Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Wordsworth, William: Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből (Ode: Intimations of Immortality from Recollections of Early Childhood Magyar nyelven)

Wordsworth, William portréja

Ode: Intimations of Immortality from Recollections of Early Childhood (Angol)

The child is father of the man;

And I could wish my days to be

Bound each to each by natural piety.

(Wordsworth, "My Heart Leaps Up")



There  was a time when meadow, grove, and stream,

The earth, and every common sight,

To me did seem

Apparelled in celestial light,

The glory and the freshness of a dream.

It is not now as it hath been of yore;--

Turn wheresoe'er I may,

By night or day,

The things which I have seen I now can see no more.




The Rainbow comes and goes,

And lovely is the Rose,

The Moon doth with delight

Look round her when the heavens are bare,

Waters on a starry night

Are beautiful and fair;

The sunshine is a glorious birth;

But yet I know, where'er I go,

That there hath past away a glory from the earth.




Now, while the birds thus sing a joyous song,

And while the young lambs bound

As to the tabor's sound,

To me alone there came a thought of grief:

A timely utterance gave that thought relief,

And I again am strong:

The cataracts blow their trumpets from the steep;

No more shall grief of mine the season wrong;

I hear the Echoes through the mountains throng,

The Winds come to me from the fields of sleep,

And all the earth is gay;

Land and sea

Give themselves up to jollity,

And with the heart of May

Doth every Beast keep holiday;--

Thou Child of Joy,

Shout round me, let me hear thy shouts, thou happy





Ye blessed Creatures, I have heard the call

Ye to each other make; I see

The heavens laugh with you in your jubilee;

My heart is at your festival,

My head hath its coronal,

The fulness of your bliss, I feel--I feel it all.

Oh evil day! if I were sullen

While Earth herself is adorning,

This sweet May-morning,

And the Children are culling

On every side,

In a thousand valleys far and wide,

Fresh flowers; while the sun shines warm,

And the Babe leaps up on his Mother's arm:--

I hear, I hear, with joy I hear!

--But there's a Tree, of many, one,

A single Field which I have looked upon,

Both of them speak of something that is gone:

The Pansy at my feet

Doth the same tale repeat:

Whither is fled the visionary gleam?

Where is it now, the glory and the dream?




Our birth is but a sleep and a forgetting:

The Soul that rises with us, our life's Star,

Hath had elsewhere its setting,

And cometh from afar:

Not in entire forgetfulness,

And not in utter nakedness,

But trailing clouds of glory do we come

From God, who is our home:

Heaven lies about us in our infancy!

Shades of the prison-house begin to close

Upon the growing Boy,

But He beholds the light, and whence it flows,

He sees it in his joy;

The Youth, who daily farther from the east

Must travel, still is Nature's Priest,

And by the vision splendid

Is on his way attended;

At length the Man perceives it die away,

And fade into the light of common day.




Earth fills her lap with pleasures of her own;

Yearnings she hath in her own natural kind,

And, even with something of a Mother's mind,

And no unworthy aim,

The homely Nurse doth all she can

To make her Foster-child, her Inmate Man,

Forget the glories he hath known,

And that imperial palace whence he came.




Behold the Child among his new-born blisses,

A six years' Darling of a pigmy size!

See, where 'mid work of his own hand he lies,

Fretted by sallies of his mother's kisses,

With light upon him from his father's eyes!

See, at his feet, some little plan or chart,

Some fragment from his dream of human life,

Shaped by himself with newly-learned art;

A wedding or a festival,

A mourning or a funeral;

And this hath now his heart,

And unto this he frames his song:

Then will he fit his tongue

To dialogues of business, love, or strife;

But it will not be long

Ere this be thrown aside,

And with new joy and pride

The little Actor cons another part;

Filling from time to time his "humorous stage"

With all the Persons, down to palsied Age,

That Life brings with her in her equipage;

As if his whole vocation

Were endless imitation.




Thou, whose exterior semblance doth belie

Thy Soul's immensity;

Thou best Philosopher, who yet dost keep

Thy heritage, thou Eye among the blind,

That, deaf and silent, read'st the eternal deep,

Haunted for ever by the eternal mind,--

Mighty Prophet! Seer blest!

On whom those truths do rest,

Which we are toiling all our lives to find,

In darkness lost, the darkness of the grave;

Thou, over whom thy Immortality

Broods like the Day, a Master o'er a Slave,

A Presence which is not to be put by;

Thou little Child, yet glorious in the might

Of heaven-born freedom on thy being's height,

Why with such earnest pains dost thou provoke

The years to bring the inevitable yoke,

Thus blindly with thy blessedness at strife?

 Full soon thy Soul shall have her earthly freight,

 And custom lie upon thee with a weight

 Heavy as frost, and deep almost as life!




O joy! that in our embers

Is something that doth live,

That nature yet remembers

What was so fugitive!

The thought of our past years in me doth breed

Perpetual benediction: not indeed

For that which is most worthy to be blest--

Delight and liberty, the simple creed

Of Childhood, whether busy or at rest,

With new-fledged hope still fluttering in his breast:--

Not for these I raise

The song of thanks and praise;

But for those obstinate questionings

Of sense and outward things,

Fallings from us, vanishings;

Blank misgivings of a Creature

Moving about in worlds not realised,

High instincts before which our mortal Nature

Did tremble like a guilty Thing surprised:

But for those first affections,

Those shadowy recollections,

Which, be they what they may,

Are yet the fountain light of all our day,

Are yet a master light of all our seeing;

Uphold us, cherish, and have power to make

Our noisy years seem moments in the being

Of the eternal Silence: truths that wake,

To perish never;

Which neither listlessness, nor mad endeavour,

Nor Man nor Boy,

Nor all that is at enmity with joy,

Can utterly abolish or destroy!

Hence in a season of calm weather

Though inland far we be,

Our Souls have sight of that immortal sea

Which brought us hither,

Can in a moment travel thither,

And see the Children sport upon the shore,

And hear the mighty waters rolling evermore.




Then sing, ye Birds, sing, sing a joyous song!

And let the young Lambs bound

As to the tabor's sound!

We in thought will join your throng,

Ye that pipe and ye that play,

Ye that through your hearts to-day

Feel the gladness of the May!

What though the radiance which was once so bright

Be now for ever taken from my sight,

Though nothing can bring back the hour

Of splendour in the grass, of glory in the flower;

We will grieve not, rather find

Strength in what remains behind;

In the primal sympathy

Which having been must ever be;

In the soothing thoughts that spring

Out of human suffering;

In the faith that looks through death,

In years that bring the philosophic mind.




And O, ye Fountains, Meadows, Hills, and Groves,

Forebode not any severing of our loves!

Yet in my heart of hearts I feel your might;

I only have relinquished one delight

To live beneath your more habitual sway.

I love the Brooks which down their channels fret,

Even more than when I tripped lightly as they;

The innocent brightness of a new-born Day

Is lovely yet;

The Clouds that gather round the setting sun

Do take a sober colouring from an eye

That hath kept watch o'er man's mortality;

Another race hath been, and other palms are won.

Thanks to the human heart by which we live,

Thanks to its tenderness, its joys, and fears,

To me the meanest flower that blows can give

Thoughts that do often lie too deep for tears.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com/145/ww331.html

Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből (Magyar)

A férfi apja a gyerek;

hadd fűzze hát napjaimat

egymáshoz a természet-áhitat.

(Kálnoky László fordítása)



Valaha forrásokon, berkeken,

   a földön, s mit csak láthatok,

       úgy tűnt nekem,

   hogy mennyei fényár ragyog,

álom, mely tündöklő és eleven.

Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -

     forduljak bárhova,

       sem éjszaka,

sem nappal: látni azt többé már nem fogom.




   Kél s enyész a szivárvány,

     s olyan gyönyörű látvány

     a rózsa, hogy a hold

   csak rá néz, ha derült az ég;

     és a víztükör, ahogy

     csillámlik: csodaszép;

   a nap újjászületve tör föl;

   de tudom, bárhová megyek,

hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.




Míg a madarak dalolnak vígan ott,

   s mintha dob szólna távol,

     sok kis bárányka táncol,

csak engem űz egy fájó gondolat;

de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,

     s megint erős vagyok;

meredélyen zuhatag zúgva bömböl;

bánatom nem sérti az évszakot;

hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,

szelek fújnak felém alvó mezőkről,

     földön és föld körül

       és tengeren

   minden ünnepel lelkesen,

     minden állat örül,

   május van szívében belül; -

       te víg dalú,

boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,





Áldott lények, hallottam, mily zenével

   hívtátok egymást, s hogy nevet

az ég vigasságtokban veletek;

   szívemben az öröm vezérel,

   homlokomon füzérrel

érzem, boldogságotok telje ér el.

     Ha borús volnék, szörnyü nap!

     mikor a föld ily ékes,

       s e májusi édes

     reggelen nagy csapat

       gyerek szalad

     mindenfelé, és tűz a nap,

     s virágot szednek völgyek alján,

s a csecsemő felül az anyja karján; -

     hallom, hallom, hallom örömmel!

     - De ott, a többi közt a fa

s a rét, amelyet láttam valaha,

azt jelzik, valami végleg oda;

     az árvácska a földön

     is megismétli rögtön:

a kápráztató fényt most hol találom?

Hová szökött az üdvösség s az álom?




Születésünk csak álom s feledés:

létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,

     messziről ered, és

       véget nem mivelünk ér:

     nem teljesen emléktelen,

     és nem egészen védtelen

jövünk az Istenből, ki otthonunk,

     de fénycsóvát vonunk:

gyermekkorunkban a menny vesz körül!

Már kezdik eltakarni börtön-árnyak

     a növekvő Fiút,

de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,

     s ennek örülni tud;

az Ifjú a Természet papja, bár

     kelettől már mindmessze jár,

       az ábránd tündökölve

       mindig ott megy előtte;

végre a Férfi látja: elenyész,

s a hétköznapok világába vész.




A föld öle is kínál örömet;

   megvannak természetes vágyai;

sőt, gondos, jó anya módján, ami

     célnak sem ostoba,

   a dajka szeretné elérni,

hogy nevelt fia, a majdani Férfi

   feledje a fényköröket,

hogy honnan jött s hol a fény-palota.




Nézd a Gyermeket újult örömével,

mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!

Nézd, az ő keze munkája, ahogy

anyja csiklandja csókok özönével,

míg apja szeme fénye ráragyog!

Nézd, lábánál valami ábra, térkép -

tört álmai az ember életének,

új tudással ő írta ilyeténképp;

     menyegző vagy a nász,

     temetés vagy a gyász,

       ez tölti be szívét, még

     ily keretbe fogja a dalt:

       szerelem, munka, harc

szavait később tanulja az ének,

       de hosszan ez se tart,

       mert félredobja, s új,

       más szerepet tanul,

mely várja boldog s büszke kis szinészét;

"szeszélyes színpada" benépesül,

míg Aggok nem jönnek erőtlenül,

az Élet ezt adja kíséretül;

       mintha nem volna tán más

       dolga, mint az utánzás.




Te, ki elrejted külső képeden,

         hogy lelked végtelen;

te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,

megóvod; látó a vakok között,

süketnémán olvasod az örök mélyt;

elméddel mindörökkön üldözöd: -

         nagy jós! próféta, áldott!

         az igazat te látod,

miért ember éltében küszködött,

síri sötétben nem lelve utat;

halhatatlanságod a léteden

te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,

oly kikerülhetetlen van jelen;

te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,

ég-adta tökélyedben diadalmas:

boldogságod ellen küzdve vakon

mért sürgeted, kívánod oly nagyon -

úgyis jármukba fognak majd az évek!

Lelkeden hamar földi teher ül meg,

és a szokások is rádnehezülnek,

a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!




     Ó, öröm! amitől mi

       élesztjük parazsunk:

       hogy a természet őrzi,

       mi bennünk úgy kihúnyt!

Nekem a múltak emlékezete

a végtelen üdvöt jelenti, de

nem épp azért, miért áldani kell -

a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,

boldogság és szabadság, e kebel

reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -

       háladalt nem ennek

       dicséretére zengek:

     csak mit a világ s érzetünk

     kérdezni sose szűnt,

     s mely lehullt, tovatűnt;

     s mi megsejti a Lényt, amely

oly világban jár, amit én nem értek,

s az ösztönnek, mitől e porhüvely

úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;

       az első érzelemnek

       tört emlékezetemnek,

       mely legyen úgy, ahogy:

napunkon ez a fény-forrás ragyog,

látóvá ez a vezér-fény nevel,

ez ápol s véd minket, s a zajos évek

az örök Csöndben úgy suhannak el,

mint kurta perc: az igazság felébred,

         s most már ittmarad:

sem fásultság, sem őrült akarat,

         férfi s gyerek,

az öröm ellensége, gyűlölet

sem rombolja már szét, nem öli meg!

       S bár bel-földön vagyunk, s a part

         oly messze, szél elállt,

lelkünk látja az örök tengerárt,

         mely idehajt,

       s mely tovább fog sodorni majd,

s látjuk a parton gyermekek raját,

s halljuk a hullám örök moraját.




Madarak, vígan, vígan zengjetek!

         S mintha dob szólna távol,

         te kis bárányka, táncolj!

Lelkünk zengi veletek,

         ki fújod, ki forgatod,

         ki szívedbe fogadod

         ezt a májusi napot!

Mit számít, hogy többé nem tündököl,

az a fény eltűnt a szemem elől,

         az óra vissza sose jő,

mikor nyílt a virág, pompázott a mező;

         nem szomorkodunk: az ad

         erőt, ami megmarad;

         az örök részvét, amely

         mindig volt s nem múlik el;

         s az enyhítő gondolat,

         mely kínjainkból fakad,

         s hit, mely haláltól se fél,

s az évek sora, mely bölcset farag.




Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,

szerelmünknek véget ne vessetek!

Szívem nagyon érzi hatalmatok,

lám, minden örömet odahagyok,

hogy ismertebb világotokban éljek.

Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,

most jobban örülök gyors fodru érnek;

s oly szép, ha az újszülött nap felébred

         a szűzi fényben;

az alkonyég felhőinek a rajza

letompult, így szinezi az a szem,

mely túllát a halandó emberen;

már másik verseny ez, más diadalt aratva.

Hála a szívnek, hogy így zakatol,

hála minden félelemnek, örömnek,

nekem egy kis virág is adhat oly

gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu/00400/00455/00455.htm#d4101