Aparicio, Antonio: Cuerpo de libertad

A Garcia Lorca
 
Has muerto para darle tu figura
a nuestra libertad desconocida
por tantos siglos de lejana ausencia.
Era incorpórea, pero ya su pecho
existe aprisionado por la tierra,
de donde ha de brotar una mañana.
 
La Libertad vivía en nuatras frentes
sin nombre fijo, sin figura clara,
y ahora la libertad que asoma lenta
tiene un cuerpo de fuego inextinguible.
 
Tu eres la libertad, porque tu sangre
está flotando al viento en la bandera
que hemos de ver, serena y victoriosa,
un día por las calles de Granada.
 
Tú ya no vives, sin embargo eres
un recuerdo que en cada primavera
extenderá sus brazos como un árbol
que ensancha, silencioso, su dominio.
 
Como la estrella que la lluvia oculta
cuando entre cielo y tierra se interpone
una noche furiosa de tormenta,
tu destino inmortal yace escondido
más allá de la guerra y de la muerte.
 
Tus últimas palabras se confunden,
como rosa entre rosas, con las dichas
por esa libertad ya tan cercana
que roza nuestro pecho con su mano.
 
Rodeada de muerte va tu muerte,
como una calavera rodeada
de rostros ya en el reino de la cera.
Ésta es la obra de los que emplearon
la fuerza de su odio en fusilarte.
 
Pero por mucha fuerza que levanten,
tiene más fuerza un corazón que ama.
Y el corazón de España late ahora
fijo en la libertad que está labrando.

Garcia Lorca emlékének
 
Meghaltál, hogy szép tested általadhasd
Szabadságunk lelkének: ismeretlen
bolyongott itt a porlott századokban,
és testtelen volt; szívét még ma is
sötét rögök bilincse fojtogatja,
de kisarjad majd, zengő hajnalon.
 
A Szabadság volt homlokunknak éke,
névtelenül s alak nélkül, vakon,
de feltörvén tündöklő létre lobban
s olthatatlan tűz-testbe öltözik majd.
 
A Szabadság te vagy: a véred ím
a szélben csattogó zászlókon ott van
s ott lesz rajtuk a győzelmes napon
Granada naptól izzó térein.
 
Te már nem élsz. Árny s emlék vagy csupán,
emlék, mely él s jövendő tavaszokban
kitárja ágas karjait, akár
a fa, mely néma lombokkal hatalmas.
 
Mint csillagfény, mit vihar-verte éjen
az ég s föld közt gomolygó zivatar
függönye fojt, villódzva s szaggatottan
úgy tündöklik sorsod, elrejtve, mégis
el-nem-múlón, túl háborún s halálon.
 
Végső igéd - rózsa rózsák között -
kiáltó szónk bokrával összeolvad
s a hívott Szabadság ím oly közel már,
hogy ujja szinte mellünket tapintja.
 
Haláltól övezve suhan halálod
- szikár csontfő, körötte lárva-arcok
az árnyak árnytalan viasz-honában.
Agyonlőttek - s hulltál sápadtra váltan -
a gyűlölet s bosszú nemzette tettük.
 
De forrjon bár poklok hatalma bennük
erősb a szív, amely szeret. S a harcok
tüzén Hispánia szive dobog már
a megvívott szabadság áramában.