Bécquer, Gustavo Adolfo: Rímek XXXVII (Rima XXXVII Magyar nyelven)

Antes que tú me moriré; escondido

en las entrañas ya

el hierro llevo con que abrió tu mano

la ancha herida mortal.

Antes que tú me moriré; y mi espíritu,

en su empeño tenaz,

se sentará a las puertas de la muerte,

esperándote allá.

Con las horas los días, con los días

los años volarán,

y a aquella puerta llamarás al cabo...

¿Quién deja de llamar?

Entonces, que tu culpa y tus despojos

la tierra guardará,

lavándote en las ondas de la muerte

como en otro Jordán;

allí donde el murmullo de la vida

temblando a morir va,

como la ola que a la playa viene

silenciosa a expirar;

allí donde el sepulcro que se cierra

abre una eternidad,

todo cuanto los dos hemos callado,

allí lo hemos de hablar.

Előbb halok meg, mint te: rejtve hordom

a vasat szívemen,

mellyel kicsiny kezed belém ütötte

halálhozó sebem.

Előbb halok meg, mint te: ám makacs lény

kitartó szellemem,

a halál kapuinál letelepszik,

míg lelked megjelen.

Órákkal napok, napokkal esztendők

elszállnak odalenn,

végül az ajtón valaki kopogtat...

Ki kopogtat nekem?

Bűneid és semmiséged megőrzi

a vén föld odafenn,

megtisztulva jössz felém a halálnak

Jordán vizeiben;

Ott, hol az élet moraja remegve

halál martján pihen,

miként a hullám, mely csöndesen huny ki

a part szegélyiben;

Ott, hol a sírbolt márványa bezárul,

öröklét nyíl nekem,

mindenről, miről hallgattunk mi ketten,

szólunk ott, kedvesem!