Altolaguirre, Manuel: Egyedüllét (Separación Magyar nyelven)

Mi soledad llevo dentro,
torre de ciegas ventanas.

Cuando mis brazos extiendo
abro sus puertas de entrada
y doy camino alfombrado
al que quiera visitarla.
Pintó el recuerdo los cuadros
que decoran sus estancias.
Allí mis pasadas dichas
con mi pena de hoy contrastan.

¡Qué juntos los dos estábamos!
¿Quién el cuerpo? ¿Quién el alma?
Nuestra separación última,
¡qué muerte fue tan amarga!

Ahora dentro de mí llevo
mi alta soledad delgada.

Vasablakos toronyképpen
hordozom belül magányom.

Lent a kapu szárnya nyílik,
midőn két karom kitárom,
szőnyeggel fedem az útat,
ki hozzám jő, rajta járjon.
Képek diszítik szobáim:
sok, emlékfestette vászon.
Rajtuk a tünő örömmel
csak a bú vitáz ma fájón.

Ki volt a test? Ki a lélek?
Oly egyek voltunk mi párom!
Keserű halál, hogy tőled
el kellett örökre válnom.

Hordom hát magamba rejtve,
égre nőtt szikár magányom.