak élt, ha Rá gondolt csupán.

Hol megszülettem én, te bús Hely, ég veled,

S hol szívtam a legédesebb leget.

Ha kedves tréfád elapadt,

Ha nincs amibe higgy,

Más nem maradt:

Eriggy.

Hegyek,

Sok szép Liget:

Búcsúzom tőletek.

Virágos Völgyem, ég veled,

Szilaj Patak, magányos Szikla, ím,

Ti kedves társaim s ti bodros nyájaim.

Nem játszom rajtad már, Sípom, kedvtöltő Dallamot,

Legszebb Nimfák, mely egykoron kísérte táncotok.

Ti sajgó Bánatok (ti oly halálosak,

A szív belétek rögtön meghasad)

Könny & Sóhaj, bú mely gyötör,

Itt hagylak, ég veled,

Sok-sok Gyönyör,

Megyek.

Agyő,

Sok Szépleány,

Függessze lebbenő

Fürtjét Fűzfákra mindahány.

Szerettelek mind, s zengtem Éneket

Gyakorta, s úgy örült Forrás, Hegy & Liget.

Szerettetek mind, szűzien, s oly tisztán, édesen,

(S ezernyi ritka kegy nekem) ó, bájos érzelem.

Itt kell hogy hagyjalak, így Szerelemtelen:

Nem szól Sípom, s Dalom többé sosem.

Immár örökre elmegyek;

Nektek, sok drága Nő,

S mindenkinek

Agyő.