Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Young, Edward: Panasz avagy éji gondolatok életről, halálról és halhatatlanságról (részlet) (The Complaint or Night thoughts on life, death and immortality (detail) Magyar nyelven)

Young, Edward portréja

The Complaint or Night thoughts on life, death and immortality (detail) (Angol)

  Night first (detail)

 

  Tired Nature's sweet restorer, balmy Sleep!

  He, like the world, his ready visit pays

  Where Fortune smiles; the wretched he forsakes;

  Swift on his downy pinion flies from woe,

  And lights on lids unsullied with a tear.

    From short (as usual) and disturb'd repose,

  I wake: how happy they, who wake no more!

  Yet that were vain, if dreams infest the grave.

  I wake, emerging from a sea of dreams

  Tumultuous; where my wreck'd desponding thought

  From wave to wave of fancied misery

  At random drove, her helm of reason lost.

  Though now restored, 'tis only change of pain,

  (A bitter change!) severer for severe:

  The day too short for my distress; and night,

  Even in the zenith of her dark domain,

  Is sunshine to the colour of my fate.

    Night, sable goddess! from her ebon throne,

  In rayless majesty, now stretches forth

  Her leaden sceptre o'er a slumbering world.

  Silence, how dead! and darkness, how profound!

  Nor eye, nor listening ear, an object finds;

  Creation sleeps. 'Tis as the general pulse

  Of life stood still, and nature made a pause;

  An awful pause! prophetic of her end.

  And let her prophecy be soon fulfill'd;

  Fate! drop the curtain; I can lose no more.

    Silence and darkness: solemn sisters! twins

  From ancient Night, who nurse the tender thought

  To reason, and on reason build resolve

  (That column of true majesty in man),

  Assist me: I will thank you in the grave;

  The grave, your kingdom: there this frame shall fall

  A victim sacred to your dreary shrine.

  But what are ye?--

    Thou, who didst put to flight

  Primeval Silence, when the morning stars,

  Exulting, shouted o'er the rising ball;

  O Thou, whose word from solid darkness struck

  That spark, the sun; strike wisdom from my soul;

  My soul, which flies to thee, her trust, her treasure,

  As misers to their gold, while others rest.

  Through this opaque of nature, and of soul,

  This double night, transmit one pitying ray,

  To lighten, and to cheer. O lead my mind,

  (A mind that fain would wander from its woe),

  Lead it through various scenes of life and death;

  And from each scene the noblest truths inspire.

  Nor less inspire my conduct, than my song;

  Teach my best reason, reason; my best will

  Teach rectitude; and fix my firm resolve

  Wisdom to wed, and pay her long arrear:

  Nor let the phial of thy vengeance, pour'd

  On this devoted head, be pour'd in vain.

    The bell strikes one. We take no note of time

  But from its loss. To give it then a tongue

  Is wise in man. As if an angel spoke,

  I feel the solemn sound. If heard aright,

  It is the knell of my departed hours:

  Where are they? With the years beyond the flood.

  It is the signal that demands despatch:

  How much is to be done? My hopes and fears

  Start up alarm'd, and o'er life's narrow verge

  Look down--on what? a fathomless abyss;

  A dread eternity! how surely mine!

  And can eternity belong to me,

  Poor pensioner on the bounties of an hour?

    How poor, how rich, how abject, how august,

  How complicate, how wonderful, is man!

  How passing wonder He who made him such!

  Who centred in our make such strange extremes!

  From different natures marvellously mix'd,

  Connexion exquisite of distant worlds!

  Distinguish'd link in being's endless chain!

  Midway from nothing to the Deity!

  A beam ethereal, sullied and absorb'd!

  Though sullied and dishonour'd, still divine!

  Dim miniature of greatness absolute!

  An heir of glory! a frail child of dust!

  Helpless immortal! insect infinite!

  A worm! a god!--I tremble at myself,

  And in myself am lost! At home a stranger,

  Thought wanders up and down, surprised, aghast,

  And wondering at her own: how reason reels!

  O what a miracle to man is man,

  Triumphantly distress'd! what joy, what dread!

  Alternately transported and alarm'd!

  What can preserve my life, or what destroy?

  An angel's arm can't snatch me from the grave;

  Legions of angels can't confine me there.

    'Tis past conjecture; all things rise in proof:

  While o'er my limbs sleep's soft dominion spread,

  What though my soul fantastic measures trod

  O'er fairy fields; or mourn'd along the gloom

  Of pathless woods; or down the craggy steep

  Hurl'd headlong, swam with pain the mantled pool;

  Or scaled the cliff; or danced on hollow winds,

  With antic shapes, wild natives of the brain?

  Her ceaseless flight, though devious, speaks her nature

  Of subtler essence than the trodden clod;

  Active, aerial, towering, unconfined,

  Unfetter'd with her gross companion's fall.

  Even silent night proclaims my soul immortal:

  Even silent night proclaims eternal day.

  For human weal, Heaven husbands all events;

  Dull sleep instructs, nor sport vain dreams in vain.

    Why then their loss deplore that are not lost?

  Why wanders wretched thought their tombs around,

  In infidel distress? Are angels there?

  Slumbers, raked up in dust, ethereal fire?

    They live! they greatly live a life on earth

  Unkindled, unconceived; and from an eye

  Of tenderness let heavenly pity fall

  On me, more justly number'd with the dead.

  This is the desert, this the solitude:

  How populous, how vital, is the grave!

  This is creation's melancholy vault,

  The vale funereal, the sad cypress gloom;

  The land of apparitions, empty shades!

  All, all on earth, is shadow, all beyond

  Is substance; the reverse is Folly's creed:

  How solid all, where change shall be no more!




FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org/ebooks/33156

Panasz avagy éji gondolatok életről, halálról és halhatatlanságról (részlet) (Magyar)

Első éj (részlet)

 

Fáradt lények balzsamos írja, Álom!

Mint a világ, kész Fortuna kegyencét

látogatni; kit sors sújt, cserbenhagyja;

gyors, pelyhes szárnyon hussan el a bútól,

és könnytől nem mocskolt pillákra száll.

  Zavart s (mint mindig) kurta szenderemből

ébredek: boldog, ki többé nem ébred!

Bár sír se vonz, ha álmok fertezik.

Ébredek, álmok zajgó tengeréből

bukkanva fel, hol a csüggedt gondolat

roncsa képzelt nyomor hullámain

hányódott, vesztve kormányát, az észt.

Percnyi könnyebbség, de csak kint cseréltem

(ó bús csere!), még zordabbra a zordat.

Bánatomhoz a nap rövid; s az éj

sorsom színéhez vetve még sötét

országa zenitjén is napvilág.

Éj, zord istennő, ében trónusáról,

komor fennségben, most nyújtja ki ólmos

jogarát a szunnyadó föld fölé.

  Csend, mily halotti! és sötét, mi mély!

Éber szem és fül tárgyat nem lel; alszik

a Teremtés. Az élet érverése

szinte áll, a természet szünetel.

Baljós szünet! a vég próféciája.

Teljesüljön e jóslat hát hamar;

Sors! függönyt le: többet nem veszthetek.

Csend és Sötét! ős Éj fennkölt iker-

lányai, ti a zsenge eszmét ésszé

dajkálók s rá elszánást épitők

(igaz emberi fenség oszlopát),

segítsetek, s áldlak síromban is,

mely országtok; szent áldozat lesz ott

tetemem komor oltárotokon.De kik vagytok? –

Te, ki ős Csendet űzted

el, midőn a reggel csillagai

a kelő Gömböt ujjongva köszönték;

ki tömör éjből Nap-szikrát csiholtál,

óh lelkemből bölcsességet csiholj,

hisz az hozzád fut, kincséhez, miként

aranyához a fösvény, míg pihen más.

  Természet s lélek sűrű fátyolán, e

kettős éjen át küldj kegyes sugárt,

deríts, vidíts fel. Elmémet vezéreld

(mely bánatától szökne szívesen)

élet s halál tarka szcénáin át;

hogy mind nemes igazságot sugalljon.

Ihlesd tetteim is, ne csak dalom;

tanítsd elmém itélni, szándokom

jóra törni; gyújts bölcsességre vágyat

bennem s letudni régi tartozásom:

s ha bosszúd kelyhét meghajtott fejemre

öntöd, add, ez se légyen hasztalan.

  Harang kondít: egy. Időt nem is érzünk,

csak múlását. Hogy néki nyelvet ád,

bölcs az ember. Mint angyal szózata

ér e magasztos hang. Jól hallom? Ez

eltávozott óráim csendülése.

Hol vannak? Túl az áron, oly sok évvel

együtt. Ím az üzenet: mennyi még

tennivalóm! Remény és félelem

riad bennem, s az élet szűk szegélyén

lenéz – hová? végtelen szakadékba:

rémes öröklét! s mily bizton enyém!

Valóban öröklét juthat nekem,

kurta óra szegény kegydíjasának?

  Mily koldus, mily dús, mily hitvány s magasztos,

mily bonyolult az ember, mily csodás!

Mily nagy csoda, mely így alkotta őt,

ily furcsa végletekből összeróva!

Más-más vonások bámulatos kevercse,

távol világok közt pompás kapocs!

Lények végtelen láncában dicső szem!

Középuton Isten s a semmi közt!

Éter-sugár, mit szennynek árja elnyel,

s bár szenny közt, meggyalázva, isteni!

Abszolút nagyság törpe képe-mása!

dicsőség sarja! por hitvány fia!

korcs halhatatlan! végtelen rovar!

féreg! isten! – Remegve s elveszetten

nézem magam! Mint otthonában vendég

bolyong a gondolat, döbben s elámul,

csodálkozik: az ész hogy tántorog!

Ó mily csoda az embernek az ember,

győzelmesen bús! örül és remeg!

váltakozva átszellemült s riadt!

Mi óvhatná s mi ronthatná meg éltem?

Egy angyal sem ragadhat ki a sírból,

s angyal-sereg sem zárhat abba végleg!

  Nem sejtés csak, minden ezt bizonyítja:

míg tagjaimon az Álom eláradt,

lelkem nem bájoló ütemre szökdelt

tündér-honban? nem úttalan vadon

homályán sírt? nem köves meredélyről

bukott le s úszott békanyálas tóban?

nem szirtre hágott? nem híg szélben ugrált

vad agyrémek bohó álcái közt?

Szüntelen, bár szeszélyes, röpte jelzi,

hogy a rögnél anyaga finomabb,

tevékeny, légies, határtalan,

s szabad, ha lomha útitársa elhull.

A néma éj zeng: lelkem halhatatlan;

a néma éj zeng: örök nap közelg.

Mindent javunkra szán a Menny: az alvás

is oktat, s hiú álmunk sincs hiában.

  Mért sírni hát vesztén, ha nem veszett el?

Mért bolyg sírja körül az eszme sírva,

bűnös bánatban? Angyal nyugszik ott?

Éteri tűz pislog, hamuba rejtve?

Hisz él! nem gyújtva, nem foganva, él

e földön! s bár egy gyengéd égi szem

hullatná szánakozó sugarát rám,

kinek inkább holtak közt van helye!

Ez a pusztaság, ez itt a magány;

milyen népes, milyen élő e sír!

A Teremtés könnyes kriptája ez,

ravatal, búcsu, bús ciprus-homály;

jelenések, üres árnyak hazája!

Minden csak árny a földön, odaát

minden lényeg; fordítva: balga hit –

mily szilárd minden, hol nincs változás már!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap