Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Arrufat, Antón: El río de Heráclito

Arrufat, Antón portréja

El río de Heráclito (Spanyol)

Meditaba estas cosas en el ómnibus:
se ama una ciudad, se vive en ella
con la certeza de que nosotros nos vamos
un día cualquiera, pero esa casa, la reja
de esta puerta, el patio descubierto
en medio de la conversación, sé
que recibirán a otro y otros y lo verán.
Es el amor de quien se despide, sin darse
mucha cuenta mientras graba su nombre
en las paredes, o con el silencio que
deja en la boca la sabiduría, contempla la ciudad.

Sé que amamos a una persona como mortal.
Besamos el labio que va a ser tierra.
Se promete y se jura. Pero la sábana
del amor es una mortaja entre las manos
agitadas, y el velador encendido,
abriendo la negrura para tener su cuerpo,
chisporrotea imperioso como un cirio.
Y no obstante, en ciertos momentos
tenemos la ilusión de enredarla
en los brazos y hacerla inmortal.

Mas tú, Habana, eres segura, edificada
como la eternidad para que nos recibas,
como la eternidad para que nos recibas,
nos miras pasar, y creces con nuestro adiós.
Miré tranquilo. El ómnibus corría. Era
hermoso saber que todo perduraba.
Donde habías estado despidiéndote.
Perduraba, piedra o hierro. Pensé
que el hombre, con su pequeña muerte
diaria en el costado, en el bolsillo
de su camisa de fiesta, hacía perenne
la ciudad, sacándola de su costilla.

Pasó el horno llameante de la panadería,
las mesas largas de mármol y regresó el sabor
de la madrugada en que los descubriste:
el panadero atizó el fuego con la vara.
Y viste al final del patio la cochera,
el coche sin caballo, con sus cueros azules,
lugares donde una vez alcanzaste el amor,
un poco aturdido y un poco cobarde,
pero con una dicha que todo avasallaba.
Te alegró que duraran el patio, el coche,
como si estuvieras amando todavía.

El ómnibus seguía. Estabas rodeado
de jardines, en aquel banco, a pie
de aquella estatua de encanto cursi:
un rizo en el cuello, un dedo tocando
leve el pezón de su seno de piedra.
Nada se había movido. Las cosas, el
recuerdo, dejaban su rastro invulnerable.
Volví a mirar. Se movieron de pronto.
Pasó la estatua. El acero crujió.
Los viajeros anónimos, desconocidos,
también se movían. Quise recordar,
detener el momento. Entonces me di cuenta:
el banco donde estabas era una larga nave
en la tierra de los jardines: parte
mientras la estatua cae, y los cueros
azules ennegrecen como una reliquia.
¿En qué museo estás y qué puertas se cierran?

Cruzamos una calle. Dos hombres repentinos
se ponen la mano en el hombro, y se van.
Nada, ni esa mano, se detendrá. Ellos,
lo sé, lo experimento, se ocultan su suerte:
"Mira los árboles, la casa, perduran. Sólo
nosotros…" Y esa casa y los árboles florecidos
entran al río Heráclito, y el río los cambia
en otros, y han aprendido a despedirse.
¿Por qué no se lo dicen? ¿Acaso esperan que
saliendo del sueño recordarán para verse otra vez?
De un tajo certero el ómnibus corta la mentira.
¿Por qué no se lo dicen? ¿Nada que no permanezca
nos interesa ni podremos amar?

                              Busqué
unos ojos entre los pasajeros, el modo de nombrar
cuanto ocurría, de compartirlo, y vi que
también me buscaban y me hacían una señal.
Pero entonces: ¿lo saben? Estamos sentados
diciendo adiós, recogiendo adioses, ¿y lo sabemos?
Al instante aquellos ojos fueron agua,
y mis ojos fueron agua para los suyos.
Un pájaro apareció en los cristales
y sin detenerse cantó, y se fue, se fue cantando.
Ahora las cosas eran iguales a nosotros:
se acercaban a los cristales, se perdían después,
después no estaban. Estar fue una palabra
y se deshizo en mi garganta, rodó al pasillo,
unos pies la aplastaron.

                          ¿A quién se parecían
esos pies, estas caras? Traté de recordar.
Los cuerpos fluyeron. Entraron al río
transfigurados en la amante o la hermana.
Una cara era otra, esta mujer aquella
que lenta llegaba y abría la sábana limpia
para hacer el amor. Un chasquido
fue el broche de la cartera de tu madre muerta,
otra vez despidiéndose en mitad de la sala.
Dije adiós, adiós, sin darme cuenta. Toqué
abanicos, hebras, un amuleto en los asientos.
Todos los labios se movían, y había monedas
en las manos y pañuelos.

                          El ómnibus seguía.
Me sentí al fin pasajero. Miré mis manos:
había entregado la última moneda del viaje.
Comprendí, casi sin entender, que mi cuerpo
fuera otro, otro y el mismo sin embargo.
Recordé la huella del cangrejo en la arena,
y luego el mar, que sonando en una de sus formas,
se tragaba la huella con su lengua variable.
Quise pensar otro recuerdo, y nada supe.
Se apagaba el rumor de la eternidad en mi pecho.
Busco la ciudad en el agua de los cristales,
y la contemplo humana, fluyente. Nada
distingue a mis huesos del arado, a tu espalda
de la ciudad. Y cuánta ternura por las cosas que fluyen.
Quisiera acariciarte, otra y la misma, con la mano
con que se tiene un cuerpo, una llave, y levantamos
pacientes tus puertas, tus castillos, sabiendo,
como los hombres armoniosos, que somos mortales
y todo lo hacemos como inmortales, sin gusto de ceniza.

Vuelve el pájaro a cantar y salen las estrellas.
Te amo al fin con el amor de quienes se abrazan
antes de regresar al viento, a la selva, al astro.

 
La Habana, noviembre, 1969



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesiaenelabismo.blogspot.hu

Hérakleitosz folyója (Magyar)

Az autóbuszon ezeken elmélkedtem:
az ember egy várost úgy szeret, úgy él
benne, hogy tudván tudja: egy szép napon
mi elmegyünk majd, az a ház pedig,
az az ajtórács, az a beszélgetés közben
kitárulkozó udvar majd másoknak is
megmutatkozik, másokat is fogad majd.
A búcsúzó szerelme: alig is veszi észre,
hogy búcsúzik, míg nevét fölkarcolja
a falakra, vagy csak elnézi a várost,
ajkán a bölcsesség némasága.

Tudom, halandót szeretünk, ha embert.
Földdé lesz, amit csókolunk, az ajka.
Ígéret, eskü hangzik, de a szerelem
lepedője az izgatott kezek közt
halotti lepel, és a lámpa fénye,
ahogy formáját a feketeségbe ölti,
mohón szikrázik, mint a templomi gyertya.
És néha mégis, egy-egy pillanatra,
elhisszük róla, akit szeretünk,
hogy karunk hálójában halhatatlan.

De te, Havanna, biztos vagy, úgy épültél,
mint az örökkévalóság, hogy befogadj minket,
látsz elmenni, és nősz a búcsúinkkal.
Néztem nyugodtan. A busz haladt. Szép
volt tudni, hogy minden majd tovább él.
Ahol valaha búcsúzkodtál, a kő vagy a vas
megmaradt. Arra gondoltam, hogy az ember, akinek
ott a mindennapi kis halála egy zugolyban,
az ünneplő inge zsebében, az ember tette
a várost örökkévalóvá: az ő bordájából vétetett.

Elhaladt a pékség lángoló kemencéje,
a hosszú márványasztalok, és visszatért
a hajnal íze, melyben fölfedezted:
a pék a rúddal szítja a tüzet.
És láttad az udvar végében a kocsiszínt,
a kocsit lovak nélkül, a kék lószerszámot,
helyeket, ahol a szerelemig eljutottál,
egy kissé kábán, kissé félszegen,
de olyan szerencsésen, hogy minden neked hódolt.
Jó volt tudni, hogy megvan a kocsi, az udvar,
mintha még te is szeretnél azóta.

A busz ment tovább. Körös-körül kertek
voltak, és ott a padon, annak
a giccses bájú szobornak a tövében:
egy nyakba hulló göndör fürt, egy ujj
kecsesen a kőmell hegyéhez érve.
Semmi el nem mozdult. A dolgok, az
emlék: sebezhetetlen nyomot hagytak.
Körülnéztem megint. Hirtelen mozgás támadt.
A szobor elhaladt. Az acél csikorgott.
Az ismeretlen, névtelen utasok is
megmozdultak. Emlékezni akartam,
visszatartani a pillanatot. És akkor észrevettem:
a pad, amelyen ültél, most hosszú hajó
a kertek partján: fölszedi a horgonyt,
miközben lassan a szobor lehull, és a kék
lószerszámok relikviákká feketednek.
Miféle múzeumban, miféle ajtó zárul?

Áthaladtunk egy utcán. Két váratlan férfi
egymás vállára teszi a kezét, és elmegy.
Nem áll meg semmi, az a kéz sem. Ők,
tudom, tapasztalom, sorsukat eltagadják:
„A fák meg a ház, látod, megmaradnak. Bezzeg
mi…” És az a ház meg azok a fák is,
belépnek Hérakleitosz folyójába, és a
folyó kicseréli őket: már tudnak is elbúcsúzni.
Mért nem mondják meg? Azt hiszik, majd kilépve
az álomból, emlékeznek rá, hogy találkozni akartak?
A busz egy pontos kanyarral a hazugságot levágja.
Mért nem mondják meg? Hát mulandó semmi
nem érdekel, nem tudjuk szeretni?

                                   Kerestem
az utasok pillantását, módot megnevezni,
ami itt történik, hogy megosszam, és láttam, hogy
keresnek engem is, jeleket adnak.
Akkor hát tudják? Csak ülünk és búcsút intünk,
és búcsút intenek nekünk, és mi tudjuk?
Egy pillanat múlva a szemek vízzé váltak,
és az én szemem is vízzé vált őelőttük.
Az ablaknál megjelent egy madár, és
csak énekelt, majd elment, elment énekelve.
Most olyanok voltak a dolgok, amilyenek mi,
közeledtek az ablakhoz és távolodtak,
aztán nem voltak többé. Csak egy szó volt, egyéb nem,
a torkomban lelohadt, kigurult a folyosóra,
és eltaposták a lábak.

                                Kire hasonlítottak
azok a lábak, azok az arcok? Próbáltam emlékezni.
A testek elfolytak. Bele a folyóba,
és lett belőlük nővér vagy szerető.
Más volt az egyik arc: ő az, aki mindig
lassan jött, és lassan nyitotta szét
a tiszta lepedőt a szeretkezéshez. Egy roppanás volt
halott anyád táskájának a csatja,
megint búcsúzkodott a nagyszoba közepén.
Isten veled, Isten veled, mondtam gépiesen. Legyezőket,
cérnaszálakat, egy amulettet érintettem az üléseken.
Minden száj mozgott, és a kezekben
pénz volt meg kendők.

                                 A busz ment tovább.
Végre utasnak éreztem magam. A kezemre néztem:
már kifizettem a teljes viteldíjat.
Megértettem, bár szinte föl se fogtam, hogy a testem
egy és ugyanaz, és mégiscsak más.
A rák nyomára emlékeztem, amit a homokban hagy,
meg a tengerre, ahogy alakoskodva játszik,
és változó nyelvével a nyomot fölhabzsolja.
Akartam más emléket, de nem találtam semmit.
Az örökkévalóság moraja mellemen elbékült lassan.
Keresem a várost az ablaktáblák vizében,
és látom, elfolyik emberien. A csontom
nem különbözik az ekétől, a hátad
a várostól. És mennyi gyöngédség nekik, az elfolyóknak.
Megsimogatnálak, te más és ugyanaz, a kézzel,
mely megfog egy testet, egy kulcsot, amellyel
ajtóidat nyitjuk türelmesen, váraidat, és tudjuk,
meglett emberként, hogy meg fogunk halni, de mindent
úgy teszünk, mint aki halhatatlan, hamuíz nélkül.

Visszajön énekelni a madár, és a csillagok felkelnek.
Végül is úgy szeretlek, mint akik megölelik egymást,
mielőtt visszatérnek a szélbe, vadonba, az űrbe.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dia.jadox.pim.hu

minimap