Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Wordsworth, William: The Prelude - Book First (detail)

Wordsworth, William portréja

The Prelude - Book First (detail) (Angol)

Childhood and School-Time

 

Dust as we are, the immortal spirit grows

Like harmony in music; there is a dark

Inscrutable workmanship that reconciles

Discordant elements, makes them cling together

In one society. How strange that all

The terrors, pains, and early miseries,

Regrets, vexations, lassitudes interfused

Within my mind, should e'er have borne a part,

And that a needful part, in making up

The calm existence that is mine when I

Am worthy of myself! Praise to the end!

Thanks to the means which Nature deigned to employ;

Whether her fearless visitings, or those

That came with soft alarm, like hurtless light

Opening the peaceful clouds; or she may use

Severer interventions, ministry

More palpable, as best might suit her aim.

 

One summer evening (led by her) I found

A little boat tied to a willow tree

Within a rocky cave, its usual home.

Straight I unloosed her chain, and stepping in

Pushed from the shore. It was an act of stealth

And troubled pleasure, nor without the voice

Of mountain-echoes did my boat move on;

Leaving behind her still, on either side,

Small circles glittering idly in the moon,

Until they melted all into one track

Of sparkling light. But now, like one who rows,

Proud of his skill, to reach a chosen point

With an unswerving line, I fixed my view

Upon the summit of a craggy ridge,

The horizon's utmost boundary; far above

Was nothing but the stars and the grey sky.

She was an elfin pinnace; lustily

I dipped my oars into the silent lake,

And, as I rose upon the stroke, my boat

Went heaving through the water like a swan;

When, from behind that craggy steep till then

The horizon's bound, a huge peak, black and huge,

As if with voluntary power instinct

Upreared its head. I struck and struck again,

And growing still in stature the grim shape

Towered up between me and the stars, and still,

For so it seemed, with purpose of its own

And measured motion like a living thing,

Strode after me. With trembling oars I turned,

And through the silent water stole my way

Back to the covert of the willow tree;

There in her mooring-place I left my bark,—

And through the meadows homeward went, in grave

And serious mood; but after I had seen

That spectacle, for many days, my brain

Worked with a dim and undetermined sense

Of unknown modes of being; o'er my thoughts

There hung a darkness, call it solitude

Or blank desertion. No familiar shapes

Remained, no pleasant images of trees,

Of sea or sky, no colours of green fields;

But huge and mighty forms, that do not live

Like living men, moved slowly through the mind

By day, and were a trouble to my dreams.

 

...

 

And in the frosty season, when the sun

Was set, and visible for many a mile

The cottage windows blazed through twilight gloom,

I heeded not their summons: happy time

It was indeed for all of us – for me

It was a time of rapture! Clear and loud

The village clock tolled six, – I wheeled about,

Proud and exulting like an untired horse

That cares not for his home. All shod with steel,

We hissed along the polished ice in games

Confederate, imitative of the chase

And woodland pleasures, – the resounding horn,

The pack loud chiming, and the hunted hare.

So through the darkness and the cold we flew,

And not a voice was idle; with the din

Smitten, the precipices rang aloud;

The leafless trees and every icy crag

Tinkled like iron; while far distant hills

Into the tumult sent an alien sound

Of melancholy not unnoticed, while the stars

Eastward were sparkling clear, and in the west

The orange sky of evening died away.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org/files

Az előszó - Első könyv (részlet) (Magyar)

Gyerekkori emlékek

 

Bár por vagyunk, a lélek halhatatlan,

sarjad, mint a harmóniák; homályos

erők munkálnak, disszonanciákat

békítgetnek és tapasztgatnak össze

társasággá. Különös, hogy megannyi

rémületem, fájdalmam, kezdeti

nyomoruságom, fáradtságom, izzó

megbánásom, agyam ily alvadéka

mind része lett — szükséges része! — annak

a nyugodt létezésnek, mely enyém, ha

méltó vagyok magamra! Cél, dicsérünk!

Természet, kegyes eszközeidet

áldjuk! ha riasztó volt némelyik, ha

szelíd, ha mint a fény, harsányan enyhült,

békés felhőtépő; vagy komolyabb

hatásaid, a kézzelfoghatókat:

áldjuk, mert szolgálhatták terveid.

 

Egy csöndes estén (hogy ekképp vezettél),

fűzfához kötve egy kis csónakot

leltem, sziklabarlangos otthonában.

Eloldoztam láncáról, majd egy ugrás:

benne álltam, ellöktem a kövektől.

A lopás tudata rontotta kedvem,

s a hegyi visszhang is surrogva jött

a nyomomban, így haladt csónakom, kis

holdfénygyűrűkkel kétfelől, ezek

végre szikrázó sávvá folytak egybe,

így lett csend. Akkor, mint az evezősök,

ha ügyesen – és büszkén – valamely célt

kívánnak elérni, a láthatár

sziklás csúcsára szegeztem szemem;

fölöttem csillagok csak, szürke égbolt.

Így haladtam sugáregyenesen.

Tündérforma csúcs volt az; evezőmet

a csöndes tóba mártottam, erővel,

s ahogy megemelkedtem, csónakom

is megemelkedett, akár a hattyú,

siklott – de akkora szirtszemhatár

mögül egy hatalmas fekete tömb

bukkant fel, mint egy fej, erőszakos

alakzat. Mind szaporábban eveztem,

s a tömb is egyre nőtt, odakomorlott

közém s a csillagok közé, akár ha

így törne ellenem; de oly kimérten,

mint egy tudatos, élő lény. Riadtan

fordultam meg, reszkető evezőkkel,

s a csöndes vízen visszalopakodtam

a fűzfa fedezékébe: a sziklás

kikötőhelyen otthagytam hajómat,

s hazafelé indultam a mezőkön,

komoly, elborult hangulatban. Ám

az a látvány napokig nem hagyott

nyugodni: munkált bennem titkosan,

a lét ismeretlen formáival.

Elmémre sötétség szállt; ezt magánynak

mondhatnám, kívüllétnek. Semmi régi,

ismerős forma... fák, tenger, mezők, ég

kellemes, hagyományos színei...

nem! csak roppant alakzatok, melyek

élőkként jártak-keltek koponyámban,

elmém napját s álmom mind, mind zavarva.

 

...

 

S a fagyos évszakban, mikor a nap

lement, s a kunyhóablakok az alkony

ködén mérföldekig eltündököltek,

nem bántam hívásuk: boldog idő volt

az mindőnknek – s nekem a bűvölet

ideje! Tisztán, hangosan ütötte

a falu órája a hatot, és én

csavarogtam büszkén, mámorosan:

elcsatangolt ló, végre szabadon. S mind

ott keringtünk acélcipősen a

sima jégen, játszottunk üldözősdit,

erdők őrömét – kürt szólt, kutyafalka

csaholt, nyúl futott űzötten: mi voltunk.

Sötétségen s hidegen át repültünk,

és zengett a hangunk: fülsiketítő

lármát visszhangoztak körül a mélyek;

levéltelen fák, jeges sziklacsúcsok

csendültek vasként, s a távoli dombok

más, új rezgést küldtek e zűrzavarba:

érezhető mélabút; keleten

szikráztak a csillagok, míg nyugat

narancsszínű egén az est kihunyt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap