Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Alonso, Dámaso: La injusticia

Alonso, Dámaso portréja

La injusticia (Spanyol)

¿De qué sima te yergues, sombra negra?

¿Qué buscas?

Los oteros,

como lagartos verdes, se asoman a los valles

que se hunden entre nieblas en la infancia del mundo.

Y sestean, abiertos, los rebaños,

mientras la luz palpita, siempre recién creada,

mientras se comba el tiempo, rubio mastín que

duerme a las puertas de Dios.

 

Pero tú vienes, mancha lóbrega,

reina de las cavernas, galopante en el cierzo, tras

tus corvas pupilas, proyectadas

como dos meteoros crecientes de lo oscuro,

cabalgando en las rojas melenas del ocaso,

flagelando las cumbres

con cabellos de sierpes, látigos de granizo.

 

Llegas,

oquedad devorante de siglos y de mundos,

como una inmensa tumba,

empujada por furias que ahincan sus testuces,

duros chivos erectos, sin oídos, sin ojos,

que la terneza ignoran.

 

Sí, del abismo llegas,

hosco sol de negruras, llegas siempre,

onda turbia, sin fin, sin fin manante,

contraria del amor, cuando él nacida

en el día primero.

 

Tú empañas con tu mano

de húmeda noche los cristales tibios

donde al azul se asoma la niñez transparente,

cuando apenas

era tierna la dicha, se estrenaba la luz,

y pones en la nítida mirada

la primer llama verde

de los turbios pantanos.

 

Tú amontonas el odio en la charca inverniza

del corazón del viejo,

y azuzas el espanto

de su triste jauría abandonada

que ladra furibunda en el hondón del bosque.

 

Y van los hombres, desgajados pinos,

del oquedal en llamas, por la barranca abajo,

rebotando en las quiebras,

como teas de sombra, ya lívidas, ya ocres,

como blasfemias que al infierno caen.

 

... Hoy llegas hasta mí.

He sentido la espina de tus podridos cardos,

el vaho de ponzoña de tu lengua

y el girón de tus alas que arremolina el aire.

El alma era un aullido

y mi carne mortal se helaba hasta los tuétanos.

Hiere, hiere, sembradora del odio:

no ha de saltar el odio, como llama de azufre, de

mi herida.

 

Heme aquí:

soy hombre, como un dios,

soy hombre, dulce niebla, centro cálido,

pasajero bullir de un metal misterioso que irradia

la ternura.

 

Podrás herir la carne

y aun retorcer el alma como un lienzo:

no apagarás la brasa del gran amor que fulge

dentro del corazón,

bestia maldita.

 

Podrás herir la carne.

No morderás mi corazón,

madre del odio.

Nunca en mi corazón,

reina del mundo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://comunidad-escolar.cnice.mec.es

Az igazságtalanság (Magyar)

Milyen mélységek küldtek, gyászos árnyék?

Mit keresel?

A dombok

mint fürge zöld gyíkocskák hajolnak völgyeikre,

s a táj emlékezik még a föld kölyökkorára.

Szétszéledezve delelnek a nyájak,

míg reszketőn elömlik a folyton-újuló fény,

s időnk fehér kutyája az Isten örök

küszöbén szunyókál.

 

De te reánk törsz, rémes árnyék,

komor barlang-királynő, ügetsz kés-élü szélben,

és fénylenek kidülledt szemgolyóid,

felizzva a homályban, két tüzes meteorkő.

Vágtatsz a véres alkony tüzes-vörös sörényén,

kígyó-hajad lobog, száll,

s jégeső-ostoroddal tépázod a hegyormot.

 

Suhansz,

te korokat, világot faló sötét üresség,

hatalmas, ásító sír,

vad fúriák taszítnak, gonosz fejük leszegve,

szilaj bakok röpítnek, és nincs szemük, fülük sincs,

s nem ismernek kegyelmet.

 

Felszállsz a szakadékból,

és közelitest egyre, komor árnyék,

és zúgva nyargalsz, vad, fekete hullám,

ki az első napon együtt születtél

a tiszta szeretettel.

 

Kezed nyirkos sötétje

beszennyezi kristályok langy azúrját,

amelyből visszarezdül gyermekkorunk

áttetsző csillanása,

mikor zsengén kihajtott szívünkben az öröm.

S te a gyermek-szem tiszta, mély tavában

kigyújtottad a lápok

zöldlángú, vad lidércét.

 

Gyűlöletet dagasztasz a vénember szívének

télies kátyujában,

s riadalomba űzöd

magányosan panaszkodó kutyáit,

amelyek elhagyottan vonítanak az erdőn.

 

S az emberek kiszaggatott fenyőkként

a lángoló hegyekről bukdácsolón zuhannak

az ásító gödörbe,

mint sárgás, vagy szederjes, homály-fojtotta fáklyák,

pokolba hulló, szörnyű isten-átkok.

 

...Ma engem látogatsz meg.

Érzem, belém akadnak bogáncsaid, csomókban,

és mérgező lehelleted felém csap,

és légörvényt kavarva, csapong és verdes a szárnyad.

Borzadva sír a lelkem,

múló testemben vacognak a csontok.

Gyűlölet magvetője, csak sebezz meg,

ne félj, nyitott sebemből a gyűlölet kénlángja

nem lövell ki!

 

Tekints rám,

ember vagyok - vagy isten.

Ember vagyok, szelíd köd, tűzhevű mag,

gyengéden csillanó, titokzatos nemesfém

mulandó pezsdülése.

 

Megtörheted a testem,

a lélek drága vásznát is összegyűrheted már:

a szeretet parázslik tovább szívem zugában,

azt el nem olthatod,

te átkozott szörny!

 

Megtörheted a testem,

de szívem el nem olthatod,

gonoszság anyja!

Szivemben nincs helyed,

világ-királynő!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap