Alcázar, Baltasar del: Vida del autor en la vejez

Deseáis, señor Sarmiento,

saber en estos mis años,

sujetos a tantos daños,

cómo me porto y sustento.

Yo os lo diré en brevedad,

porque la historia es bien breve,

y el daros gusto se os debe

con toda puntualidad.

Salido el sol por oriente

de rayos acompañado,

me dan un huevo pasado

por agua, blando y caliente.

Con dos tragos del que suelo

llamar yo néctar divino,

y a quién otros llaman vino

porque nos vino del cielo.

Cuando el luminoso vaso

toca en la meridional,

distando por un igual

del Oriente y del ocaso,

me dan asada y cocida

una gruesa y gentil ave,

con tres veces del suave

licor que alarga la vida.

Después que cayendo, viene

a dar en el mar Hesperio,

desamparado el imperio

que en este horizonte tiene;

me suelen dar a comer

tostadas en vino mulso,

que el enflaquecido pulso

restituyen a su ser.

Luego me cierran la puerta,

yo me entrego al dulce sueño,

dormido soy de otro dueño;

no sé de mi nueva cierta.

Hasta que, habiendo sol nuevo

me cuentan cómo he dormido:

y así de nuevo les pido

que me den néctar y huevo.

Ser vieja la casa es esto:

veo que se va cayendo,

voile puntales poniendo

porque no caiga tan presto.

Más todo es vano artificio;

presto me dicen mis males

que han de faltar los puntales

y allanarse el edificio.

Sarmiento uram, ha kéred,

mondjam el, e vén időben,

kórsággal megrakva bőven,

hogy vagyok s mimódon élek,

kurtán elmesélhetem,

mert kevésböl áll a sorja,

s rászolgálsz, hogy felsorolva

minden pontosan legyen.

Hogy a nap fölkél keletről,

s fényözön kiséri fennen,

lágytojáskát adnak ennem,

melyből jótékony meleg dől.

Rá két kortyot húzok abból,

mit én nektárnak becézek;

bor: így szólítják a népek,

égből szállt legbíborabb bor.

A tündökletesség kelyhe

mikor épp zenitre ér,

s útra kelni egyet ér

napnyugatra, napkeletre,

hozzák fött vagy sült madárka

dundi húsát délebédül;

háromszor iszom levéből,

hogy kedélyem vígra váltsa.

Majd ha hull alá, immáron

a Hesperiába veszve,

s birodalmát hagyja messze

a lehajló láthatáron,

akkor adnak kenyeret,

mézizű borban kisütve,

hogy pulzusom helyre üsse,

mely bizony már renyhe lett.

Bécsukják reám az ajtót,

s édes álmot alszom aztán;

álmaimban más a gazdám:

tudja ég, hogy hol csavargok!

S hogy a nap kél újra másnap,

elmesélik, mint aludtam,

nekilátok majd legottan

a nektárnak s lágytojásnak.

Egy a baj: a ház kivénhedt,

egyre hull a burkolat, fal,

támogatnám gyám-rudakkal,

hogy ne dőljön össze végleg.

Ám e szándék hívságos csak:

sok bajom míg mondogatják,

kidőlnek a tám-rudak, -fák,

s házam végleg összeroskad.