Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Yeats, William Butler: A Torony (részlet) (The Tower Magyar nyelven)

Yeats, William Butler portréja

The Tower (Angol)

I

What shall I do with this absurdity—

O heart, O troubled heart—this caricature,

Decrepit age that has been tied to me

As to a dog’s tail?

                      Never had I more

Excited, passionate, fanatical

Imagination, nor an ear and eye

That more expected the impossible—

No, not in boyhood when with rod and fly,

Or the humbler worm, I climbed Ben Bulben’s back

And had the livelong summer day to spend.

It seems that I must bid the Muse go pack,

Choose Plato and Plotinus for a friend

Until imagination, ear and eye,

Can be content with argument and deal

In abstract things; or be derided by

A sort of battered kettle at the heel.

 

II

I pace upon the battlements and stare

On the foundations of a house, or where

Tree, like a sooty finger, starts from earth;

And send imagination forth

Under the day’s declining beam, and call

Images and memories

From ruin or from ancient trees,

For I would ask a question of them all.

 

Beyond that ridge lived Mrs. French, and once

When every silver candlestick or sconce

Lit up the dark mahogany and the wine,

A serving-man, that could divine

That most respected lady’s every wish,

Ran and with the garden shears

Clipped an insolent farmer’s ears

And brought them in a little covered dish.

 

Some few remembered still when I was young

A peasant girl commended by a song,

Who’d lived somewhere upon that rocky place,

And praised the colour of her face,

And had the greater joy in praising her,

Remembering that, if walked she there,

Farmers jostled at the fair

So great a glory did the song confer.

 

And certain men, being maddened by those rhymes,

Or else by toasting her a score of times,

Rose from the table and declared it right

To test their fancy by their sight;

But they mistook the brightness of the moon

For the prosaic light of day—

Music had driven their wits astray—

And one was drowned in the great bog of Cloone.

 

Strange, but the man who made the song was blind;

Yet, now I have considered it, I find

That nothing strange; the tragedy began

With Homer that was a blind man,

And Helen has all living hearts betrayed.

O may the moon and sunlight seem

One inextricable beam,

For if I triumph I must make men mad.

 

And I myself created Hanrahan

And drove him drunk or sober through the dawn

From somewhere in the neighbouring cottages.

Caught by an old man’s juggleries

He stumbled, tumbled, fumbled to and fro

And had but broken knees for hire

And horrible splendour of desire;

I thought it all out twenty years ago:

 

Good fellows shuffled cards in an old bawn;

And when that ancient ruffian’s turn was on

He so bewitched the cards under his thumb

That all but the one card became

A pack of hounds and not a pack of cards,

And that he changed into a hare.

Hanrahan rose in frenzy there

And followed up those baying creatures towards—

 

O towards I have forgotten what—enough!

I must recall a man that neither love

Nor music nor an enemy’s clipped ear

Could, he was so harried, cheer;

A figure that has grown so fabulous

There’s not a neighbour left to say

When he finished his dog’s day:

An ancient bankrupt master of this house.

 

Before that ruin came, for centuries,

Rough men-at-arms, cross-gartered to the knees

Or shod in iron, climbed the narrow stairs,

And certain men-at-arms there were

Whose images, in the Great Memory stored,

Come with loud cry and panting breast

To break upon a sleeper’s rest

While their great wooden dice beat on the board.

 

As I would question all, come all who can;

Come old, necessitous, half-mounted man;

And bring beauty’s blind rambling celebrant;

The red man the juggler sent

Through God-forsaken meadows; Mrs. French,

Gifted with so fine an ear;

The man drowned in a bog’s mire,

When mocking Muses chose the country wench.

 

Did all old men and women, rich and poor,

Who trod upon these rocks or passed this door,

Whether in public or in secret rage

As I do now against old age?

But I have found an answer in those eyes

That are impatient to be gone;

Go therefore; but leave Hanrahan,

For I need all his mighty memories.

 

Old lecher with a love on every wind,

Bring up out of that deep considering mind

All that you have discovered in the grave,

For it is certain that you have

Reckoned up every unforeknown, unseeing

Plunge, lured by a softening eye,

Or by a touch or a sigh,

Into the labyrinth of another’s being;

 

Does the imagination dwell the most

Upon a woman won or a woman lost?

If on the lost, admit you turned aside

From a great labyrinth out of pride,

Cowardice, some silly over-subtle thought

Or anything called conscience once;

And that if memory recur, the sun’s

Under eclipse and the day blotted out.

 

III

It is time that I wrote my will;

I choose upstanding men

That climb the streams until

The fountain leap, and at dawn

Drop their cast at the side

Of dripping stone; I declare

They shall inherit my pride,

The pride of people that were

Bound neither to Cause nor to State,

Neither to slaves that were spat on,

Nor to the tyrants that spat,

The people of Burke and of Grattan

That gave, though free to refuse—

Pride, like that of the morn,

When the headlong light is loose,

Or that of the fabulous horn,

Or that of the sudden shower

When all streams are dry,

Or that of the hour

When the swan must fix his eye

Upon a fading gleam,

Float out upon a long

Last reach of glittering stream

And there sing his last song.

And I declare my faith:

I mock Plotinus’ thought

And cry in Plato’s teeth,

Death and life were not

Till man made up the whole,

Made lock, stock and barrel

Out of his bitter soul,

Aye, sun and moon and star, all,

And further add to that

That, being dead, we rise,

Dream and so create

Translunar Paradise.

I have prepared my peace

With learned Italian things

And the proud stones of Greece,

Poet’s imaginings

And memories of love,

Memories of the words of women,

All those things whereof

Man makes a superhuman

Mirror-resembling dream.

 

As at the loophole there

The daws chatter and scream,

And drop twigs layer upon layer.

When they have mounted up,

The mother bird will rest

On their hollow top,

And so warm her wild nest.

 

I leave both faith and pride

To young upstanding men

Climbing the mountain-side,

That under bursting dawn

They may drop a fly;

Being of that metal made

Till it was broken by

This sedentary trade.

 

Now shall I make my soul,

Compelling it to study

In a learned school

Till the wreck of body,

Slow decay of blood,

Testy delirium

Or dull decrepitude,

Or what worse evil come—

The death of friends, or death

Of every brilliant eye

That made a catch in the breath—

Seem but the clouds of the sky

When the horizon fades,

Or a bird’s sleepy cry

Among the deepening shades.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poets.org

A Torony (részlet) (Magyar)

I

E képtelenséggel mit kezdhetek

– ó, szív, zavart szív –, e torzképpel itt,

a vénséggel, mely rajtam úgy fityeg,

mint eb farkán?

                    Soha vággyal telibb,

soha fantasztikusabb és parázslóbb

nem volt fantáziám, fülem s szemem

sohase volt lehetetlenre-váróbb,

kamaszként sem, hogy a Ben Bulbenen

horgászbottal, léggyel s kukaccal át-

keltem, s várt rám a hosszú nyári nap.

Szélnek eresztem a Múzsát tehát;

Plátó s Plotinos pártfogoljanak,

amíg a szem, fül és a képzelet

jóllakat érvvel, s elvont fogalom

lekötheti; avagy nevessetek,

mert ócska üstöt húzok madzagon.

 

II

Sétálok a bástyán s alapzatát

nézem egy háznak, majd amott a fát,

mely a földből sötét ujjként mered;

szárnyra bocsátom képzeletemet

az alkonyfényben, s nyomban arcokat,

emlékeket varázsol

romokból, ősi fákból,

mivel kifaggatnám mindnyájukat.

 

A hágón túl élt Mrs. French, s mikor

egy este a sötét asztal s a bor

ezüst gyertyatartók fényében állt,

egy szolga, aki mindent kitalált,

mit a tisztelt hölgy óhajtott, szaladt

és kertészollóval a hetyke

árendás két fülét lenyeste,

s hozta tálacskában, fedő alatt.

 

Ifjúkoromban  még emléke élt

a parasztlánynak, akit dal dicsért,

kinek háza a sziklás hegyen állt,

s arcszínét dicsérték kivált,

s örömest mondta el vén s fiatal,

hogy ha vásári nép közt elvegyült,

a fél falu köréje gyűlt,

olyan híressé tette őt a dal.

 

S kinek a nóta fejébe szaladt,

s hússzor ürítettek Rá poharat,

felkászálódtak, mondván, hadd legyen

a képzelet ellenőre a szem;

de összefolyt a méla holdsugár

s a nap józan fényözöne;

eszüket megzavarta a zene,

s egyet elnyelt a cloone-i nagy mocsár.

 

A dalt egy vak szerezte furcsamód,

de ha meggondolom, rendjénvalóbb

nincs is ennél, hisz a nagy dráma épp

a vak Homérral vette kezdetét,

és Heléna minden szívet befont.

Bár lehetne egybeszőtt ragyogás

a hold- s napfény, mert annyi más,

ha győzök, énmiattam lesz bolond.

 

Hisz Hanrahant is elmém szülte meg,

s hajszoltam, mint józant vagy részeget,

a szomszéd kunyhók táján hajnalon.

Rászedte egy vén szélhámos nagyon:

botolt, bukdácsolt, felbukott szegény,

s jutalma összezúzott térde meg

a vágy szörnyű gyönyörűsége lett;

húsz év előtt gondoltam ezt ki én.

 

Jó cimborák kártyáztak a karám

mellett, s míg osztott az a vén zsivány,

ujjával megbűvölt minden lapot,

s egy kártya nyúllá változott,

s a kártyapakli kutyafalka lett

az említett egy lap híján.

Őrjöngve ugrott talpra Hanrahan

s a csaholó lények után eredt.

 

Ó, nem tudom, hová! Elég legyen.

Ő jön most sorra, kit dal s szerelem

vagy tálon ellensége fülei

se tudtak volna felvidítani;

egy oly legendássá nőtt figura,

hogy azt se tudják, hány évtizede

ért véget elpazarlott élete:

e háznak volt ő tönkrement ura.

 

Századokkal a pusztulás előtt

járták a szűk lépcsőt vad harcnyerők,

térdszalagosak vagy lábvértesek,

s őriz nem egy lovagkísértetet

a Nagy Emlékezet, kik szilajon,

zihálva és üvöltve, vad

zajjal az alvóra rárontanak,

és fakockájuk döng az asztalon.

 

Faggatódznék; ki tud, jöjjön elő;

jöjj, vén, félmeztelen szűkölködő,

s tedd pappá a szépséghajhász vakot;

jöjjön a rőthajú, kit elhagyott

mezőn hajszolt a kókler; s aki két szép

fület kapott, Mrs. French maga is;

s az, ki mocsárba fúlt, mikor hamis

múzsák választották a falu szépét.

 

Apók s anyók, parasztok és, urak,

kik járták e sziklákat s ez utat,

lázongtak-e titkon vagy hangosan

az aggkor ellen, mint most jómagam?

De válaszoltak a szemek nekem,

mik már az elbocsátást sürgetik.

Jól van, de Hanrahant hagyjátok itt,

emlékeit nem nélkülözhetem.

 

Vén korhely, állhatatlan szerető,

figyelmes elmédből teremtsd elő

mindazt, mit a sír tárt számodra fel,

mert nyilván fölszedtél ott sokezer

ember-nem-tudta dolgot; rajta, vesd

magadat, sóhaj és cirógatás

vagy lágy tekintet által vonzva, más

lény labirintusába egyenest.

 

A képzelet hol jár legtöbbnyire?

Elnyert vagy elvesztett nő vonzza-e?

Ha az elvesztett, mellőztél magad

egy nagy labirintust, mert büszke vagy;

rávett a gyávaság s botor szeszély,

vagy mit úgy hívtak, lelkiismeret;

s ha visszatér az emlék, az eget

homály takarja és a földet éj.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap