Bacarisse, Mauricio: A vezérkarok (Los estados mayores Magyar nyelven)

Por la siena turbia de los mondos llanos,
sin gritos metálicos, sin voz de tambores,
van las cabalgatas de los soberanos
     Estados Mayores.

Los grises capotes, los cascos bruñidos,
las caras de vieja de los mariscales
gotosos o hepáticos que lanzan gruñidos
     breves y fatales...

Las gafas de oro de los comandantes
cercan los ojuelos verdosos y agudos;
brillan los monóculos de los ayudantes
     que meditan mudos.

Fingen las espuelas luceros de oro
en la noche oscura de las medias botas;
los sables pronuncian un himno sonoro
     de punzantes notas.

Se habla en un idioma de argucias complejas.
Lleva el polinomio el triunfo del fuerte.
Son las ecuaciones como las madejas
     que urdirán la Muerte.

Del rito estratégico las palabras técnicas
-ataques en cuña, marchas envolventes-,
dichas con recuerdos de las Politécnicas
     por los subtenientes...

Europa está herida. Hay sangre y destellos.
Por su inmensa llaga de rojos colores,
como unos gusanos ondulan los bellos
     Estados Mayores.

Son tristes y trágicos. Dicen que son buenos
para dar victorias, tierras y cautivos.
No serán amables, pero por lo menos
     son decorativos.

¿Qué importa el Decálogo ni la razón práctica
si pueden servir de tema a un artista?
Son rosas de luz los sabios en táctica
     para un colorista.

En napoleónicas visiones antiguas
vuelve la epopeya que hace un siglo fue...
¿Por qué reaparecen esas estantiguas
que con una lupa pintó Meissonier?

Símulván a puszták barnálló porához,
nem pergő dobokkal, zengő klarinéttal:
vezényszavak nélkül lovagol a számos
hatalmas vezérkar.

Zötyög a sok marsall öreganyó-arccal,
subickolt sisakban, keki öltönyökben,
májbetegen, csúzzal... S jaj, ha olyik marsall
csak egyet is böffen.

Aranycsíptetőjű vén parancsnokok, kik
szemet meregetnek, szívósat és zöldet...
Hadsegédek - rajtuk villogó monoklik -
szótlanul tűnődnek.

Csizmák éjjelében sok kicsi sarkantyú
tündököl, aranylik, csillog csillagárként.
Csörömpölve bongják ünnepélyes hangú
himnuszuk a spádék.

Cselek nyelve járja, itt csak ezt susogják,
nagy számokkal jelzik, ki győz, ki erősebb.
Egyenletek zúgnak, akár furcsa rokkák:
a halált szövőek.

Műszavak és tervek szállnak, amint szokták
- bekerítő szárnyak, hídfőostrom ékben -
tisztiiskoláról jött alhadnagyocskák
szép emlékeképpen.

Európa lázas. Bombát köhög, vért hány.
Vörös seb a teste; ilyen kelevényt fal
tekeregve, mint a giliszta, e néhány
viruló vezérkar.

Búskomorak. Mondják: kell a generális,
ki a földet, foglyot - a győzelmet adja.
Nem épp kedvesek tán, node legalábbis
a küllemük nyalka.

S mért is hallgatnának észre, Bibliára,
szobrász ha akad, ki őket bronzba öntse?
s festő, aki vélné: fények rózsaszála
a taktika bölcse?

Vén hősköltemény ez, s újra éledezhet;
látomás, s a hőse még Napóleon...
Amit Meissonier nagyítóval festett,
mért kap újra lábra ez a borzalom?