Yeats, William Butler: Moll Magee balladája (The Ballad of Moll Magee Magyar nyelven)

Come round me, little childer;
There, don’t fling stones at me
Because I mutter as I go;
But pity Moll Magee.

My man was a poor fisher
With shore lines in the say;
My work was saltin’ herrings
The whole of the long day.

And sometimes from the saltin’ shed
I scarce could drag my feet,
Under the blessed moonlight,
Along the pebbly street.

I’d always been but weakly,
And my baby was just born;
A neighbour minded her by day,
I minded her till morn.

I lay upon my baby;
Ye little childer dear,
I looked on my cold baby
When the morn grew frosty and clear.         

A weary woman sleeps so hard!
My man grew red and pale,
And gave me money, and bade me go
To my own place, Kinsale.

He drove me out and shut the door,
And gave his curse to me;
I went away in silence,
No neighbour could I see.

The windows and the doors were shut,
One star shone faint and green,
The little straws were turnin’ round
Across the bare boreen.

I went away in silence;
Beyond old Martin’s byre
I saw a kindly neighbour
Blowin’ her mornin’ fire.

She drew from me my story -
My money’s all used up,
And still, with pityin’, scornin’ eye,
She gives me bite and sup.

She says my man will surely come
And fetch me home agin;
But always, as I’m movin’ round,
Without doors or within,

Pilin’ the wood or pilin’ the turf,
Or goin’ to the well,
I’m thinkin’ of my baby
And keenin’ to mysel’.

And sometimes I am sure she knows
When, openin’ wide His door,
God lights the stars, His candles,
And looks upon the poor.

So now, ye little childer,
Ye won’t fling stones at me;
But gather with your shinin’ looks
And pity Moll Magee.

Gyertek körém, kisgyerekek,
Ne dobjatok köveket,
Motyogok, amerre járok,
Moll Mageet szánjátok meg.

Uram szegény halász volt
A tengerpartok mentén,
És egész álló napon át
Heringet sóztam én.

S néha a sózóból lábam
Éppen csak húztam ám,
Az áldott holdfény alatt
A kavicsos utcán.

Gyenge voltam mindig is,
S újszülött volt gyermekem,
Egy szomszéd dajkálta őt nappal,
S én ringattam éjeken.

Kislányomra feküdtem,
Ti drága gyerekek!
S fagyos, tiszta hajnalon
Láttam, hogy mily hideg.

A fáradt nő oly mélyen alszik!
Uram sápadt s vörös lett,
Pénzt adott és hazaküldött,
Kinsale-be kergetett.

Ajtót bevágva elzavart,
Átkot szórt fejemre;
Csendben jöttem el onnan,
Nem látott szomszéd se.

Ablak, ajtó zárva s fakó
Zöld csillag világlott;
A csupasz ösvényen pedig
Némi szalma kavargott.

Csendben jöttem el onnan;
És egy kedves szomszéd,
A vén Martin csűrjén túl
Élesztgette tüzét.

Kiszedte belőlem, mi volt,
S bár pénzem elfogyott
De szánakozva s megvetően,
Ennem s innom adott.

Azt mondja, férjem majd eljön
és hazavisz megint;
De járhatok én bármerre,
Házban, vagy odakint,

Ha fát, tőzeget cipelek,
Vagy kúthoz visz utam,
A kisbabámra gondolok
és sírok magamban.

S néha érzem, biztos tudja,
Ha fenn ajtót nyit a Kéz,
Az Úr gyertyát gyújt, csillagot,
S a szegényekre néz.

Ezért hát, kisgyerekek,
Ne dobjatok köveket,
De gyertek fénylő szemekkel,
S Moll Mageet szánjátok meg.