Alberti, Rafael: Paraíso perdido

A través de los siglos

por la nada del mundo

yo, sin sueño, buscándote.

Tras de mí, imperceptible,

sin rozarme los hombros,

mi ángel muerto, vigía.

¿Adónde el Paraíso,

sombra, tú que has estado?

Pregunta con silencio.

Ciudades sin respuesta,

ríos sin habla, cumbres

sin ecos, mares mudos.

Nadie lo sabe. Hombres

fijos, de pie, a la orilla

parada de las tumbas,

me ignoran. Aves tristes,

cantos petrificados,

en éxtasis el rumbo,

ciegas. No saben nada.

Sin sol, vientos antiguos,

inertes, en las leguas

por andar, levantándose

calcinados, cayéndose

de espaldas, poco dicen.

Diluidos, sin forma

la verdad que en sí ocultan,

huyen de mí los cielos.

Ya en el fin de la Tierra,

sobre el último filo,

resbalando los ojos,

muerta en mí la esperanza,

ese pórtico verde

busco en las negras simas.

¡Oh boquete de sombras!

¡Hervidero del mundo!

¡Qué confusión de siglos!

¡Atrás, atrás! ¡Qué espanto

de tinieblas sin voces!

¡Qué perdida mi alma!

- Ángel muerto, despierta.

¿Dónde estás? Ilumina

con tu rayo el retorno.

Silencio. Más silencio.

Inmóviles los pulsos

del sinfín de la noche.

¡Paraíso perdido!

Perdido por buscarte,

yo, sin luz para siempre.

Századokon keresztül,

a semmiségen által

álmatlanul kereslek.

Mögöttem észrevétlen

nem is súrolva vállam,

halott angyalom őrt áll.

A Paradicsom hol van.

árnyék, ami te voltál?

Kérdésre csönd a válasz.

Városok nem felelnek,

visszhangtalan hegyormok,

zord folyók, néma tenger.

Senki se tudja. Dermedt

népek állnak a parton,

akár egy síri szemle,

nem látnak. Bús madárkák,

trillák, kővé meredve,

röptök, megtébolyodva,

vakok. Semmit se tudnak.

Káptalan, régi, lankadt,

már mérföldekre gyenge

szelek, kiégve kelnek,

máris visszazuhannak,

hanyatt, szavuk se hallik.

Formátlanul, feloldva

a bennrejlő igazság:

szökik az ég előlem.

Világ végére érve,

szélére mindeneknek,

megcsusszanó szememmel,

elszökik a reménység,

hogy sötét szurdokokban

zöld oszlopsorra leljek.

Ó, árnyak szűk nyilasa!

Világ vágyakozása!

Kavargó ezredévek!

Csak vissza! Vissza! Néma

sötétség borzadálya!

Hová zuhant a lelkem!

- Holt angyalom, fel, ébredj.

Hol vagy? világosítsd meg

nekem a visszautat.

Csend van. És újra csak csend.

Lüktetés sincs az éji

végtelenség erében.

Vesztett Paradicsom, te!

Elvesztél, mert kereslek

fény nélkül, mindörökre.