Altolaguirre, Manuel: Madrid, 1937

Horizonte de guerra, cuyas luces,

cuyas aureolas repentinas, breves,

cuyas fugaces albas, salvas, fuegos,

multiplican la muerte interminable.

Aquí en Madrid, de noche, solo, triste,

mi frente con el frente son sinónimos

y sobre mi mirada como llanto

se derriban los héroes, caen hundidos

por el abismo verde de mi cara.

Yo sé que estoy desierto, que estoy solo,

que el frente paralelo de mi frente

desdeña mi dolor y me acompaña.

Ante el glorioso círculo de fuego

nada puedo evocar, nada ni a nadie.

No hay recuerdo, placer, antes vivido,

que pueda rescatar de mi pasado.

No hay ausencia, ni historia, ni esperanza

que con engaño colme mi agonía.

Aquí en Madrid, delante de la muerte

mi corazón pequeño guarda oscuro

un amor que me duele que no puedo

ni siquiera mostrarlo en esta noche

ante este inmenso campo de heroísmo.

A látóhatár háborús; a fények,

a hirtelen-gyors hajnalok, s az illó

reggelbe rontó sortüzek a véget,

a véghetetlen halált sokszorozzák.

Itt Madridban, borongó éji arcom

vonala egy a kinti arcvonallal,

és szemem előtt mint a könnyek árja,

hullnak a hősök orcám zöldszinű

szakadékának mélyére merülve.

Oly magányosan élek, mint az árva,

és csak a front, amely a kint szivemben

dölyfösen nézve, most is elkisér.

A lángoknak e győzelmes körében

ajkam ma kihez, mihez, mit is szólna?

Ó, semmiféle emlék, régi kéj

nem válthat immár múltamtól meg engem.

Nincs történelem, vágy vagy messziség sem,

hogy végtusámat csalárdsággal oldja.

Itt Madridban, a pusztulással szemben

apró szivem sötéten őrzi még

fájó szerelmét, melyet íme meg sem

tudok mutatni itt, a hősiség

iszonyú éji tábora előtt.