Bécquer, Gustavo Adolfo: Rima LXII

Primero es un albor trémulo y vago,

raya de inquieta luz que corta el mar;

luego chispea y crece y se dilata

en ardiente explosión de claridad.

La brilladora lumbre es la alegría,

la temerosa sombra es el pesar.

¡Ay! En la oscura noche de mi alma,

        ¿cuándo amanecerá?

Először remegő, félénk fehérség,

a tengeren nyugtalan fényhasáb,

aztán szikrázik, növekszik, szétárad,

égő robbanás szórja sugarát.

A ragyogó fény az öröm szülötte;

rémületet a bánat árnya ád;

jaj, lelkem csillagoltó éjjelének

látom-é hajnalát?