Bécquer, Gustavo Adolfo: Rímek III (Rima III Magyar nyelven)

Sacudimiento extraño

que agita las ideas,

como huracán que empuja

las olas en tropel;

 

murmullo que en el alma

se eleva y va creciendo

como volcán que sordo

anuncia que va a arder;

 

deformes siluetas

de seres imposibles;

paisajes que aparecen

como a través de un tul;

 

colores que fundiéndose

remedan en el aire

los átomos del iris,

que nadan en la luz;

 

ideas sin palabras,

palabras sin sentido;

cadencias que no tienen

ni ritmo ni compás;

 

memorias y deseos

de cosas que no existen;

accesos de alegría,

impulsos de llorar;

 

actividad nerviosa

que no halla en qué emplearse;

sin rienda que le guíe,

caballo volador;

 

locura que el espíritu

exalta y enardece;

embriaguez divina

del genio creador...

 

¡Tal es la inspiración!

 

Gigante voz que el caos

ordena en el cerebro,

y entre las sombras hace

la luz aparecer;

 

brillante rienda de oro

que poderosa enfrena

de la exaltada mente

el volador corcel;

 

hilo de luz que en haces

los pensamientos ata;

sol que las nubes rompe

y toca en el cenit;

 

inteligente mano

que en un collar de perlas

consigue las indóciles

palabras reunir;

 

armonioso ritmo

que con cadencia y número

las fugitivas notas

encierra en el compás;

 

cincel que el bloque muerde

la estatua modelando,

y la belleza plástica

añade a la ideal;

 

atmósfera en que giran

con orden las ideas,

cual átomos que agrupa

recóndita atracción;

 

raudal en cuyas ondas

su sed la fiebre apaga;

oasis que al espíritu

devuelve su vigor...

 

¡Tal es nuestra razón!

 

Con ambas siempre en lucha

y de ambas vencedor,

tan sólo el genio puede

a un yugo atar las dos.

Különös széllökéstől

örvénylenek az eszmék,

vizét az óceánnak

hurrikán rázza így;

 

moraj a lélek mélyén

egyre növekedőben,

vulkán jelenti így be

lángkitöréseit;

 

kiismerhetlen lények

változó sziluettje,

tájakat takar így el

fátylaival a tüll;

 

színek, melyek a légben

egymással elvegyülve

a szivárványt idézik,

mind úszik és repül;

 

szavak nélküli eszmék,

szavak értelem nélkül,

kádenciák, melyeknek

nincs rímjük, ritmusuk;

 

sosem létezett dolgok

vágya és emlékképe,

boldog, aki nevetni,

vagy aki sírni tud;

 

idegek paripája,

nem tudja, merre szálljon,

gyeplő nem tartja vissza,

a végtelenbe tűnt;

 

szent őrület hevétől

éled s alél a szellem,

az isteni tehetség

tőle megrészegült...

 

Ilyen az ihletünk!

 

Gigászi hang a káoszt

rendezgeti agyunkban,

árnyak közül kitörve

a fénynek nekivág;

 

ragyogó aranygyeplő

megfékezi keményen

az elménkből kipattant

szárnyaló paripát;

 

fény-nyaláb, mi kötegbe

gondolatokat rendez,

felhőket szétűző nap,

végcélja a zenit;

 

okos kéz fűzi egybe,

míg gyöngysorrá nem lesznek,

a szavak engedetlen,

lázongó rendjeit;

 

ritmus harmóniája

számokban, verssorokban,

mi szökő hangjegy-népet

kimért ütembe zár;

 

véső, mely durva kőből

farag gyönyörű szobrot,

szemünk meglátja benne,

milyen az ideál;

 

varázs-légkör, amelynek

pályáján forgó eszmék,

mint atomok lebegnek

titkok vizeiben;

 

hulláma áradatnak

lázunknak szomját oltja,

hol a szellem erőt gyűjt,

amikor megpihen...

 

Az értelmünk ilyen!

 

Mindkettőt örök harcban

együtt igázni le,

csak a tálentum képes

erre, más senki se.