Bacarisse, Mauricio: Mézhold (Luna de miel Magyar nyelven)

Colmena del alma mía,                     
colmena de atardecer;                       
tu luna, que era de cera,                    
por la mañana es de miel.                  
 
      Ópalos. Añil.                   
      Nácar en rebaños.            
      Alba. Abril.                     
 
Azulea ya la alcoba               
de incienso de madrugada.               
En la pantalla de china                      
hay doce abejas, grabadas.               
 
       La luna, lunera,              
      volviose amarilla.            
      ¡Ay, qué pena!...             
 
Bruñe la luz de la lámpara                
la caoba del lecho, rubia;                  
sueñan con el despertar                     
las dos cabecitas juntas.                    
 
       Seis de la mañana,                     
      peinado de nube,             
      viaje de alga.                   
 
Suena un rumor de colmena             
o de aliento de ventura.                    
La abeja del corazón             
saca su miel de la luna.                     
 
      Despeina las nubes                      
      otra vez, lunita,               
      rompe-azules.                  
 
Solo el vuelo de un suspiro               
en el silencio en flor, liba.                 
No hay amor como el primero                      
ni sueño como la vida.                      
 
       ¿Va a dar el reloj            
       o es ruido de besos?                   
      No. ¡Por Dios!                 
 
La luna da más dulzura                     
que el oro de las aliagas,                   
luna del amanecer                 
de miel y cera sin llamas.
 
 
Dafnis y Cloe IV.

Lelkem, lelkem drága méhkas,
mely az esttel megtelik.
Ami viasz volt: a holdad
mézzé válik reggelig.
 
     Kékkő. Opál.
     Áprilisi hajnal.
     Gyöngyház a nyáj.
 
Virradatnak tömjéne leng,
ágyasszobánk tőle kékül,
A kínai paravánon
tizenkét nagy festett méh ül.
 
     A hold, holdsugár
     elsárgult a holdban.
     Ejnye, de kár!...
 
Diófaágy szőkén fürdik
lámpafényű politúrban;
hogy felébredt, azt álmodja
két fejecske összebújtan.
 
     Kusza felhő-hajzat,
     hajnali hat óra,
     az algák utaznak.
 
Mit hallok? Az öröm sóhajt,
vagy pedig a méhkas dong csak?
Ez a méh, a szívbeli,
nem porzót szív, csupán holdat.
 
     Kócold össze ismét,
     holdacska, a felhőt!
     Volt kék, nincs kék.
 
Semmi... csak egy sóhaj röpte
szürcsöl bimbós csöndességet.
Nincs szerelem, mint az első,
nincs oly álom, mint az élet.
 
     Óránk készül-e
     ütni, vagy tán csók ez?
     Jaj! Az égre! Ne!
 
Édesebb a fölaranyló
rekettyésnél a magas hold,
hajnali hold odafenn
mézből s lángtalan viaszból.