Asturias, Miguel Ángel: Los indios baja de Mixco

Los indios bajan de Mixco
Cargados de azul oscuro
Y en la ciudad les recibe
Con las calles asustadas
Por un manojo de haces
que, como estrellas, se apagan
al venir la madrugada.
 
Un ruido de corazones
Dejan sus manos que reman
Como dos remos al viento;
Y de sus pies van quedando
Como plantillas las huellas
En el polvo del camino
 
Las estrellas que se asoman
A Mixco, en Mixco se quedan,
porque los indios las cogen
Para canastos que llenan
Con gallinas y floronas
Blancas de izote dorado.
 
Es más callada la vida
De los indios que la nuestra,
Y cuando bajan de Mixco
Sólo se escucha el jadeo
Que a veces silba en sus labios
Como serpiente de seda.

Indiók jönnek Mixcóból,
cipelik a sötétkéket,
s a város fogadja őket
riadt utcáival, ahol
fények kis csokrai égnek,
s mint csillagok, kialszanak,
amikor a hajnal hasad.
 
Szivek neszes surrogása
jön mögöttük, ahogy karjuk,
mint evező jár a szélben,
s piciny lábuk csupasz mása
könnyű lenyomatként mélyed
a városi út porába.
 
Csillag csak Mixcóban csillag,
az is marad - az indiók
szüretelik, mint a diót;
a szakajtót telerakják
csirkékkel és ráborítják
arány liliomok halmát.
 
Hallgatagabb az életük,
mint a miénk, és ha Mixcó
felől lejön az indió-
csapat, csak a lihegésük
fütyöl néha a foguk közt,
mint valami selyem-kígyó.